„Nem szeretem a nagy csinnadrattát, az elnöknek nem látszania kell, hanem a munkát kell megszerveznie, és egy morális falat kell felépítenie a hivatal köré, ahol senkit nem enged be, aki megkörnyékezhetné. (…) Mindenkinek érdemes megkérdeznie a hallgatóimat, hogy érdemes-e engem megvárni a folyosón”.

Nem ez volt a legerősebb állítása Unger Anna Róza politológusnak, az ELTE Társadalomtudományi Kara docensének, egyben NVVH-elnökjelöltnek a parlamenti bizottsági meghallgatásán. Az például sokkal erősebb volt, hogy a túlárazott betonnál nagyobb probléma az uszítás, gyűlöletkeltés, amit az ő morális mércéje szerint nem lehet megúszni. Vagy az, hogy néven kell nevezni – ha kell címmel, telefonszámmal – azt is, aki csinálta, elkövette, és azt is aki hagyta például azt, hogy a magyarok pénzét az elvtársak berakják egy talicskába és eltolják. Vagy az, hogy ha tíz milliárddal több lesz visszaszerezhető annál, mint ami most van nálunk, már az hatalmas öröm lenne. Vagy az, hogy ha a korrupció feltáratlan marad, akkor azok, akik megszerezték a rengeteg pénzt, arra is fel tudják azt használni, hogy visszatérjenek.

De túl azon, hogy ki mit mondott szó szerint, most, hogy felszállt a fehér füst a parlament illetékes helyisége fölött, vagyis kiderült, hogy Unger Annát javasolja az Országgyűlés Igazságügyi és Alkotmányügyi Bizottsága a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal elnöki pozíciójára, megdöbbenve tapasztalom, hogy elszabadultak az indulatok az éterben, vége van a világnak, a zöm csalódott, mert hát úgy volt, hogy Ligeti Miklós az egyértelmű favorit. Hát hülyék ezek? Nem lesz itt semmiféle elszámoltatás. A zöm csalódott, frusztrált és dühös, mert ki ez a nő, nem ért hozzá, nincs gyakorlata, és különben is azt mondta, hogy badarság azt gondolni, hogy hat év alatt itt jogerős ítéletek lesznek. Aki ilyet mond, az semmit nem ért a népakaratból, vagyis al-kal-mat-lan. Mit akar az, aki eleve azzal indít, hogy hat év csupán arra lesz elegendő, hogy feltárják a visszaéléseket és eljussanak a vádemelésekig?

Nem mintha érdekelt volna valaha is, hogy kisebbségben vagyok a véleményemmel, de ez a mindent elsöprő kiábrándulással vegyes dühroham és hisztéria most meglep. Végighallgattam a három jelöltet, Ligeti Miklóst, Sárvári Nicholast és Unger Annát is. Tök értetlenül állok a csalódottság és a vehemens felháborodás előtt még akkor is, ha számos közszereplő, influenszer mindent megtett azért, hogy egyértelművé tegye, ki ennek a versenynek a favoritja, hogy vagy Ligeti Miklós, a Transparency International Magyarország kiváló jogi igazgatója lesz a vagyonvisszaszerzési hivatal elnöke, vagy nem lesz itt semmiféle elszámoltatás.

Egyáltalán nem így látom, ezért is ajánlom mindenkinek, aki nem tette, de ellentmondást nem tűrő véleménye van Unger jelöléséről, hogy nézze meg a bizottsági meghallgatást. Nem rövid, de megéri. Utána is lehet vagdalkozni, de én őszintén szólva semmilyen különbséget nem találtam a felkészültséget, az elszántságot, a probléma súlyával kapcsolatos tisztánlátást illetően a három szereplő között, sőt. Azt sem ígérte egyikük se, hogy minden pénz visszaszerezhető, és karácsonyra vagy jövő ilyenkorra a NER nehézsúlyú bűnözőgyanús figurái egytől egyig börtönbe kerülnek. Ha ezt el tudjuk fogadni, akármilyen nehéz is, még mindig van egy jó hír, csak úgy mellékesen jegyzem meg: úgy tudom, hogy mind jogi, mind formális szempontból Ligeti Miklós simán betöltheti a legfőbb ügyészi tisztséget, amennyiben a köztársasági elnök erre javasolja, és az Országgyűlés kétharmados többséggel megválasztja. Már persze ha vállalja. Unger Anna amúgy nem lehetne legfőbb ügyész.

Úgy gondolom, hogy talán érdemes egyet hátralépni és megnyugodni. A jelölés önmagában nem bizonyíték semmire, és kizártnak tartom, hogy a Tiszának érdeke lenne tökön szúrni saját magát éppen az egyik legfontosabb választási ígéretével kapcsolatban. Szerintem hangulatkeltés helyett érdemes lehet megadni a bizalmat a jelöltnek (ahogyan a kormánynak is jár a bizalom és a türelmi idő), nem gondolom, hogy Unger Annán fog múlni, hogy mielőbb kattanjon egy rakás bilincs, nem hiszem, hogy érdeke lenne, hogy az orbánizmus mocskos ügyei hosszú évekre elakadjanak. Hogy nem árult zsákbamacskát és hiú ábrándokat, hogy a realitásokról beszélt, az meg nem hátrány, hanem előny. Ő jellemezte így saját magát, és ha összeolvasom a fentiekkel, akkor semmi okát nem látom annak, hogy előre beledőljünk a kardunkba: „Sok mindent mondtak már rám. (…) Azt hallottam, hogy általában elég jó szervező vagyok. Nem vagyok kedves, ezt is sokat hallottam. Azt hiszem, ez most itt előny.”