Június 20,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

Mani kövek


Spectator: Komi(sz) történet

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,908,701 forint, még hiányzik 1,091,299 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Hosszadalmas és bonyolult történet lesz, pedig csak egy iparág, a szénhidrogén kutatás és kitermelés fejlődésének kényszermunkával kikövezett útját igyekszik követni Komiföld területén.

A sztálini szovjet rendszer az ország távoli, alig lakott területein a gazdasági erőforrások feltárását és hasznosítását az Állami Politikai Igazgatóság (OGPU) által irányított Gulag (Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovih lagerej – Javítómunka-táborok Főigazgatósága) rendszerrel kívánta megvalósítani. A szovjet időszak során többször megváltoztatott nevű állambiztonsági apparátus ilyen módon nem csak a politikai elnyomás vitathatatlanul hatásos eszköze volt, hanem 1934-1953 között az ország gazdaságában is meghatározó súlyú szerepet kapott. Ebben az időszakban rendkívüli gyorsasággal kiépült az ország területén a munkatáborok (iszpravityelno-trudovih lager) rendszere (a Szovjetunió területén összesen 1707 ilyen tábort létesítettek). A rendszer működtetésének alapja a szinte kimeríthetetlen mértékű munkaerő volt. A munkatáborba küldött emberek formális jogi eljárás eredményeként, elítéltként kerültek az unió periférikus területeire. (Ez azonban nem azonos a cári időkben létező katorgával, mert itt a táborokban minimális bért kaptak a rabok, amit persze a saját ellátásukra és alkalmanként büntetés kifizetésére kellett fordítaniuk. A háború idején, 1943-1946 között azonban visszaállította a szovjet rendszer a katorga (kényszermunka) intézményét is, és aligha kétséges, hogy a táborokba zárt hadifoglyok lényegében szintén kényszermunkát végeztek.)

Csak a Komiföldön 17 javítómunka tábor (orosz rövidítéssel: ITL) egységet létesítettek, ezek voltak időrendben az első ilyen telepek a Szovjetunió területén. A részben a tábor komplexumok környékén Komiföldön további 51 különleges rendeltetésű falu létesítését végeztették el a deportáltakkal. A munkaerőt az infrastruktúra kiépítésére (elsősorban vasútépítés Vorkuta felé), fakitermelésre, ásványi nyersanyagok (szénhidrogén, szén, rádium) feltárására szakosított táborok lakói biztosították. A pokolian kedvezőtlen környezet, a szükségesnél mindig kisebb mértékű élelmezési és műszaki ellátás, a lakóhely megteremtése (számos város és település ekkor jött létre) mai szemmel nézve elképzelhetetlenül hitvány működési feltételrendszert jelentett. Itt most mindössze a szénhidrogén feltárásra létrehozott munkatáborokról és azok vázlatos történetéről esik szó.

Forrás: Uhta-Pecsora Emlékmúzeum, Fond Pokajanie

Komiföldön már 1762 óta ismert volt a nehézolaj és bitumenszivárgás a terület középső részén, az Uhta és Jarega folyók mentén, egy orosz vállalkozó lepárlással is kísérletezett, azonban kereskedelmi értékű mennyiség híján feledésbe merült a felfedezés. 1917-ben ismeretlen vállalkozó is fúrt olajkutató fúrást a mai Uhta város területén.

1929 nyarán az OGPU (Állami Politikai Igazgatóság!) geológiai kutatóexpedíciót küldött a mai Uhta környékére, a Csibju folyó menti kis településre. Az expedíció 139 fogolyból állt, köztük 68 mérnök és technikus volt. Arhangelszkből tengeri úton, majd a nyenyecföldi Narjan-Marból a Pecsora folyón az élelmiszert és a műszaki anyagokat pokolian nehéz körülmények között, hajóvontató rabok vonszolták el zuhatagok és keskeny partok mentén a célig. Napi 24 km volt az úti norma. 121 ember jutott el a célig, 13 ember (köztük egy őr is) megszökött útközben, ötöt meggyilkoltak. A semmi közepére való megérkezés után még öt ember megszökött, ők elvesztek a tajgában, a többiek hozzákezdtek a lakóhelyek megépítéséhez.  Ősszel ugyanazon útvonal mentén újabb 50 fős csoportok érkeztek, köztük 20 geológus és bányamérnök szakember. Közöttük volt a neves geológus N. Tyihonovics  is. Ő sem önszántából jött, hanem a „csodás időzítés” következtében. 1928 novemberében letartóztatták és a moszkvai hírhedt börtönben, a Butirkában tartották fogva. Rövid úton rávették, hogy jobb lesz számára, ha elvállalja az expedíció szakmai vezetését; így lett egyidejűleg rab és főgeológus. (A szovjet rendszerben a szakemberek ilyen kényszerítése nem volt sem új, sem nem volt egyedi. Ezt nevezte a köznyelv „szolovjetszki toborzás”-nak.) Tyihonovics jól ismerte Komiföldet, már két évtizeddel korábban bejárta, helyismerete kiváló volt. Nyomban érkezés után munkához látott, szeptember végén kitűzte az első fúrások helyét is.

