VENDÉG

Szomjazó táj – Egy lokálpatrióta a Velencei-tóért és a Mezőföldért

1979-ben költöztem Székesfehérvárra, majd 1992-ben Pákozdra. A megyeszékhelyen kívül dolgoztam Pusztaszabolcson, Seregélyesen, Bicskén és Kápolnásnyéken is, így nagyon jól ismerem Fejér megyét, főleg a Velencei-tó környékét és az attól délre elterülő Mezőföldet, amely hazánk egyik legjobb adottságú mezőgazdasági termőterülete. Nem is tudom, mi keserített el jobban az elmúlt évtizedekben: a Velencei-tó egyre több nyáron jelentkező akut vízhiánya, vagy a Mezőföldet sújtó aszály következményeinek látványa. Az utóbbi időben igyekeztem körbejárni a problémákat, az aszályról nemrég írtam is, megállapítva, hogy a klímaváltozás hazai kezelése, pontosabban annak hiányosságai mérhetetlen károkat okoztak és fognak okozni a magyar gazdaságnak. Alábbiakban szűkebb környezetem ökológiai helyzetének néhány vonatkozását tekintem át, s konkrét javaslatokat fogalmazok meg azok megoldási irányaira.

1. A Velencei-tó válsága, mint vízgazdálkodási kihívás

A Velencei-tó a korábbi évszázadokban többször kiszáradó vízi élőhely volt, a környező települések lakosságának biztosított halászati lehetőséget, illetve nádasai a tetőfedést. A 20. században vált belőle turisztikai célpont, az 1970-es évekre épült ki ehhez igazodva partvidéke, vízpótlási rendszere, illetve a mederkotrások nyomán javult a vízminősége. Vízállásának időről időre visszatérő válsága az elmúlt években a magyar közvélemény egyik vitatott kérdésévé vált. A közbeszéd azonban gyakran leegyszerűsíti a problémát: kevés a víz a tóban, tehát több vizet kellene belevezetni. Ez a megközelítés érthető, de nem tartalmazza a megoldást. A Velencei-tó helyzete ugyanis nem elsősorban tógazdálkodási, hanem vízgyűjtő-gazdálkodási probléma. Nem egyetlen víztest állapotáról van szó, hanem egy olyan összetett rendszer működési zavaráról, amelyben az éghajlatváltozás, a tájhasználat, a mezőgazdaság, a turizmus, a természetvédelem és a vízügyi infrastruktúra egyaránt szerepet játszik.

A Velencei-tó Magyarország harmadik legnagyobb természetes tava. Vízfelülete átlagosan 24–26 négyzetkilométer között változik, vízgyűjtő területe pedig megközelítőleg 600 négyzetkilométer. Első pillantásra ezek a számok nem tűnnek különlegesnek, a tó sérülékenysége azonban éppen a méreteiből és sekélységéből fakad. Átlagos vízmélysége mindössze 1,4–1,6 méter, legnagyobb mélysége is ritkán haladja meg a 2 métert. Összes víztérfogata normál vízállás mellett körülbelül 40–45 millió köbméter.

Ez a szám önmagában nem sokat mond, amíg nem vetjük össze a párolgási veszteségekkel. A Közép-Dunántúlon a nyári párolgás mértéke elérheti a napi 5–7 millimétert. Ha ezt a Velencei-tó vízfelületére vetítjük, egyetlen forró nyári napon akár 125–175 ezer köbméter víz is eltűnhet a légkörbe. Ez azt jelenti, hogy egy hőhullámos hét során több mint egymillió köbméter víz párologhat el a tóból. Összehasonlításképpen: ez nagyjából egy tízezres város éves ivóvízfogyasztásának felel meg.

A 21. század eleje óta a szélsőséges időjárási helyzetek gyakorisága és időtartama is növekszik. A 2022-es aszály például nemcsak Magyarországon, hanem egész Közép-Európában rekordközeli értékeket produkált. A Velencei-tó vízszintje több alkalommal történelmi mélypont közelébe süllyedt, miközben a tó víztérfogatának jelentős része eltűnt.

A probléma másik oldala, hogy a csapadék éves mennyisége nem feltétlenül csökkent olyan mértékben, mint ahogyan azt sokan gondolják. A gondot inkább annak időbeli eloszlása jelenti. Az elmúlt évtizedekben a csapadék egyre nagyobb része rövid idő alatt, intenzív záporok és felhőszakadások formájában hullik le. Egy néhány órás nyári zivatar akár 30–50 milliméter esőt is hozhat, de ennek jelentős része nem szivárog be a talajba és nem tölti fel a vízkészleteket, hanem gyors felszíni lefolyás formájában elhagyja a vízgyűjtőt.

Itt válik kulcsfontosságúvá a Velencei-tó vízgyűjtő területe. A tó természetes utánpótlásának legfontosabb eleme a Császár-víz, amely a Vértes és a Mezőföld közötti területekről gyűjti össze a csapadékvizet. A rendszer szabályozására az 1970-es években két jelentős tározó épült, Pátkán és Zámolyon. Ezek együttes kapacitása megközelíti a 15–20 millió köbmétert, ami első látásra jelentős mennyiségnek tűnik. Csakhogy ez a Velencei-tó teljes víztérfogatának kevesebb mint fele. A rendszer eredeti logikája egyszerű volt: a csapadékos időszakokban visszatartani a vizet, majd aszály idején a tóba engedni. Az elmúlt évek azonban rámutattak a modell korlátaira. Ha a vízgyűjtő területen eleve kevés csapadék hullik, vagy a lehullott víz gyorsan eltávozik, akkor a tározók sem képesek elegendő készletet felhalmozni. Magyarán: a tározók nem vízforrások, hanem csupán vízraktárak. Ha nincs mit eltárolni, a rendszer működése is korlátozottá válik.

A Velencei-tó helyzetét tovább bonyolítja, hogy a tó ma már nem pusztán természeti képződmény, hanem jelentős gazdasági és turisztikai térség. A tóparti települések – Gárdony, Agárd, Velence, Sukoró és Pákozd – lakossága meghaladja a 30 ezer főt, a nyári szezonban azonban a térségben tartózkodók száma ennek többszörösére emelkedik. Egy kedvező időjárású hétvégén tízezrek keresik fel a strandokat, kikötőket és üdülőterületeket. A turizmusból származó bevételek a helyi gazdaság meghatározó részét jelentik. A tó körül több ezer üdülőingatlan található, jelentős a vendéglátóipar, a vízi sportok és a szolgáltató szektor szerepe. Ez azt jelenti, hogy a vízszint kérdése nem csupán ökológiai probléma, hanem közvetlen gazdasági jelentőséggel is bír. Egy alacsony vízállású, kétséges vízminőségű szezon nemcsak természetvédelmi veszteséget jelenthet, hanem érzékenyen érintheti a térség vállalkozásait és önkormányzatait is.

Ugyanakkor a tó problémája nem választható el a környező Mezőföld helyzetétől sem. A Mezőföld Magyarország egyik legértékesebb mezőgazdasági térsége, ahol a csernozjom (feketeföld) talajok termékenysége európai összehasonlításban is kiemelkedő. Az utóbbi évek aszályai azonban egyértelművé tették, hogy a kiváló talaj önmagában nem garantálja a biztonságos termelést. A nyári csapadékhiány miatt a kukorica, a napraforgó és más szántóföldi kultúrák terméshozama jelentős ingadozásokat mutat. A paradoxon az, hogy miközben nyáron súlyos vízhiány jelentkezik, a téli és kora tavaszi hónapokban gyakran több tízmillió köbméter víz hagyja el a térséget. Az elmúlt másfél évszázad vízrendezési gyakorlata arra épült, hogy a mezőgazdasági területekről a fölösleges vizet minél gyorsabban el kell vezetni. Ez a szemlélet a 19. században indokolt volt, hiszen az elsődleges cél a művelhető földterületek növelése volt. A 21. században azonban a helyzet megfordult: ma már sokkal inkább a víz megtartása vált stratégiai kérdéssé, különösen az egyre inkább kiszáradó Kárpát-medencében.

A Velencei-tó problémájának egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy a klímaváltozás nem egyetlen környezeti tényezőt érint. A magasabb hőmérséklet növeli a párolgást. A szárazabb talaj csökkenti a beszivárgást. A csökkenő talajnedvesség fokozza a hőhullámokat. Az aszály gyengíti a mezőgazdaságot. A vízhiány rontja a természetes élőhelyek állapotát. Az alacsony vízállás veszélyezteti a turizmust. Mindezek a folyamatok egymást erősítik. Ezért a Velencei-tó válsága valójában nem egy tó válsága. A tó csupán a leglátványosabb indikátora annak, hogy a Közép-Dunántúl vízháztartása egy új éghajlati korszak küszöbére érkezett. A kérdés ma már nem az, hogyan pótoljuk időről időre a hiányzó vizet, hanem az, miként alakítható át a teljes térség vízgazdálkodása oly módon, hogy az egyszerre szolgálja a természetvédelmet, a mezőgazdaságot, a települések vízbiztonságát és a Velencei-tó fennmaradását. Amíg erre nem születik megoldás, addig a tó vízszintjének minden javulása csak átmeneti siker lesz egy hosszú távon egyre súlyosbodó folyamatban.

2. A megoldás: a Velencei-tó és a Mezőföld közös vízrendszerének újjászervezése

A kérdés tehát az, miként alakítsuk át a teljes térség vízháztartását úgy, hogy az ellenállóbbá váljon a szélsőségekkel szemben. A múlt században a cél az volt, hogy az árhullámokat, a belvizeket és a fölösleges csapadékot a lehető leggyorsabban eltávolítsák a mezőgazdasági területekről. Ez a szemlélet sikeres volt a maga korában, hiszen jelentős termőterületeket tett művelhetővé. Napjainkban azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a klímaváltozás korában a legfontosabb feladat éppen az ellenkezője: a víz megtartása.

A Velencei-tó jövője szempontjából ezért kulcskérdés annak felismerése, hogy a tó, a tőle északra lévő Vértes déli lejtőinél eredő Császár-víz vízgyűjtő területe, a Pátkai- és Zámolyi-tározó, valamint a délre elfekvő Mezőföld mezőgazdasági térsége nem különálló elemek, hanem egyetlen összefüggő rendszer részei. A víz ugyanis nem ismeri az önkormányzati határokat, a földhivatali térképeket vagy az ágazati igazgatási struktúrákat. A vízgyűjtő egységében kell gondolkodni.

Első lépés a vízvisszatartó kapacitás jelentős növelése. A jelenlegi rendszer két nagyobb tározóra épül, amelyek összesen körülbelül 15–20 millió köbméter víz tárolására alkalmasak. Ez jelentős mennyiség, de nem elegendő ahhoz, hogy több éven át tartó aszályos időszak hatásait ellensúlyozzák. A cél ezért nem egyetlen új óriástározó létrehozása, hanem tucatnyi, vagy még több kisebb és közepes méretű vízvisszatartó rendszer kialakítása a teljes vízgyűjtő területen. A Mezőföldön számos olyan mélyfekvésű vagy gyengébb termőképességű terület található, ahol megfelelő tervezéssel új mesterséges tavak és tározók alakíthatók ki. Ezek nem pusztán vízügyi létesítmények lennének, hanem többfunkciós tájelemek. A téli és tavaszi csapadékot visszatartanák, öntözővizet biztosítanának a mezőgazdaság számára, élőhelyeket teremtenének a vadvilágnak, és kedvezően befolyásolnák a helyi mikroklímát.

Afféle „szivacstáj”, amelynek lényege, hogy a vidék ne csatornaként, hanem szivacsként működjön: minél több vizet fogjon fel, tároljon és fokozatosan adjon vissza a környezetének. A Velencei-tó térségében ez a szemlélet különösen indokolt lenne. Ha a vízgyűjtő területen évente akár csak néhány tízmillió köbméterrel több vizet sikerülne visszatartani, annak hatása nemcsak a tó vízháztartásában, hanem a mezőgazdaságban és a helyi éghajlatban is érzékelhető lenne.

A koncepció második eleme a mezőgazdasági vízgazdálkodás átalakítása. A Mezőföld termőterületei ma jórészt a természetes csapadékra vannak utalva. Az aszályos évek megmutatták, hogy ez hosszú távon egyre nagyobb kockázatot jelent. Az új tározók létrehozása lehetővé tenné az öntözés fokozatos bővítését, de ennél is fontosabb lenne a talaj vízmegtartó képességének javítása. A talajban tárolt víz ugyanis sokszor hatékonyabb és olcsóbb „víztározó”, mint bármely mesterséges létesítmény.

A harmadik pillér a Velencei-tó ökológiai szerkezetének újragondolása. A tó jelenlegi állapotában jelentős, egybefüggő nyílt vízfelületekkel rendelkezik. Ez kedvez a vízi sportoknak és a hagyományos üdülési funkcióknak, ugyanakkor óriási párolgási veszteséget jelent. Nem reális és nem is kívánatos a tó alapvető karakterének megváltoztatása, de megfontolható lenne egy mozaikosabb szerkezet kialakítása. Ennek részeként kisebb mesterséges szigeteket, félszigeteket és új nádasszegélyeket kellene létrehozni. A tó ilyen „feltöltése” a vízfelület drasztikus, 20-25%-os csökkentése az elpárolgás ugyanilyen arányú csökkenését is jelentené és éppen ugyanilyen arányban csökkentené a tó „utántöltéséhez” szükséges vízmennyiséget is. Ezzel együtt a táj szerkezetének olyan módosítása valósulna meg, amely egyszerre javítaná a természetvédelmi értékeket és növelné a rendszer ellenálló képességét. Ha a Mezőföld új tározóinak kialakítása során több millió köbméter föld kerülne kitermelésre, annak egy része felhasználható lenne a tó ökológiai rekonstrukciójára. Az új szigetek füvesített, bokrosított vagy részben fásított területei nemcsak további élőhelyeket teremtenének a tó élővilágának, hanem új turisztikai attrakciókat is jelenthetnének. Kilátók, tanösvények, madármegfigyelő helyek, horgászstégek, játszóterek és vízi útvonalak jöhetnének létre. A mesterséges szigetek, félszigetek gondolata első hallásra merésznek tűnhet, ám itt a vízgazdálkodási fejlesztések során keletkező földanyag nem hulladék lesz, hanem erőforrássá válik.

Ez elvezet a stratégia negyedik eleméhez: a turizmus újragondolásához. A Velencei-tó elsősorban strandtóként működik. Ez a modell azonban egyre sérülékenyebbé válik a szélsőséges időjárás miatt. A jövőben nagyobb hangsúlyt kaphatna az ökoturizmus, a természetmegfigyelés és a vízi rekreáció változatosabb formáinak fejlesztése. A cél nem a jelenlegi funkciók felszámolása, hanem azok kiegészítése és diverzifikálása. A Velencei-tó turisztikai vonzerejét nagyban növelte a 2014-re teljessé vált, mintegy 30 kilométeres kerékpáros tókör. Ennek rendszeres karbantartása, illetve a még mindig hiányzó infrastrukturális fejlesztések (kölcsönzők, pihenők, WC-k) megvalósítása elengedhetetlen a biztonságos és komfortos sportoláshoz, túrázáshoz. A tó az elmúlt évtizedben a budapesti agglomeráció egyik legfontosabb rekreációs célpontjává vált. Miközben azonban a környezetére egyre több gazdasági és turisztikai funkció épült, maga a tó egyre gyakrabban szembesült a felsorolt problémákkal.

A rendszer ötödik és talán legfontosabb eleme a szemléletváltás. A Velencei-tó körüli viták gyakran arról szólnak, hogy hogyan lehetne még vizet hozni az ugyancsak vízhiánnyal küzdő Dunából, a megóvandó karsztvízkészletekből vagy más forrásokból. Ezek a lehetőségek bizonyos helyzetekben felmerülhetnek, de egyik sem helyettesítheti a térség saját vízkészleteinek jobb hasznosítását. A hosszú távú megoldás alapja nem a víz importja, hanem a víz helyben tartása. Nem egyetlen új csatorna vagy szivattyútelep, hanem egy olyan regionális rendszer, amely a lehulló csapadék minél nagyobb részét képes a tájban megőrizni. Erre épülő javaslatom egyszerre szolgálná a Velencei-tó vízbiztonságát, a Mezőföld mezőgazdaságát, a természetes élőhelyek fennmaradását és a helyi közösségek alkalmazkodóképességét, illetve a turizmust.

A Velencei-tó jövője tehát végső soron nemcsak egy tó jövője. Sokkal inkább annak próbája, hogy Magyarország képes-e áttérni a 19-20. század vízelvezető reflexétől a 21. század vízmegőrző módszereire és szemléletére. Ha igen, akkor a tó válsága egy új, korszerűbb és fenntarthatóbb vízgazdálkodási modell kiindulópontjává válhat. Ha nem, akkor a vízszint időszakos stabilizálása csupán tüneti kezelés marad egy olyan folyamatban, amelyet a klímaváltozás évről évre tovább erősít.

Butola Zoltán

(A szerző a környezetéért és unokái jövőjéért aggódó nyugdíjas tanár.)

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább