December 4,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

LUCA AJTAJA


Római hangulatok / Luca ajtaja 6

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 210,594 forint, még hiányzik 2,789,406 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Vasárnap jött a szomorú hír Lucáról, és én másnap indultam Rómába. Régóta készültem erre az utazásra, és gondoltam arra is, hogy majd küldök neki onnan fotókat. Azt ugye mondanom sem kell, hogy nem pont így terveztem…

Viszont történt egy dolog, ami ezt az írást elindította bennem, és egy másik – ezzel kezdem –, ami miatt Lucának ajánlom.

Ez nem egy útinapló, inkább az emberekről és a város hangulatáról szeretnék mesélni – ahogy én láttam.

Szálláshelyünkön a vendéglátónk nagyon kedvesen fogadott, kaptunk térképet a városhoz, bejelölte a nevezetességeket, elmondott minden fontos tudnivalót, és azt is, hogy „ez egy teljesen biztonságos város, nyugodtan mászkálhatunk este is, de a metrón mindig figyeljünk a táskánkra”. Majd búcsúzóul megkért, hogy bármikor hívjuk fel, ha kérdésünk van vagy szükségünk van valamire, 5 perc alatt ideér. Ja, és szólítsuk Lucának. Igen, az olaszoknál ez férfinév és k-val ejtik, de mégis, ott egy szívdobbanásnyira megállt az idő, mint egy kimerevített filmkockán.

A szálláshely melletti olasz kávézóban kaptunk reggelit (ide főleg helyiek járnak), második reggel a pultosok emlékeztek, hogy mit fogyasztottunk előző nap. A sarki bolt indiai tulajdonosa, akinél első este vásároltunk, ahányszor elhaladtunk a boltja előtt, mindig kiköszönt nekünk, régi ismerősökként üdvözölve minket.

Kedvenc étkezőhelyünk egy – többnyire helyiek által látogatott –  50-60-as évek stílusában berendezett barátságos kis vendéglő lett: kockás abroszokkal, kissé eklektikus berendezéssel, nem volt két egyforma szék, viszont helyben gyúrták a tésztát és igazi paradicsomból készült a szósz a spagettihez. Amikor másodszor tértünk be, Giovanni felkínálta a „szokásos” asztalunkat, később pedig a szakács jött oda hozzánk érdeklődni, hogy ízlik-e a főztje, majd boldog és büszke mosollyal nyugtázta válaszunkat.

Elképesztő volt a forgatag, a rengeteg turistán és a helyieken kívül lépten-nyomon (főleg afrikai és indiai) utcai árusokba botlottunk, porszívóügynökön kívül szerintem mindent láttunk: virágok, szerencsehozó karkötők, ásványvíz, hűtőmágnes, szelfibot, belépőjegyek, gladiátoros hógömb (hiánypótló, vettünk is párat, hogy legyen egy itthon minden szobában. Ja, nem.), és ott voltak persze a meteorológiára szakosodott árusok is, akik esőben esőkabátot, esernyőt, búvárszemüveget, napsütésben pedig napszemüveget, kendőt és szalmakalapot toltak az arcunkba nagyjából kétlépésenként. Az utcai árusokon kívül rengeteg szuvenírbolt is van, valamint „mini market”-ek (sarki kisközért jellegű boltok alap élelmiszerekkel), ezeket a boltokat jórészt indiaiak, pakisztániak és kínaiak üzemeltetik.

Az ír kocsma remekül megfér a pizzéria mellett, a kebabos pedig a McDonald’s szomszédságában.

A Forum Romanum melletti úton 10-20 méterenként utcazenészek: afrikai dobosok, könnyű jazz, reggae, olasz slágerek hegedűn, majd egy gitáros srác, aki a Stand by me-t nyomja az ókori romok előtt.

Aki most szívesen kihagyna egy virtuális gyomorszájon rúgást, azt megkérném, hogy a következő kis intermezzót csukott szemmel olvassa inkább. Azért szeretném belevenni mégis, mert ebből indult el az ötlet, hogy ezt az egészet megírjam.

Sokszor szóba került már itt a Szalonnán (is), hogy a rettegőagyúaknak érdemes lenne ellátogatni a csirkehálón túlra, hogy lássák, milyen az élet más országokban, hogyan élnek együtt békésen a különböző kultúrákból érkezettek. De mi történik, amikor a kockafejbe szorult csőlátás ellátogat külföldre? Íme egy példa:

Piazza del Popolo, tavasz, napsütés, fagyi, dolce vita, kakasos nyalóka (na jó, ez utóbbi nem volt), a tér egyik sarkában egy gitáros lány Tracy Chapman dalt játszik, majd Beatlesre vált (naná, hogy meg kellett állnom!). A tér közepén egy fiú óriás szappanbuborékokat ereget, az emberek ráérősen sétálgatnak, turisták fotóznak, gyerekek rohangálnak. Hallgatom a zenét, bámulom a szappanbuborékokat, amikor hirtelen magyar szó üti meg a fülem. Harmincas, jól öltözött, 6 fős kis csapat próbálja eldönteni, hogy merre induljanak tovább.

És akkor:

–         Csak a Termini közelébe ne, oda nem megyek, tele van migránssal, ott alszanak a földön.

–         Ja, fúj, hát oda nem is!

–         Mondjuk lehet, hogy már deportálták őket.

–         Ja, vagy hazautaztak, hahaha.

Döbbenten álltam. A Termini Olaszország egyik legforgalmasabb pályaudvara, jártunk többször arrafelé, utaztunk is onnan, olyan, mint bármelyik pályaudvar a világon: forgalmas, emberek rohannak a bőröndjeikkel a szélrózsa minden irányába egyidejűleg, vagy várják a vonatot és merednek a kijelzőre. A környéke pontosan ugyanolyan színes kavalkád, mint a város többi része, ahogy fentebb leírtam.

Végül kontrasztként ideteszem egy aznap esti élményünket: kínai étteremben vacsoráztunk, a felszolgálók kínaiak és feketék voltak, beszéltek angolul és olaszul is. A kínai étterem olasz menüt is kínált, sajátságos módon keverve a két konyhakultúrát: a spagetti helyett például kínai metéltet használtak. A mellettünk lévő asztalnál két idősebb úr fura nyelven beszélgetett, de néha átváltottak angolra (nagyon erős akcentussal). Fizetéskor szóba elegyedtek a kínai pincérfiúval – olaszul. Kiderült, hogy Sri Lankáról jöttek Olaszországba 40 éve, persze már olaszoknak számítják magukat, olasz útlevéllel rendelkeznek, mindketten nyugdíjasok, néha összejárnak egy baráti csevegésre. Látták, hogy fülelek, többször összemosolyogtunk, távozáskor tőlünk is elköszöntek.

Ennyit az életképekről, most jöjjön néhány fénykép, amit Lucának készítettem:

Polczer Szonja

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.