Nem a méltányosság, hanem pusztán a tényszerűség kedvéért meg kell említeni, hogy az őrszemélyzet többsége sem önszántából jött. Az állambiztonsági állomány bukott angyalait, köztörvényes cselekményekért elítélt tagjait vezényelték a munkatáborokba, beleértve még az első táborparancsnokot is (őt Azerbajdzsánban elkövetett önkényes kivégzésekért 7 évre ítélték). A körülményekben – legalábbis kezdetben – osztozniuk kellett a táborlakókkal.

Az első munkatábor a Csibju folyó partján kénytelen volt saját erőire hagyatkozva lakhatási körülményeket teremteni. 1929-ben 535 m² kiterjedésű lakóterületet, 1930-ban pedig ennek tízszeresét volt szükséges megépíteni a több hullámban érkező elítéltek számára. (1930 elején még 483, az év végén már 771 nyilvántartott  fogoly volt a lágerben.) A létszám növekedésével nem tartott lépést sem a lakhatás biztosítása, sem a rabok elégséges ellátása; 2-2,5-szer több fogoly volt a táborban,mint amennyi a szokásos norma volt. (Ugyanezzel a problémával szembesült rövidesen a többi tábor is: Komiba 1929 őszén 9251 fő érkezett, 1930 január elsejére a létszám 20276 főre duzzadt, egy évvel később a fogvatartottak száma már 49716 fő volt.)

A Csibju torkolatánál elhelyezkedő munkatábor rohamosan növekedett, terjeszkedett. Közigazgatási rendszerben település rangot kapott és neve 1935 után Uhta lett (egy másik közeli folyó neve alapján), végül 1943-ban kapott város besorolást.

Uhta város ma. Az előtérben a 60-as években épült városrész, a háttérben az egykori munkatáborok területe („óváros”) – Forrás: hu.ruarrijoseph.com

A nyersanyag kutató expedíció tevékenysége három fő szakmai irányban folyt: szénhidrogén kutatás, kőszén kutatás és hasadó anyagok, közte rádium kutatása. Az Uhta környéki vizekben kimutatott magas radon koncentráció (7600 picocurie/l, szemben az normális háttérérték  4 picocurie/l koncentrációval) határozottan arra utalt, hogy a vizekkel érintkező kőzetekben rádium és urán feldúsulások lehetnek. Az első ipari méretekben kibontakozott tevékenység a munkatáborban a rádium üzemi méretű kivonása volt, 1 tonna víz 11,5 mg rádiumot tartalmazott. (Itt feldolgozott vízből kinyert rádium volt később az első szovjet nukleáris bombához használt hasadóanyag, legalábbis a helyi legendárium szerint.) 1930-ban fedezték fel a vorkutai 90 ezer km² kiterjedésű perm korú kőszén lelőhelyet, 1932-ben a fejtés is megkezdődött három bányában az oda telepített táborok munkaerejének felhasználásával. Egyedül a kőolaj és földgáz érdemi felfedezése váratott még magára.

1930 végéig az OGPU Uhtai kutatási expedíciója bizonyos tevékenységi önállósággal, különálló egységként működött. 1931 június 6-án azután átszervezték, az állomány az  UhtPecsLag nevű munkatáborban folytatta tovább az előző évben létrehozott Csibju parti telepen a természeti erőforrások kutatásának szervezését és kivitelezését. Egy évvel később a moszkvai központi irányítás létrehozta az Uhto-Pecsora Trösztöt, ami működését tekintve vállalatszerű egységekből állt. Az átalakítás eredménye az volt, hogy a köztársaság kormányának semmi szerepe nem maradt a saját területén folyó tevékenységek irányításában. Az átalakítási manőverek révén az UhtPecsLag-nak a Pecsora folyó medencéjétől az Ural nyugati lejtőjéig, dél felé pedig Kotlas városig terjedő közel 1 millió km² területre terjedt ki a kutatási joga. Röviden: az UhtPecsLag és a tröszt tevékenysége révén koncentrálta az európai Oroszország északkeleti részének fejlesztési stratégiáját. (Ebből néhányan arra következtettek, hogy nagyon magas szinten támogatja valaki az elgondolást. Leginkább Sztálinra gondoltak.) A helyi komiföldi gazdaság  és pártirányítástól teljesen független lett az UhtPecsLag. A fogvatartottak létszáma 1932 nyarától 1933 nyaráig megnégyszereződött (4797-ről 17852 fő-re).  A tröszt szervezetileg – gyakori átalakítások mellett – több tucat melléktábort foglalt magába és a tevékenysége, irányítása az olajipartól kezdve (UktPecslag), a szénbányászaton (Uhtizemlag), a fakitermelésen (UstVimLag)  és szénbányászaton át (Vorkuta és Inta) a vasútépítésig (SevzseldorLag) terjedt.

