Április 30,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Dimitri álma

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,578,300 forint, még hiányzik 421,700 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Rendszeres olvasóink bizonyára velünk együtt végigizgulták azt a hosszúra nyúlt hétvégét, amikor a portál esett, kelt olyan négy napon át, mire sikerült kigyomlálni a kéretlen érdeklődőket. Akik pedig az indulásunk óta velünk vannak, emlékezhetnek arra az időszakra, amikor az ilyen támadások annyira rendszeresek voltak, hogy szinte megbénították a portált. Amikor már éppen valami fájdalommentesebb öngyilkossági módozatot kezdtünk keresgélni, felbukkant valaki, és kihúzott minket a csávából. Persze nem csak simán valaki, hanem olyan valaki, aki profi a szakmájában, és rengeteg időt, energiát áldozott arra, hogy rendbe tegye a szervert, a honlapot, és tudjunk működni úgy, ahogy szeretnénk. Most is ő volt az, aki segített, ahogy mindig, ha bajunk támadt, számíthattunk rá. Köszöntük persze ezerszer az önzetlenségét, kérdeztük, hogyan hálálhatnánk meg. Azt mondta, ő nem kér semmit – pénzt eddig sem kért -, ám van neki három családtagja, és ha már kérhet, nekik kér. Nem pénzt, hanem azt, hogy változzon a világ, változzanak az emberek és minden élőlény kapja meg azt a tiszteletet, ami kijár neki. Hadd mutassam be ezt a három családtagot, mégpedig a családfő szavaival:

Pupi (aka Pupettó, Pupilla hercegnő) 10 éves, parvósan dobták be az Illatosra anno 2 hónapos kora körül, a testvérével, aki nem élte túl. Nem tudni, milyen keverék, agár-varacskosdisznó a legesélyesebb. 🙂 A banda vezére.

Miklós (aka Mikuló, Mikkamakka, Kükülő): 10 év körüli, Spanyolországból, Olivenzából mentett galgo(-mix? sokkal kisebb, mint egy galgo). Tuti vadásztak vele és bántalmazták, ezért nincs szőr pl. a feje búbján. Amúgy mára egy rosszcsont szeretetgombóc. 🙂

Dimitri (aka Dimitri Piskov úrficska, Kiskoma) 7 éves orosz-angol agár és vizsla keverék. Az anyját mentették vemhesen idehaza, ő már menhelyen született. A kifinomult diplomáciai érzékének köszönhetően ő a csapat külügyminisztere és végtelenül jobban végzi a dolgát, mint futsalpetike. 🙂

Hát köszönetként/köszönet helyett róluk, értük és általában a bántalmazott állatok helyett, nevében kell néhány szót írnunk, hiszen ők nem tudnak szót emelni önmagukért. Dimitrit ismerem személyesen, pontosabban találkoztam vele néhány évvel ezelőtt. Ezért bátran mondhatom, senkit ne tévesszen meg az ártatlan nézése, akkora csirkefogó, hogy a fal adja a másikat. Emlékszem, látogatóba ugrottak be két hosszúfejűvel, Dimitri percek alatt eltűnt. A nappaliból. Ahol mindannyian ott ücsörögtünk, tőle centikre. Rohant mindenki a szélrózsa minden irányába, futottunk a kertbe, megmotoztuk a bokrokat, más az utcán kiáltozott, senki nem lelte. Összegyűltünk a nappaliban, hogy keresőexpedíciót szervezzünk, mire is felfedeztük Dimitri úrfit, aki égnek álló lábakkal, édesdeden szunyókált a mi kutyusunk ágyában. Mindannyian megesküdtünk rá, hogy amikor kitört a pánik, még biztosan nem volt ott.

