VENDÉG

Európa ideje

Bevallottan elfogult vagyok Európával. Tudom, ez a vonzalom átsüt az írásaimon, de remélem, nem torzítja el látásomat. Mert kétségkívül a gyönyörű türoszi királylányról elnevezett, a görög-római, és a germán-szláv kultúrára, valamint a kereszténység, majd a felvilágosodás eszméire, értékrendjére épített kontinensnek drukkolok a világ nagy erőközpontjainak versenyében. S nemcsak azért, mert ide születtem és itt élek, hanem meggyőződésem szerint a jórészt az európaiak által kiérlelt liberális demokrácia, illetve a történelmi sérelmeken felülemelkedni képes, az elmúlt évtizedek kölcsönös előnyökre épülő békés együttműködése mutatja azt a példát a glóbusz államainak, amit érdemes követni. A történelemben vannak időszakok, amikor a napi események zajától nehéz észrevenni a mélyebb folyamatokat. Ilyenkor a figyelem a frontvonalak néhány kilométeres elmozdulására, egy-egy politikai nyilatkozatra vagy a tőzsdék reakcióira összpontosul, miközben a háttérben olyan átalakulások zajlanak, amelyek évtizedekre meghatározzák országok, vagy akár kontinensek sorsát.

Az ukrajnai háború ötödik évében éppen ilyen helyzetben vagyunk. Sokan még mindig úgy beszélnek a konfliktusról, mintha annak kimenetele az Egyesült Államok politikai döntéseitől függne. Kétségtelen, hogy Washington támogatása rendkívül fontos volt és marad is. Ám egyre világosabb, hogy a háború sorsát nem Amerika, hanem Európa fogja meghatározni. Mert a valódi kérdés az, hogy melyik fél rendelkezik nagyobb gazdasági, technológiai és társadalmi tartalékokkal egy hosszú kimerülési versenyben. Ebben az összevetésben Oroszország helyzete korántsem olyan kedvező, mint amilyennek a Kreml propagandája és annak magyar visszhangjai láttatni szeretnék. A világ legnagyobb területű állama gazdaságilag valójában csak középhatalom. Oroszország népessége (144 millió fő) ugyan 1,7-szer nagyobb Németországénál (84 millió fő), de a német gazdaság önmagában is közel kétszer akkora GDP-t állít elő. Az Európai Unió pedig háromszor akkora lakosságra (450 millió fő) és közel kilencszer akkora gazdasági erőre támaszkodik, mint a két kontinensen elterülő hatalmas ország. Egy ilyen aránytalanság mellett a konfliktus végső kimenetelét nem elsősorban a frontvonalak napi változásai, hanem a gazdasági és társadalmi erőforrások hosszú távú mozgósíthatósága határozza meg.

A különbség azonban nem csupán a számokban rejlik. Oroszország gazdasága ma is döntően nyersanyagokra épül. Olajra, földgázra, ásványkincsekre. Ezek jelentős bevételt biztosítanak, de nem teremtenek olyan innovációs környezetet, amely képes lenne fenntartani a 21. század technológiai versenyét. Európa ezzel szemben a világ egyik legfejlettebb ipari, pénzügyi és tudományos térsége. Ezen a kontinensen összpontosul a világ számos vezető gépipari vállalata, fizikai, kémiai, biológiai, gyógyszeripari kutatóközpontja, energetikai innovációja és legrégibb, illetve legkorszerűbb egyetemi műhelye. Nincs olyan ága a tudománynak, amelyben Európa ne állna a dobogó valamelyik fokán. A történelem tanulsága egyszerű: hosszú távon rendszerint az a fél győz, amely több tudást, több tőkét és több szervezési képességet képes mozgósítani.