A szénhidrogének kutatása az első sikerét Uhta település külső részén, a Csibju folyó partján érte el 1932 nyarán. A kis mező kitermelhető olajkészlete mindössze félmillió tonna volt (a mezőből 1975 évi lezárásáig 560 ezer tonna olajat termeltek ki, tehát reális volt a készlet kiszámítása). A következő évben 75 termelő fúrást fúrtak, az első éves termelés 167 ezer tonna volt, de egy évvel később már ennek csak 70%-át sikerült produkálni. Egyszerű finomító épült a lelőhelynél és havonta 10 ezer tonna finomított terméket állítottak ott elő.

Nem sokkal később Uhtától 20 km-rel délre a Jarega folyó mentén nehéz olajat tartalmazó homokkő tárolót ütött meg a fúró. Ezzel az olajjal akkor nem tudtak mit kezdeni; erről az előző cikkben részletesebben is szó esett. A nagyon sovány, mindössze 2 tonna/nap hozamú kutak ellenére nagy föld alatti készlettel számoltak a mérnökök. Az összesen kitermelt olaj mennyisége  1932-ben 26 tonna, 1933-ban 673 tonna, 1935-ben 1427 tonna volt, ám az olajtermelés 1937-ben –  nem meglepő módon – visszaesett 128 tonnára. A nagy baj azonban valójában az volt, hogy az előzetesen 50 millió tonnára becsült olaj felfedezése már eljutott Moszkvába, az azonban már nem, hogy gyakorlatilag ez a nyersolaj olajkutakkal nem kitermelhető, mert az olaj viszkozitása ezerszerese a normál olajok viszkozitásának. Menteni a menthetőt: a helyi szakemberek azt javasolták, hogy az olajhomokot földalatti bányászattal termeljék ki és a felszínen válasszák le az olajat a kőzetszemcsékről. A javaslatot elfogadták, ezzel időt (és talán életet is) mentettek a helyiek. A hosszadalmas bürokratikus folyamatoknak köszönhetően csak 1937 telére készült el a bánya, amit az UhtPecsLag foglyai alakítottak ki. A tábor vezetői elismerték az olajtermelés kudarcát, hiszen az 1937. évi tervet mindössze 50%-ban teljesítette az egység.

1934-ben fedezték fel a szintén nehézolajat tároló, kis kiterjedésű Jugidszkoje lelőhelyet szintén Uhta közelében. Az ekkor már második éve tartó terepi olajkutatási kampány kezdetén, 1932-ben az UhtPecsLag-ban 4797 fogoly volt, 1934 nyarán pedig már 26325 fő volt a tábor kontingense. A szovjet kormány elégedett volt a Pecsora régió fejlődésével, mert két ipari gócpont már kialakult (Uhta és Vorkuta).  Az elítéltek számának növekedése alapján láthatóan nem tartották komoly árnak az élőmunka extenzív növelését, vagy – ami valószínűbb – egyáltalán nem is törődtek ezzel. Tényleg nagyszámú elítélt érkezett ide, az 1939 évi népszámlálás adatai alapján kiviláglik, hogy a komiföldi Gulag munkatáborok létszáma az őrszemélyzettel együtt 146 719 fő volt, azaz a köztársaság népességének egyharmadát a táborlakók és őreik tették ki.

Az UhtPecsLag tevékenysége a szovjet központi vezetés látókörében központi helyen maradt; a munkaszervezési fejetlenség és termelési problémák megoldatlansága mellett a vezetés számon kérte az új kőolaj lelőhelyek hiányát. A nagy valószínűséggel rossz válaszra adott megoldás jellegzetesen sztálini volt: a tábor vezetőjét és főmérnökét bíróság elé állították és kivégezték. (A tábor vezetője egyébként Sztálinnal személyes kapcsolatban állt, háromszor is találkozhatott a diktátorral, míg a köztársasági vezetők egyszer sem.) Utódja egy magas rangú állambiztonsági tiszt  lett, aki viszont mindössze fél évig vezette a tábort, majd a nép ellenségeként, a Nagy Tisztogatás során őt is kivégezték.

A Jarega bányában ekkor lényegében kísérleti termelés folyt és nagy volt a nyomás az üzemen, mert gyakorlatilag Komiföldön a háború kezdetekor csak itt volt – szűkös mennyiséget biztosító – olajtermelés. 1941-ben 25 ezer tonna, 1942-ben 55 ezer tonna, 1943-ban 68 ezer tonna, 1944-ben 101 ezer tonna, míg 1945-ben 143 ezer tonna olajat szállítottak a mezőből a finomítóba. (Komi területről összesen 576 ezer tonna olaj származott a háború évei alatt.)

1943-ban végre rámosolygott a szerencse az olajkutatókra, a Vojvozs lelőhelyen földgáz előfordulást találtak, környezetének továbbkutatása vezetett az olaj megtalálásához. A nem túl vastag tárolórétegből 375 tonna/nap mennyiségű felszálló könnyű olaj jött a felszínre. Mindkét tulajdonság ebben a térségben akkor nagy újdonságnak számított. A felfedezés örömére egy új települést és az azt felépítő új munkatábort (OLP-22 számú) hoztak létre. A foglyok mellett egyre nagyobb számban civil szakemberek is részt vettek a munkákban.

A Vojvozs mező felfedezése után 1952-ig még 10 kisebb olaj- és gázmezőt fedeztek fel, 1952 után egyetlen új felfedezés sem történt. A Pecsora régióban a mezők termelésbe állítása nagyon lelassult, egyidejűleg a kitermelés is meredeken csökkent. 1950 és 1958 között a régió olajtermelése 500-700 ezer tonna szinten stagnált, a gáztermelés csak nagy erőfeszítésekkel érte el az évi  1 milliárd m³ mennyiséget. Ebben az időszakban a kutatás Uhta és Troicko-Pecsorszk környékére összpontosult; a szakemberek minden (látszat)erőfeszítése ellenére valójában nem akartak kockázatot vállalva kilépni szakmai komfortzónájukból. Csak az évtized végén merészkedtek ki az Uhtától 70 km-re elhelyezkedő Izsma és Pecsora közötti zónába, ahol azután meglepetésre könnyű olajmezőre bukkantak.

Az ötvenes években megdermedt olajkutatási tevékenység mélyrepülésének több oka is volt. A távolabbi északi területekre a foglyok mozgatása, az infrastruktúra fejletlensége miatt szinte lehetetlen volt. Szakmai viták is voltak bőven, mert felszíni geofizikai mérések híján sötétben tapogatóztak a szakemberek, viszont ún. felderítő fúrások mélyítésére sem pénzügyi, sem humán erőforrás, sem minimális infrastruktúra nem állt rendelkezésre; ez utóbbit kizárólag motiválatlan foglyok munkaerejével kellett volna kiépíteni.  1954 után világossá vált az Uhtától 250-300 km távolságra levő északi tajgában mélyített néhány fúrás alapján, hogy a potenciális kőolajkészletek 3000 m-nél nagyobb mélységben, és a már ismertnél jóval bonyolultabb geológiai körülmények között érhetők el. Ezért aztán tovább halogatták az északabbi térség kutatását.

1941-ben közel 2 millió fogoly volt a táborokban, a háború után hadifoglyokkal és elhurcoltakkal együtt 1950-ben óvatos becslés szerint 2,5 millióra növekedett a fogvatartottak létszáma. 1954-ben kezdődött meg a kényszermunka táborok lassú és fokozatos felszámolása. Az intézményt hivatalosan 1960 januárjában szüntették meg a Szovjetunióban.  Itt most eddig az időpontig követtük az olajipar útját a Komiföldön, ezt követően voltak természetesen eredményes kutatások, ám a vidék szénhidrogén földtani adottságai miatt soha nem lett, nem is lehetett meghatározó olajipari régiója Oroszországnak.

Az életben maradt hadifoglyok  hazatérhettek, a szovjet polgárok is távozhattak. Nem mindenki ment el, mert évtizedes távollét után egyszerűen nem volt már hova.

Uhta-Pecsora lager romos lakóház maradvány (Fotó: www. gulagmuseum.org)

Az utazó az előző cikkben említett szakmai útja során meglátogathatott egy munkahelyet az olajmezőben, ahol két, már idősebb szakember röviden elmondta a tudnivalókat. Az üzemen kívül a kocsiban a vezető mérnök megjegyezte: „Nagy játékos az élet! Gondolta volna, hogy ez a két ember már suhanc korában is itt dolgozott? Az egyik fogoly volt, a másik őr. Alig akarnak nyugdíjba menni.”

Az utazó ekkor ismét egy kicsit többet megértett Oroszországból.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.