Dimitri álmodott, elmesélte – a gazdiján keresztül – az álmát: Ha egyszer multimilliárdos leszek, akkor egyrészt minden menhelyet felemelek, másrészt komoly vérdíjakat fogok kitűzni a vétkesek fejére. És az lesz a legjobb, hogy futtatni fogom őket agárpályán. Az életükért. Az ember – szerencsére nem mind, még csak nem is a többség, csupán a gazemberek – úgy hiszi, a kutya egy használati tárgy. Szabadon adható-vehető, szemétre dobható, ha már nem termel hasznot. És a kutya termeli a hasznot a lelketlen szaporítónak, sorra hozza világra a kicsinyeit akkor is, amikor már a sok erőlködéstől a hasfala is kiszakadt, amikor már csak csont és bőr, amikor a saját ürülékét, vagy a másik szerencsétlen hulláját eszi. De termeli a pénzt az állatviadalokon is, és termeli az agárversenyeken. Az agárversenyen, amiről az ember akár azt is gondolhatná, hogy az nem állatkínzás, hiszen az agár futásra lett teremtve. Ez valóban így van, ám nem ennyire egyszerű. A versenyeztetett agarak élete egy szűk ketrecben telik, teljesítménynövelőkkel és drogokkal tömik őket, hogy győzzenek. Ha győznek, további gyötrelem a jussuk, ha nem elég gyorsak, mennek a szemétre, ha nem egyenesen a húspiacra.

Jelenleg Spanyolországban élek, nekem is van mit mesélnem. A spanyol kultúrában – ó, mennyire rossz szó ez ide – mélyen gyökerezik a kutyával vadászás. Ez idáig rendben is lenne, ám van egy egészen elképesztő, felfoghatatlan hozadéka a dolognak. Hagyományosan galgókat és podencókat használnak a vadászatokra. A galgo spanyol agár, ősi kutyafajta a hazájában, máshol nem is nagyon volt megtalálható. Majd mondom mindjárt, miért beszélek múltidőben. A galgo agár ugyan, de nem versenyeztetik, hanem vadászatra használják. A másik ősi kutyafajta a podenco. Őt ibizai kopónak is nevezik, tehát nem agár, bár alkatilag erősen hasonlít az agarakra, ám azokhoz képest pici, mókás nagy fülekkel, cickányszerűen mozgékony orral és félénk természettel. Fáraókutyának is nevezik, őseit Egyiptomba vezetik vissza, nyúlvadászatra használják. Eddig nincs is ezzel semmi baj, a vadászkutyának és minden munkakutyának az a legjobb, ha dolgozhat. Csakhogy ezeknek a kutyáknak a tenyésztése, tartása, minden, ami körülöttük és velük történik, valami elképzelhetetlenül, hihetetlenül borzalmasan túl van mindenen, ami még nyomokban emberinek nevezhető. Kezdjük a vadászidény végén. Amikor ez a pillanat elérkezik, a vadászok szelektálják a kutyákat. Nem is akárhogyan. Amelyik jól teljesített, azt megtartják szaporításra – következő szezonig éppen felnő az új generáció -, amelyik nem teljesített jól, vagy egyszerűen nem akarja etetni a szerető gazdi, annak a kutyának többféle sors jut. Agyonlőni ritkán szokták őket, mármint közelről, hogy azonnal pusztuljon el, ne szenvedjen. Az már más, ha elkezdik űzni, majd vadásznak rá. Gyakorlásnak és kikapcsolódásnak is tökéletes. Aztán van, aki egyszerűen agyonveri – az ingyen van, a golyó meg pénzbe kerül -, és van még olyan módszer is, amikor egy vékony húrt – gitárhúrt – hurkolnak az állat nyakára, egy faágra, vagy kerítésre rögzítik a másik végét, mégpedig úgy, hogy a kutya a két hátsó lábán, éppen lábujjhegyen tudjon úgy állni, hogy ne fulladjon meg. Néha akár 2-3 napig is küzdenek az életükért, mire feladják. Gyakori módszer még, hogy eltörik a kutya kettő, vagy akar mind a négy lábát, így dobják az árokba, mert törött lábbal nem tud hazamenni. Úgy tartják, hogy akkor lesz jó az új szaporulat, ha az előző a lehető legtöbb szenvedéssel pusztul el.

