Az új kormány előtt álló egyik legkényesebb, ám megkerülhetetlen feladatnak tartom a határon túli magyarsággal való viszony rendezését. Nagyon sokak számára nyilvánvaló határon innen és túl, hogy meghatározó pontokon új alapokra kell helyezni a kapcsolatokat, s véget kell vetni az elmúlt másfél évtized tudatosan gerjesztett megosztó politikájának, s annak a gyűlölködésnek, amely egyes egyéneket és csoportokat a legvadabb verbális bántalmazásra sarkalt. Egészen elképesztő, hogy a sunyi politikai árokásás hogyan szakította ketté a hazai és a külhoni magyarságot is. Azt világosan látnunk kell, hogy addig nem lesz nyugalom a Kárpát-medencében, amíg ezt a konfliktust a Tisza-kormány értelmes, átlátható, jól megindokolt döntéseivel nem oldja fel.
Amikor 2010-ben az Orbán-kormány meghirdette a „nemzetegyesítés programját”, a legtöbben a kettős állampolgárságra és a határon túli magyarok választójogára figyeltek. Az elmúlt tizenhat év azonban megmutatta, hogy a magyar kormány „nemzetpolitikájának” valódi súlyát nem a jogi, hanem a pénzügyi döntések adták. A 2010 utáni időszakban a magyar állam minden korábbinál nagyobb, megdöbbentő összegeket fordított a határon túli magyar közösségekre. A rendszerváltás utáni két évtized támogatási politikája mellett az Orbán-korszak nem egyszerűen mennyiségi, hanem minőségi fordulatot is jelentett: a kulturális és oktatási támogatások rendszere mellett megjelentek a nagyszabású gazdaságfejlesztési programok, a sportberuházások, az egyházi infrastruktúra-fejlesztések, a médiabefektetések és az egész intézményrendszereket fenntartó finanszírozási konstrukciók.
A magyar költségvetésből érkező források legfontosabb elosztója a Bethlen Gábor Alap (BGA) lett. A 2011-ben létrehozott intézmény fokozatosan a „nemzetpolitika” pénzügyi központjává vált. Az elmúlt években éves költségvetése rendszeresen meghaladta a 60–80 milliárd forintot, egyes években pedig a 90 milliárd forintos szintet is elérte. A támogatások legnagyobb kedvezményezettje hagyományosan Erdély volt, ahol a Kárpát-medence legnépesebb magyar közössége él. A BGA éves támogatási keretének rendszerint egyharmada, esetenként csaknem fele érkezett Romániába. A 2025-ös támogatási döntések alapján például csak Erdélyben közel 35 milliárd forintnyi támogatás talált gazdára.
A támogatási rendszer méretének érzékeltetésére érdemes felidézni, hogy a 2000-es évek elején a teljes határon túli támogatási politika költségvetése alig néhány milliárd forint volt évente. Ehhez képest ma egyetlen nagyobb erdélyi program önmagában többszörösét emészti fel annak az összegnek, amelyből húsz évvel ezelőtt valamennyi külhoni magyar szervezet gazdálkodott.
A magyar kormány számára Erdély mindig kiemelt jelentőségű térség volt. Ennek oka nemcsak az, hogy itt él a legnagyobb létszámú határon túli magyar közösség, 1,1-1,2 millió fő, hanem az is, hogy az erdélyi magyar intézményrendszer viszonylag fejlett, szervezett és politikailag általában egységesnek volt mondható. Az RMDSZ három évtized alatt olyan politikai infrastruktúrát épített ki, amely képes volt fogadni és koordinálni a Magyarországról érkező támogatásokat.
A támogatások szerkezete ugyanakkor jelentősen megváltozott. A kilencvenes években és a kétezres évek első évtizedében a támogatások döntően kulturális, oktatási és civil célokat szolgáltak. Az Orbán-rezsim időszakában azonban fokozatosan előtérbe került az intézményépítés, a politikai és a gazdasági befolyás erősítése. A leglátványosabb eredmények kétségtelenül az oktatás és az egyházi intézményrendszer területén születtek.
A magyar nyelvű oktatás fenntartása hosszú ideje a magyar nemzetpolitika egyik alapvető célja. Erdélyben a magyar állam az elmúlt másfél évtizedben immár gyakorlatilag teljes intézményhálózatokat finanszíroz.
A legismertebb példa a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Az intézmény létrehozása még az első Orbán-kormány idején kezdődött, de működésének döntő részét az elmúlt másfél évtizedben a magyar költségvetés biztosította. A kolozsvári, marosvásárhelyi és csíkszeredai campusokon ma már több ezer hallgató tanul.
A felsőoktatás mellett jelentős összegek jutottak az óvodafejlesztési programokra is. A Kárpát-medencei Óvodafejlesztési Program keretében Erdély-szerte új óvodák épültek, régiek újultak meg, korszerűsítették az eszközparkot, játszótereket alakítottak ki. A program teljes költségvetése a Kárpát-medencében meghaladta a százmilliárd forintot, amelynek jelentős része Romániában hasznosult.
Emellett évente tízezrek részesülnek a „Szülőföldön magyarul” támogatásban. A program lényege egyszerű: minden magyar nyelven tanuló gyermek után pénzügyi támogatást kap a család. A támogatás összege az elmúlt években többször emelkedett, jelenleg gyermekenként évi 100 ezer forint. Bár ez az összeg önmagában nem változtatja meg a családok anyagi helyzetét, fontos szimbolikus üzenetet hordoz: a magyar állam közvetlen kapcsolatot épít ki a határon túli magyar családokkal.
Az Orbán-korszak egyik legszembetűnőbb jelensége a történelmi egyházak támogatásának mértéke. Az Erdélyi Református Egyházkerület, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a római katolikus egyház, valamint az unitárius és evangélikus közösségek példátlan nagyságrendű támogatásokban részesültek. Templomok százait újították fel, parókiák épültek, egyházi iskolák jöttek létre, kollégiumokat korszerűsítettek. Egyes kutatások szerint csak az Erdélyi Református Egyházkerülethez több mint 190 millió euró érkezett a 2010 és 2020 közötti időszakban. Ez az összeg akkori árfolyamon meghaladta a 60 milliárd forintot. Az egyházi támogatások nem csupán vallási célokat szolgáltak. A magyar kormány szemléletében az egyházak a nemzeti identitás megőrzésének kulcsszereplői. Számos településen az egyházi iskola, az egyházi óvoda vagy a felújított templom jelenti a magyar közösségi élet legfontosabb intézményét. A kritikusok szerint ugyanakkor az egyházak olyan mértékű magyar állami forrásokhoz jutottak, amely hosszú távon torzították a civil szféra működését és függőségi viszonyokat alakítottak ki.
A 2010-es évek második felében új korszak kezdődött. A kormányzat felismerte, hogy a kulturális támogatások önmagukban nem állítják meg az elvándorlást. Ha a magyar közösségek megmaradását akarják biztosítani, akkor gazdasági alapokat is kell teremteni. Ebből a gondolatból született meg a Pro Economica Alapítvány programja. A szervezet elsősorban Székelyföldön és Erdély magyarok lakta térségeiben működik. Pályázatai révén gazdák, kisvállalkozók, turisztikai szolgáltatók és ipari szereplők jutottak jelentős támogatásokhoz. Több ezer mezőgazdasági gépet vásároltak magyar állami támogatással. Traktorok, kombájnok, fejőberendezések, állattartó telepek korszerűsítése valósult meg. Emellett feldolgozóüzemek, tejüzemek, húsfeldolgozók és agrárvállalkozások kaptak támogatást. A program keretében egyetlen támogatási ciklusban, 2019-től több mint 70 millió eurónyi (24 milliárd Ft) támogatás került kiosztásra. A program indulását Románia azzal a feltétellel fogadta el, hogy a pályázatok nem tartalmazhattak nemzetiségi feltételeket. Így az uniós versenyjogi elveknek megfelelően román gazdálkodók és vállalkozók is pályázhattak, és jelentős számban támogatást is nyertek. A hazai választópolgárokat erről az „apróságról” a kormányzat „elfelejtette” tájékoztatni. A program tényleges súlypontja ugyanakkor a magyar többségű vagy jelentős magyar lakosságú térségekben volt, ezért a források nagyobb hányada természetes módon az erdélyi magyar gazdasági szereplőkhöz került. Az elmúlt években újabb és újabb pályázati körök indultak, amelyek összértéke sok tízmilliárd forintra rúg. A magyar kormány ezt a gazdasági megerősödés zálogának tekinti. A kritikusok viszont rendszeresen felvetik az átláthatóság hiányát, valamint azt, hogy a támogatások jelentős része politikailag jól kapcsolódó szereplőkhöz kerül.
A legtöbb vitát a sportfinanszírozás generálta. Az elmúlt tizenhat évben Erdélyben több tízmilliárd forintnyi sportberuházás valósult meg magyar állami támogatással. A legismertebb kedvezményezett a Sepsi OSK, amely néhány év alatt a román élvonal meghatározó labdarúgó klubjává vált. Stadionépítés, utánpótlás-nevelés, akadémiai fejlesztések és infrastruktúra-fejlesztések sora valósult meg. A klub nem a pályára küldött magyar játékosok számával, hanem intézményi és szimbolikus szerepével vált a székelyföldi magyar közösség egyik legfontosabb sportprojektjévé. A kezdőcsapatban az elmúlt években rendszerint legfeljebb egy-két magyar játékos kapott helyet, miközben a klub identitását a magyar tulajdonosi háttér, a székely szurkolótábor és a magyar állami támogatások határozzák meg.
Hasonlóan kiemelt projekt volt a 2016-ban magyar állami támogatással létrehozott csíkszeredai Székelyföldi Jégkorong Akadémia, amely mára nyolc képzési központban foglalkozik a régió fiatal sportolóival. Az akadémia több mint 1300 gyermek képzését koordinálja, miközben új jégcsarnokok, rehabilitációs és módszertani központok épültek magyar költségvetési forrásokból Csíkkarcfalván, Marosvásárhelyen és más székelyföldi helyszíneken. A program nemcsak a romániai jégkorong utánpótlásának egyik legfontosabb bázisává vált, hanem a székelyföldi magyar közösség identitásépítésének is látványos eszközévé nőtte ki magát. A Sepsi OSK-val szemben itt a sportolói bázis túlnyomó többsége valóban magyar anyanyelvű, székelyföldi fiatalokból áll, így a program közvetlenebbül kapcsolódik a magyar közösség utánpótlás-neveléséhez és identitásmegőrzéséhez.
A magyar állam által támogatott futballakadémiai rendszer Erdélyben két további nagy központ köré szerveződik: a csíkszeredai székhelyű Székelyföld Labdarúgó Akadémia a történelmi Székelyföld utánpótlását fogja össze, míg a szatmárnémeti központú Partium Labdarúgó Akadémia a Partium magyar lakta térségeinek fiatal tehetségeit neveli. Számos kisebb sportegyesület szintén jelentős támogatásokhoz jutott. A sport ebben az értelmezésben nem pusztán szabadidős tevékenység. A kormányzat számára identitáserősítő eszköz, amely egyszerre épít közösséget és növeli a magyar jelenlét láthatóságát a többségi társadalomban.
A támogatási rendszer fontos eleme a kulturális infrastruktúra finanszírozása. Színházak, művelődési házak, könyvkiadók, fesztiválok és civil szervezetek százai részesültek támogatásban. A Tusványos, a Kolozsvári Magyar Napok, a Double Rise fesztivál vagy a különböző néptánctalálkozók mind rendszeresen számíthattak magyarországi forrásokra.
A kulturális támogatások egyik látványos, ugyanakkor kevésbé ismert területe a történelmi kastélyok és kúriák felújítása volt. Az elmúlt másfél évtizedben a magyar állam jelentős összegekkel járult hozzá számos erdélyi műemlék megmentéséhez, köztük a bonchidai Bánffy-kastély, a gernyeszegi Teleki-kastély, a marosvécsi Kemény-kastély vagy a nagyváradi püspöki és egyházi műemlékegyüttes különböző fejlesztéseihez. Különleges jelentőségű a gyulafehérvári fejedelmi palota megújulása. Az egykori erdélyi fejedelmi székhely, ahol Bethlen Gábor és utódai kormányozták Erdélyt, évtizedeken át zárt katonai terület volt, mielőtt nagyszabású restaurálás után múzeumként nyitotta meg kapuit. A magyar állam nemcsak egyházi és kastélyfelújítási programokkal, hanem a fejedelemség történetét bemutató új kiállítások támogatásával is hozzájárult a helyszín kulturális újraértelmezéséhez. Nem véletlen, hogy a magyarországi támogatások időnként politikai vitákat is kiváltanak Romániában: a gyulafehérvári palota ezek közé tartozik. Egyszerre műemlék, turisztikai látványosság és a magyar történelmi emlékezet egyik legfontosabb erdélyi helyszíne. Ezek a beruházások egyszerre szolgálták az épített örökség megőrzését, a kulturális turizmus fejlesztését és a magyar történelmi jelenlét szimbolikus megerősítését. A támogatók szerint a felújítások révén olyan értékek menekültek meg az enyészettől, amelyek a teljes erdélyi kulturális örökség részét képezik, míg a kritikusok úgy vélik, hogy a kastélyprogramok a román állam válláról veszik le a terheket, és jól illeszkednek abba a fideszes nemzetpolitikai stratégiába, amely a történelmi magyar elit emlékezetének újjáépítését tekinti egyik kiemelt céljának.
Az Orbán-korszak egyik legjelentősebb, ugyanakkor legvitatottabb nemzetpolitikai beruházása a határon túli magyar médiarendszer átalakítása volt. Erdélyben az elmúlt másfél évtized során olyan, meghatározó részben magyar állami forrásokra támaszkodó sajtóhálózat épült ki, amelynek súlya és befolyása korábban elképzelhetetlen lett volna. Ennek központi szereplőjévé vált az Erdélyi Médiatér Egyesület, amely többek között a Krónika napilapot, a Krónika Online hírportált, a Székelyhon regionális hírhálózatot, a Liget kulturális folyóiratot, a Nőileg magazint, valamint számos helyi és regionális médiaterméket működtet vagy fog össze. A magyar állami támogatások révén stabil finanszírozási háttér jött létre egy olyan időszakban, amikor a nyomtatott sajtó és a helyi média Európa-szerte súlyos válsággal küzdött. A támogatások hívei – egyben haszonélvezői – szerint mindez nélkülözhetetlen volt a magyar nyelvű nyilvánosság fennmaradásához. Érvelésük szerint az erdélyi magyar médiapiac mérete önmagában nem képes eltartani egy sokszínű sajtórendszert, ezért a közösségi finanszírozás valamilyen formája elkerülhetetlen. A magyar állam szerepvállalása álláspontjuk szerint ennek megfelelően nem politikai, hanem nemzetstratégiai kérdés: ha nincs támogatás, akkor számos lap, portál, kulturális folyóirat és helyi szerkesztőség egyszerűen megszűnne. A kritikusok viszont arra mutatnak rá, hogy a támogatások elosztása rendkívül koncentrált. Miközben egyes médiumok bőséges és rendszeres forrásokhoz jutottak, a független, kritikus hangvételű szerkesztőségek jóval kisebb támogatásban részesültek, majd teljesen kimaradtak a rendszerből. Különösen sok vita övezi az Átlátszó Erdély, a Transtelex vagy korábban a független Erdély FM helyzetét, amelyek több alkalommal bírálták a támogatási rendszer átláthatóságát és politikai összefonódásait. Az erdélyi magyar nyilvánosságban fokozatosan olyan viszonyok alakultak ki, amelyek egyre inkább emlékeztetnek a magyarországi médiapiac centralizálására. Tény, hogy az erdélyi magyar sajtó történetében még soha nem érkezett annyi magyarországi közpénz a médiába, mint az Orbán-korszak tizenhat éve alatt. S az is tény, hogy a finanszírozás az elmúlt évtizedben kizárólag politikai lojalitáshoz kötődött, és elsorvasztani igyekezett a korábbi médiapluralizmust.
Tizenhat év után Erdélyben gyakorlatilag nincs olyan jelentős magyar intézmény, amely valamilyen módon ne kapcsolódna a budapesti támogatási rendszerhez. Ez egyszerre mutatja a magyar állam példátlan szerepvállalását és azt a függőségi hálót, amely az elmúlt másfél évtizedben kiépült. A kérdés ma már nem az, hogy érkeznek-e támogatások Erdélybe, hanem az, hogy a sok százmilliárd forintnyi beruházás hosszú távon mennyiben teremt önfenntartó közösségeket, és mennyiben mélyíti tovább a budapesti központú finanszírozási rendszert.
Butola Zoltán
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.