Ugyanakkor Ukrajna már rég nem pusztán a nyugati támogatásokból él, hanem önállóan is képes tartós ellenállásra. Nem csupán túlélte a támadást, hanem a hadviselés számos területén úttörő szereplővé vált. Különösen igaz ez a dróntechnológiára. A 21. század háborúinak egyik legfontosabb tanulsága, hogy az innováció gyakran felülírja a puszta méretet. Az ukrán fejlesztések, a viszonylag olcsó, tömegesen alkalmazott drónrendszerek, a mesterséges intelligenciával támogatott célfelderítés és a rendkívül gyors technológiai alkalmazkodás új korszakot nyitottak a hadviselésben. Miközben Oroszország jelentős emberi és anyagi erőforrásokat fordít a hagyományos hadigépezet fenntartására, Ukrajna sok esetben lényegesen kisebb költséggel képes aránytalanul nagy veszteségeket okozni ellenfelének.

Ez nem jelenti azt, hogy a háború gyorsan véget ér. De azt igen, hogy a Kreml eredeti elképzelése – Ukrajna gyors megtörése és a Nyugat kifárasztása – immár mindenki számára nyilvánvalóan kudarcot vallott. A háború egyre inkább annak a klasszikus történelmi helyzetnek a képét mutatja, amikor egy nagyhatalom rádöbben, hogy olyan konfliktusba lépett bele, amelynek költségei hosszabb távon meghaladják a várható nyereséget. A vietnámi háború, és a Szovjetunió, illetve az USA afganisztáni beavatkozása is hasonló folyamat volt. Nem egyetlen vereség okozta a bukást, hanem az erőforrások lassú, de folyamatos felőrlődése. A putyini rendszer sem kerülheti el sorsát. Miközben a katonai kiadások nőnek, a demográfiai problémák súlyosbodnak. Az ország százezres nagyságrendben veszítette el fiatal, képzett polgárait emigráció vagy a frontszolgálat következtében. Az innovációs kapcsolatok jelentős része megszakadt. A gazdaság egyre inkább hadigazdaságként működik, amely rövid távon növekedést mutathat, hosszabb távon azonban zsákutcába vezet.

Ezzel párhuzamosan Európa lassan, sokszor vitákkal és konfliktusokkal terhelten, de mégis egy új korszak felé halad. A német újrafegyverkezés, a lengyel haderőfejlesztés, a skandináv országok NATO-integrációja, a közös európai védelmi projektek és a hadiipari kapacitások bővítése néhány éve még elképzelhetetlen lett volna. Putyin egyik legnagyobb stratégiai tévedése éppen az volt, hogy alábecsülte Európa alkalmazkodóképességét. A háború nem szétverte az európai együttműködést, hanem erősítette azt.

