Tavaly még hír volt. Akkor még tudósított róla a sajtó, beszéltünk róla, felhördültünk. Idén már nyoma sincs a cikkeknek, fotóknak. Pedig idén sem volt rövidebb a sor. Idén több, mint 1700 adag ételt osztott ki a Blahán a Krisna-tudatú hívők közössége.
Húsvétkor álltak az emberek a sorban. Türelmesen. Volt, aki hajnalban már ott állt, hogy megkapja a tányér lencsefőzeléket és az élelmiszer csomagot. Ha kétszer annyi lett volna, az is elfogy. Egyre több a sorban a gyermek és az idős ember.
Nézem a fotókat és görcsbe rándul a gyomrom.
Tudom. Van, aki maga tehet róla. Nem mindenki. A legtöbb ember nem.
Tudom. Sokan éhezni kénytelenek. Tudom, de nem látom napról-napra. Most látom.
Érzem a nyomor szagát. Az éhség sajgását a gyomromban. A szégyent. A megalázottan lehajtott fejekben kavargó gondolatokat.
Tudom. Tegnap talán jobb volt. Talán nem adományból került a márkás cipő a tétován csosszanó lábra. Talán fél éve, két éve még telt rá. Aztán egy kattanás és áll a sorban.
Egy tál ételért. Darab kenyérért.
Annyira kevés kell! Hirtelen észre sem veszed. Fel sem fogod.
Egy reggel nincs munkád. Másnak kell a helyed.
Egy reggel betegen ébredsz.
Egy reggel megsérülsz. Sérült maradsz.
Egy reggel bélyeg sül a homlokodra. Sisteregve, fájdalamasan. „SZEGÉNY”.
Onnantól kezdve minden nap látják rajtad. Mindenki. Érzik a szagát. Hallják a döndülését a mellkasodban.
Talán még van lakásod. Talán kinyögöd a rezsit. Kapaszkodsz abba, amit még a magadénak tudhatsz.
De, ha híre megy, te is beállsz a végtelen sorba. A napi szelet kenyér…te nem éhezel…csak sok vizet kell rá inni.
De egy tál meleg étel…más. Az ízét sem érzed. Mindegy, hogy paprikás krumpli, vagy töltött káposzta. Meleg.
Állsz a sorban. Ha szerencséd van, egyedül. Mert a sorban az a szerencsés, aki nem fogja egy gyermek kezét.
Itt jó egyedül lenni. Ilyenkor jó.
A kamerába néző gyermek szemében derű csillan. Mosoly. Azt nem vehették el tőle. Az övé.
Fiatal lány nyújtja az ételt. Ő talán még nem tapasztalta meg, hogy milyen kapni. Ő még csak adott és örül, hogy adhat.
Több emberség van abban a szempárban, mint…soroljam? 25 évnyi politikust hogy is lehetne felsorolni?
A kényelmes székedben ülsz. Nézed a képeket. Örülsz, hogy te nem vagy ott.
Nem állsz a sorban.
Még nem.
Holnap sem?
Majdnem kétezer ember állt abban a sorban. Csak a Blahán.
Mennyi ember állna a sorban, ha Szurdokpüspökiben osztanának ételt? Szirákon? Hejőpapiban? Borsodnádasdon? Minden részén az országnak?
Milyen hosszú sor lenne? Egymillió? Kettő? Négy? Hány gyerek állna ott?
Mindenki alkoholista? Az a sok ember mind lusta? Ostoba? Nemtörődöm? Segélyre váró léhűtő?
Hogy lehetne nem ordítani?
Gyalázat áll abban a sorban. Közös szégyenünk.
Bűn áll abban a sorban.
Európában.
Magyarországon.
Budapesten.
2016-ban.
Itt vége is lehetne a történetnek. De nincs vége, mert a pult túlsó oldalán is emberek állnak. Jó emberek. Akiknek fontos az, hogy adjanak. Dolgoznak, főznek, csomagot osztanak. Mosolyogva. Annyi nyomort látnak és képesek mosolyogni. Ez szép ebben a csúf történetben. Ezzel legyen vége.
(2015. 14. o5.)
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.