Én ezért is imádom Granadát. Annyi sánta galgo a világon nincs, mint ebben a városban. Mentik a sérült, kidobott agarakat, gyógyítják, óvják, szeretik őket. És nagyon, nagyon lehet szeretni ezeket az okos, hűséges, kedves és csodaszép, elegáns kutyusokat. Ahogy a félénk kis podencócat is – Gergő kolléga ilyet mentett, az ő bűne az volt, hogy nem túl jó a szaglása – nagyon lehet és kell szeretni. Ma már az ország értelmesebb része igyekszik tenni valamit a brutális hagyomány ellen, de a világ is felfigyelt erre az elképzelhetetlen kegyetlenségre, sok ország összefogásával mentik a szerencsétlen állatokat minden évben. A Spanyolországban mentett Miklósnak ma már csak a fején nincs szőr, de emlékszem, tele volt sebekkel. Hogy savval öntötték le, vagy meggyújtották, nem tudom, de sokáig tartott, mire begyógyultak a sebek. Ezért mondtam az imént, hogy a múltban nem nagyon fordult elő Spanyolországon kívül galgó, ma már nem ritkaság.

Össze kell fognunk valahogy, tenni kell a kizsákmányolás, a gonoszság, az embertelenség ellen. Mert ilyesmihez senkinek nincs, nem szabad, hogy legyen joga. Igenis legyen kitaszított, megvetett, szalonképtelen pária bárki, aki bánt, kínoz más élőlényt. Állatot, embert. Ez rajtunk múlik, ez nem az illető magánügye, nekünk kell szót emelni azokért, akik önvédelemre képtelenek, nekünk kell tenni azért, hogy ezek a szörnyű szokások kipusztuljanak végre a világból. Egyszer s mindenkorra. Aki kutyát szeretne a családjába – mert családtagok ők akkor is, ha munkakutyák és akkor is, ha nem azok -, nagyon alaposan gondolja meg, milyen fajta illik az életviteléhez, milyen okból akar kutyát egyáltalán. A fajtatiszta kutya drága. Nagyon és mindig. Fajtatiszta kutyát tenyésztőtől – regisztrált, ellenőrzött tenyésztőtől – kell és szabad venni, a kutyának és a kutya szüleinek rendelkeznie kell orvosi dokumentumokkal, oltásokkal, törzskönyvvel, egészségügyi szűrésekkel. A tenyésztő meg fogja nekünk mutatni a reménybeli kutyánkat a saját környezetében, anyjával, testvéreivel együtt. Olcsó fajtatiszta kutya nincs. Amit így veszünk, az kivétel nélkül mindig szaporítótól, az anyakutyák elképzelhetetlen szenvedései árán létrehozott kis lény, aki nagy valószínűséggel genetikai rendellenességgel született – mert pároztatják anyát a fiával, testvérével, apjával -, mellé még a borzalmas tartási körülmények miatt össze is szedett mindenféle kórságot, mivel túl korán szakították el az anyjától – minél kisebb és cukibb, annál több pénzt lehet érte kérni – nem megfelelően szocializálódott. Az olcsó fajtatiszta kutyára százezreket fogunk költeni az orvosnál, és valószínűleg soha nem lesz egészséges kutyánk. A menhelyeken többnyire keverék kutyusokat találunk, akik legalább annyira okosak, hűségesek, szeretnivalók és szeretetet adni tudók, mint a fajtatiszta kutyák. Sok esetben okosabbak és életrevalóbbak is – éppen a sokszínűbb génállománynak köszönhetően és azért, mert náluk a természetes szelekció működik, csak a legokosabbak maradnak életben és tudnak szaporodni -, ám tudni kell, hogy a legtöbb menhelyi kutyának már van egy batyuja, amit hoz magával. Nem tudjuk, hányan, hányszor bántották, hányszor törték össze a testét, a lelkét. De türelemmel, szeretettel olyan barátot találhatunk, amilyet talán a kétlábúak világában sem. A kutya érték, ajándék, jobbá tesz minket, kihozza belőlünk a legjobbat. És szeret feltétel nélkül, önzetlenül, örökké. Bánjunk hát úgy velük, ahogy ők bánnak velünk. Mert megérdemlik, mert azt érdemlik. Csak ezt érdemlik.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.