Az Ukrajna elleni agresszió azonban nem csupán katonai és gazdasági értelemben alakítja át Európát. Legalább ilyen jelentős az a geopolitikai ébredés, amely az Európai Unió vezető köreiben az elmúlt években végbement. A hidegháború lezárulta után Európa hosszú időn át abban a hitben élt, hogy a gazdasági integráció önmagában elegendő a biztonság és a jólét fenntartásához. A 21. század első évtizedeinek eseményei azonban fokozatosan lerombolták ezt az illúziót. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a világ meghatározó hatalmai – az Egyesült Államok, Kína és Oroszország – saját érdekszféráik kiterjesztésére törekednek, és a globális verseny egyre inkább geopolitikai dimenziót ölt. Az Európai Uniónak szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy a puszta gazdasági erő nem elegendő, ha nem párosul önálló stratégiai gondolkodással. Az elmúlt években ezért fokozatos, de jól érzékelhető fordulat következett be. Európa nem bezárkózni kezdett, hanem éppen ellenkezőleg: új partnerek felé nyitott. A Mercosur-országokkal létrejött megállapodás, az Indiával folytatott intenzívebb együttműködés, az Ausztráliával és a csendes-óceáni térség több államával kiépülő kapcsolatok mind ugyanabba az irányba mutatnak. Ezek a kezdeményezések még korántsem alkotnak egységes geopolitikai rendszert, de már egy új stratégiai gondolkodás körvonalait rajzolják ki. Különösen figyelemre méltó, hogy ezekben a térségekben Európa megítélése alapvetően eltér más nagyhatalmakétól. Az Európai Unió természetesen saját érdekeit követi, gazdasági előnyöket keres és befolyást kíván szerezni. Ám a legtöbb partnerország számára mégis olyan szereplőként jelenik meg, amely nem katonai támaszpontokat akar építeni, nem területeket kíván ellenőrizni, és nem politikai alárendeltséget követel. Brazília, India vagy Ausztrália számára Európa nem fenyegetést jelent, hanem lehetőséget. Ez a különbség korántsem elhanyagolható. A világ számos országa ma egyszerre igyekszik elkerülni a kínai gazdasági függőséget, az orosz politikai nyomásgyakorlást és az amerikai érdekérvényesítés időnként kiszámíthatatlan hullámzásait. Ebben a helyzetben az Európai Unió olyan partnerként jelenhet meg, amelynek gazdasági súlya jelentős, technológiai képességei világszínvonalúak, ugyanakkor együttműködése a transzparenciára és a kölcsönös előnyökre törekvésre épül. Európától nem kell félni. Lehet vele vitatkozni, lehet vele alkudozni, de nem kell attól tartani, hogy tankokkal, rakétákkal vagy gazdasági kényszerítéssel akarja akaratát ráerőltetni másokra. Ebbe a sorba illik az Európa és Kanada közötti közeledés. A CETA-megállapodás eredetileg gazdasági együttműködésként indult, de mára jóval többet jelent egyszerű szabadkereskedelmi egyezménynél. Kanada és Európa egyre inkább ugyanazokkal a kihívásokkal szembesül: az orosz revizionizmussal, a kínai nagyhatalmi ambíciókkal, a kritikus nyersanyagokért folyó versennyel és a nemzetközi rendszer növekvő bizonytalanságával. Az atlanti térség két partja között ezért egy olyan kapcsolat formálódik, amely a gazdasági érdekeken túl közös politikai és civilizációs alapokra is épül. Külön figyelmet érdemel Japán szerepe is. A világ harmadik–negyedik legnagyobb gazdaságaként, technológiai és ipari nagyhatalomként Japán hosszú időn át elsősorban az Egyesült Államokra támaszkodott biztonságpolitikai kérdésekben. Az elmúlt években azonban Tokióban is egyre erősebbé vált a felismerés, hogy a globális erőviszonyok átalakulása új partnerek keresését teszi szükségessé. Európa és Japán kapcsolata ezért fokozatosan stratégiai dimenziót kapott. A két fél nemcsak a világkereskedelem szabadságának, a nemzetközi jog tiszteletének és a nyitott világgazdaság fenntartásának érdekében működik együtt, hanem egyre szorosabban koordinálja álláspontját a biztonságpolitika, a kritikus technológiák, a félvezetőgyártás, a mesterséges intelligencia és az ellátási láncok védelme területén is. Japán számára Európa olyan partner, amely jelentős gazdasági és technológiai erővel rendelkezik, ugyanakkor nem kíván dominanciára törekedni Kelet-Ázsiában. Európa számára pedig Japán annak bizonyítéka, hogy a kontinens stratégiai mozgástere messze túlterjed saját földrajzi határain. Kanada az atlanti, Ausztrália, India és Japán pedig a csendes-óceáni nyitás szimbóluma, és Európa kereskedelmi és technológiai szövetségeinek legfontosabb pillérei lehetnek. Mindez egy új geopolitikai valóság kialakulását vetíti előre. Miközben Oroszország mozgástere fokozatosan szűkül, és egyre inkább néhány partnerre, elsősorban Kínára szorul, addig Európa kapcsolatrendszere folyamatosan bővül. A kontinens gazdasági ereje, technológiai tudása, jogbiztonsága és kiszámíthatósága olyan vonzerőt jelent, amelyet sem Moszkva, sem Peking, de még Washington sem képes így együtt produkálni.

A 21. század második negyedének egyik legfontosabb geopolitikai felismerése talán éppen az lesz, hogy a tartós hatalom nem feltétlenül a félelemkeltés képességéből fakad. Nem abból, hogy ki tud nagyobb hadsereget felvonultatni vagy több rakétát gyártani, ki tud minél nagyobb fenyegető árnyékot vetni szövetségeseire. A valódi erő egyre inkább abban mérhető, hogy ki képes maga köré olyan önkéntes együttműködési hálózatot építeni, amelyben a partnerek nem kényszerből, hanem saját érdekeik alapján vesznek részt. Ezen a területen pedig Európa olyan előnyökkel rendelkezik a másik három erőközponttal szemben, amelyeknek stratégiai jelentősége csak most kezd igazán láthatóvá válni. Orbán stratégiai tévedése az volt, hogy elhitte Putyinnak, hogy Oroszország valamilyen formában képes lesz újjáéleszteni a volt szovjet blokkot, s bekebelezi Európa középső részeit. Az orosz haderő azonban már az első lépésnél, Ukrajnában történelmi kudarcot vallott. A bukott magyar miniszterelnök újabb megszólalásai azt mutatják, hogy még mindig nem ismerte fel ezt a Magyarországot kis híján a keleti despotizmus karjai közé lökő melléfogását. 

A következő nagy történelmi-gazdasági fordulatot azonban mégsem a háború, hanem a béke fogja elhozni. Amikor egyszer elhallgatnak a fegyverek, Ukrajna újjáépítése a 21. századi Európa eddigi legnagyobb gazdasági vállalkozása lesz. Vasutak, utak, kikötők, energiahálózatok, lakóépületek, digitális infrastruktúrák és ipari beruházások ezermilliárd eurós nagyságrendű fejlesztése következik. Ennek első számú nyertese maga Ukrajna lesz. A második pedig az Európai Unió. A történelemben ritkán adódik olyan lehetőség, hogy egy kontinens egyszerre növelje biztonságát, gazdasági teljesítményét és geopolitikai súlyát. Az ukrán újjáépítés éppen ilyen lehetőséget kínálhat. Lengyelország és Ukrajna együtt egy új kelet-közép-európai növekedési tengelyt fog alkotni, amelyhez a balti térség, Románia és részben a visegrádi országok is kapcsolódhatnak. Ebben az új Európában Ukrajna már nem periféria lesz, hanem az egyik meghatározó katonai és gazdasági középhatalom. Olyan ország, amely saját tapasztalatai révén a kontinens egyik legerősebb hadseregével és egyik legfontosabb stratégiai iparával rendelkezik majd. S egy olyan szomszédunk, amelynek mezőgazdasága a kontinens egyik legfontosabb éléskamrájaként gabonával látja majd el a magyar malmokat is akkor, amikor az egyre gyakoribbá váló aszályos évek miatt arra rászorulunk.

Magyarország számára mindez különösen fontos tanulságot hordoz. Az elmúlt években az ország politikai vezetése a hanyatló orosz despotizmust részesítette előnyben a vitákkal terhelt, ám demokratikus Európával szemben. Ma azonban egyre inkább látható, hogy a történelmi fejlődés fő iránya nem keletre, hanem nyugatra mutat. Nem Moszkva körül szerveződik a jövő Európája, hanem Berlin, Párizs, London, Varsó, Róma, Stockholm és Kijev együttműködéséből. Magyarország számára ezért nem pusztán politikai kérdés, hanem történelmi érdek, hogy ebben a formálódó európai rendszerben a lehető legerősebb helyet foglalja el. Putyin Oroszországa nem azért fog kudarcot vallani, mert egyetlen csatát elveszít, vagy mert egyik napról a másikra összeomlik. A bukás sokkal mélyebb értelemben következik majd be. Abban a pillanatban, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a háború nem gyengébbé, hanem erősebbé tette Európát; hogy Ukrajna nem eltűnt a térképről, hanem egy új európai középhatalomként emelkedik fel; és hogy az a kontinens, amelyet a Kreml meg akart osztani, végül egységesebb lett, s gazdaságilag, katonailag és politikailag is nagyobb súlyt képvisel, mint valaha.

A történelem iróniája az lesz, hogy Putyin legnagyobb veresége nem a frontokon következik majd be, hanem abban, hogy háborúja végül felgyorsítja egy erősebb, egységesebb és magabiztosabb Európa megszületését.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább