VENDÉG

Egy elherdált évtized ára

A magyar gazdaságtörténetben alig-alig volt olyan időszak, amikor hasonlóan kedvező külső és belső feltétel állt egyszerre rendelkezésre a Nyugathoz való felzárkózáshoz, mint a 2010 és 2020 közötti évtizedben. Az Európai Unióból érkező támogatások rekordokat döntöttek, a világgazdaság a 2008-10-es válság után hosszú növekedési szakaszba lépett, a kamatok történelmi mélységbe süllyedtek, a befektetői hangulat kedvező volt. A 2010-ben korlátlan felhatalmazással hatalomba került Orbán Viktor olyan hátszelet kapott, amelyet az előző évtizedekben egyetlen kormány sem élvezhetett.

Mégis, amikor ez a kedvező korszak egy évtized múlva véget ért, kiderült, hogy az ország meglepően sérülékeny maradt. A gazdaság növekedése megtorpant, az infláció Európa-bajnoki szintre emelkedett, a beruházások visszaestek, és az uniós pénzek visszatartása azonnal érezhető sokkot okozott. Felmerül a kérdés: hogyan történhetett ez meg egy olyan évtized után, amelyet a kormányzat folyamatos sikerpropagandája a magyar gazdaság aranykoraként mutatott be?

A válasz a 2010 utáni kisebb és nagyobb monetáris, illetve gazdaságpolitikai hibás döntésekben keresendő. Amikor a második Orbán-kormány hatalomra került, Magyarország valóban nehéz helyzetből indult. A 2008-10-es pénzügyi válság következményei még érezhetőek voltak. Az ország korábban nemzetközi hitelprogramok segítségével stabilizálta magát, ezért az új vezetés költségvetési mozgástere korlátozott volt. A kabinet gyorsan többletforrásokat keresett saját politikai és gazdasági programjainak finanszírozására. Mivel az EU – a görög válság tanulságaiból okulva – nem engedte a további eladósodást, belső erőforrás után kellett nézni. Kétségkívül kreatív megoldással, ám igen vitatható lépéssel felszámolták a magánnyugdíjpénztári rendszert. A kormány mintegy 3.000 milliárd forintnyi vagyont vont be az állami költségvetésbe, azaz magánvagyont államosított. (Itt jegyezzük meg, hogy ez az összeg mai értéken számolva nagyjából megegyezik azzal a 6.000 milliárd Ft-tal, amelynek hazahozatalára vonatkozóan a napokban Magyar Péter politikai megállapodást kötött az EU-val.) Az akkori kommunikáció szerint ez nem egyszerű államosítás volt: azt ígérték, hogy minden állampolgár számára átlátható, személyre szabott egyéni nyugdíjszámlákat hoznak létre, amelyek pontosan mutatják majd a befizetéseket és a jövőbeni jogosultságokat. Mint tudjuk, ezekből az ígéretekből nem valósult meg semmi, s ennek még az okait sem tartották szükségesnek közölni a meglopott állampolgárokkal. Ráadásul most, másfél évtizeddel később nehéz lenne megmondani, hová került pontosan ez a vagyon. A nyugdíjpénztári megtakarítások sorsa a közvélemény számára követhetetlenné vált, miközben a magyar nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságának problémái nem oldódtak meg. Az emberek elveszítették a tulajdonosi érzést, amelyet a magánpénztári konstrukció biztosított, cserébe pedig nem kapták meg a beígért átláthatóságot. Mivel a 2010-es kormányváltás után az Orbán-Matolcsy duó szakított az IMF és az EU által elvárt gazdaságpolitikai iránnyal, a kabinet egyre mélyülő konfliktusba került a nemzetközi hitelezőkkel. Ezért 2013-ban a fennmaradó IMF-hitelt előtörlesztették, és bezáratták az IMF budapesti képviseletét. A kormány ezt a gazdasági szuverenitás visszaszerzéseként ünnepelte.

Ezekben az években a világgazdaság már szinte mindent elfedett. Európa növekedett, a német gazdaság húzta a régiót, az uniós források ömlöttek az országba. Magyarország soha nem látott mennyiségű támogatáshoz jutott „Brüsszeltől”. Ez lett volna az a történelmi pillanat, amikor a kormány – A tücsök és hangya meséjének hangya-mentalitását követve – félretehetett volna a nehezebb időkre, illetve megerősíthette volna az oktatást, az egészségügyet, a kutatás-fejlesztést és a termelékenységet. Ez lehetett volna az az időszak, amikor nagy lépéseket lehetett volna tenni hazánk energiaellátásának diverzifikálására, illetve a hazai lehetőségek – pl. a megújuló energiaforrások – volumenének drasztikus növelésére, a modern, nagy hozzáadott értékű iparágak – informatika, gépipar és élelmiszeripar számos ága – támogatására is. Ehelyett olyan stratégiai hibákat követtek el, amelyek következményeit ma is viseljük, és még jó ideig szenvedni fogjuk.

Az első a presztízsberuházások számolatlan finanszírozása volt. A gazdasági fellendülés éveiben száz-, sőt ezermilliárdok mentek olyan projektekre, amelyek társadalmi vagy gazdasági megtérülése nemhogy nem volt várható, hanem azok majdani fenntartása bizonyosan nagy terheket ró a fenntartóra, üzemeltetőre. A legismertebb példa a Felcsúton épített, a futballakadémiához tartozó beruházások, de ugyanebbe a kategóriába sorolható a kisvasút fejlesztése, amelynek nem az értéke, hanem a politikai szimbolikája az Orbán-rezsim védjegye, a közlekedési racionalitáshoz persze semmi köze sincs. Nagy vitákat váltott ki a budapesti Puskás Aréna (ennek nem a szükségessége, hanem sokak szerint óriási túlárazása), illetve az atlétikai stadion és a Duna uszoda több száz milliárd forintos összege, valamint a vadászati világkiállítás megrendezése, amelynek végszámlája meghaladta a hetvenmilliárd forintot. A Budapest–Belgrád vasútvonal beruházásának költségei szintén többszörösére emelkedtek az eredeti elképzelésekhez képest, miközben megtérülése kilátástalan. A Nemzeti Hauszmann Program, a Liget-projekt egyes elemei vagy számos vidéki stadionépítés, valamint a végtelen számú, a falusi vendéglátás és turizmus fejlesztése szlogenjével indokolni próbált kilátók, lombkorona-sétányok, vendégházak, egyes kerékpárutak stb. ugyancsak azt az érzetet keltették, hogy a rendelkezésre álló források jelentős része nem a versenyképességet, a gazdasági racionalitást, hanem a politikai reprezentációt szolgálja.

Önmagában e beruházások egy része sem feltétlenül ördögtől való. A probléma az arányokkal volt. Egy olyan országban, ahol kórházi osztályok zártak be szakemberhiány miatt, ahol tanárok ezrei hagyták el a pályát, és ahol a vasúti infrastruktúra jelentős része évtizedes lemaradásokkal küzdött, nehéz volt megmagyarázni, miért váltak elsődleges prioritássá ezek a sokszor nyilvánvalóan értelmetlen „projektek”.

A másik hiba a tartalékképzés elmulasztása volt. A jól működő államok egyik legfontosabb ismérve, hogy jó időkben készülnek a rossz időkre. Norvégia pl. olajalapot hozott létre. Több közép-európai ország jelentős pénzügyi puffereket épített fel, illetve olyan irányba fejlesztette a gazdaságát, ami hosszú távon perspektívát nyújt számukra. A csehek következetesen a magas hozzáadott értékű iparágak, a mérnöki tudás és a kutatás-fejlesztés erősítésére építettek, miközben pénzügyi mozgásterüket is igyekeztek megőrizni. Lengyelország az uniós források jelentős részét közlekedési infrastruktúrára, ipari beruházásokra és technológiai fejlesztésekre fordította, ennek eredményeként mára a régió legnagyobb gazdaságává vált. A balti államok – különösen Észtország – a digitalizációban és az innovációban látták a jövőt: az elektronikus közigazgatás, az e-állampolgárság és a startup-környezet fejlesztése nemzetközi mintává tette őket. Romániában pedig Bukarest és Kolozsvár körül olyan informatikai és technológiai központok jöttek létre, amelyeket egyre gyakrabban emlegetnek a kelet-európai „Szilícium-völgyként”. A román IT-szektor ma már több milliárd euróval járul hozzá a GDP-hez, és olyan globális cégek fejlesztőközpontjai működnek az országban, mint az Microsoft, az Oracle, az Amazon vagy az IBM. Szlovákia az autóipar fejlesztésével és a külföldi működőtőke bevonzásával az egy főre jutó autógyártás világbajnokává vált. Olyan vállalatok telepítettek jelentős gyártókapacitásokat az országba, mint a Volkswagen, a Kia, a Stellantis, vagy a Jaguar Land Rover, illetve a Samsung. Az euró 2009-es bevezetése tovább növelte a befektetői bizalmat, megszüntette az árfolyamkockázatot, és szorosabban integrálta az országot az eurózóna gazdaságába.

Miközben Magyarország a látványos építkezésekben kereste a fejlődés szimbólumait, több szomszédos ország a tudásalapú gazdaság megerősítésével próbálta megalapozni a következő évtizedek versenyképességét. Magyarország úgy viselkedett, mintha a kedvező gazdasági környezet örökké tartana. A gazdasági stratégia fő irányát összeszerelőüzemek ide vonzásában határozták meg. Ezek a már működő és épülő autógyárak, akkumulátorgyárak és más nyugati és keleti cégek valóban jelentős hányadát adják, illetve fogják adni a magyar GDP-nek, ám működtetésükhöz jelentős számú külföldi munkaerőt kell behozni, egy részük pedig komoly környezeti problémákat okozhat, miközben volumenükhöz képest csak kis mértékben támaszkodnak magyarországi beszállítókra és szellemi kapacitásokra. A burjánzó, s az évtized végére már mindent átszövő korrupció óriási mértékben rontotta mind a befektetői bizalmat, mind a gazdaság hatékony és innovatív működését.

A bőséges uniós forrásokat és a kedvező nemzetközi környezetből származó többletbevételeket a kormányzat nagyrészt azonnal elköltötte. A 2010-es évek második felében a gazdaságpolitika egyfajta állami carpe diem jegyében működött: stadionok, presztízsberuházások, választások előtti osztogatások követték egymást, miközben elmaradt a jövő kihívásaira való felkészülés. Amikor 2020-tól a világjárvány, majd az energiaválság és az ukrajnai háború következményei elérték Európát, Magyarország jóval sérülékenyebbnek bizonyult, mint amilyennek a kormányzati kommunikáció alapján látszott. Ennek ellenére a 2022-es választás előtti intézkedések különösen látványosak voltak. A 13. havi nyugdíj, az SZJA-visszatérítés, a fegyverpénz és egyéb egyszeri juttatások rövid távon növelték a fogyasztást, hosszabb távon azonban hozzájárultak az inflációs nyomás erősödéséhez. Ezzel párhuzamosan fokozatosan romlott az ország kapcsolata az Európai Unió intézményeivel. A jogállamisági viták, a korrupcióval kapcsolatos aggályok, az uniós döntések rendszeres blokkolása és a konfliktuskereső retorika egyre inkább elszigetelte Magyarországot. 

Az eredmény ismert. Az Európai Unió jelentős forrásokat fagyasztott be, és világossá tette, hogy azokhoz csak meghatározott jogállamisági feltételek teljesítése esetén lehet hozzáférni. Ekkor vált különösen nyilvánvalóvá, mennyire függ a magyar gazdaság az uniós pénzektől. A növekedés lelassult, a beruházások visszaestek, a költségvetés mozgástere beszűkült.

Ám a gazdasági nehézségek megjelenése után sem következett be érdemi irányváltás. A rekordinfláció, az uniós források befagyasztása és a növekvő költségvetési hiány ellenére a kormány tovább folytatta a nagyszabású jövedelemtranszferek politikáját. Újabb kedvezmények érkeztek: adómentességet kaptak a 25 év alatti fiatalok, majd a 30 év alatti, később pedig a többgyermekes anyák egyre szélesebb körei. Megjelentek a szakmunkás fiatalok többmilliós életkezdési támogatásai, az egyes közalkalmazotti csoportoknak ígért egyszeri, akár egymillió forintos juttatások, a fegyverpénz, valamint a kedvezményes, 3 százalékos lakáshitelek is. A sort a 14. havi nyugdíjprogram első részletének kifizetése tette teljessé. A kormány a szűkülő mozgástér ellenére sem volt hajlandó lemondani a folyamatos osztogatás politikájáról, amivel a közelgő választások megnyerésének bebiztosítását remélte. Miközben a hivatalos kommunikáció nehéz időkről, háborús veszélyről beszélt, a gazdaságpolitika továbbra is a jelen fogyasztását ösztönözte, nem pedig a költségvetés stabilizálását, az államadósság csökkentését vagy a fentebb említett beruházások ösztönzését.

A történet legnagyobb tanulsága talán nem az, hogy a kormány hibákat hibára halmozott. Minden kormány hibázik. Itt viszont egy történelmi lehetőség veszett el Magyarország számára. Mert hazánk a 2010-es években olyan mennyiségű külső forráshoz és olyan kedvező nemzetközi környezethez jutott, amely generációs esélyt jelentett volna a felzárkózásra. Ebből az esélyből azonban túl sok energiát vitt el a politikai reprezentáció, a rövid távú népszerűségvásárlás és a konfliktusokra épülő politika. A magánnyugdíjpénztári vagyon története, az elmaradt egyéni számlák, a túlárazott presztízsberuházások, a gazdaságpolitikai prioritások téves megválasztása és a tartalékképzés hiánya ugyanannak a szemléletnek a különböző megnyilvánulásai voltak: annak a hitnek, hogy a pénz és a kedvező körülmények korlátlanul rendelkezésre állnak.

A történelem ritkán ilyen kegyes. Orbán megbukott, s előbb-utóbb kiderül, mi maradt utána. Magyarország esetében ma egyre többen érzik úgy, hogy a lehetőségekhez képest túl kevés jó. Mária Terézia idején a török pusztítás utáni újjáépítés és a Habsburg Birodalom közös piaca, a napóleoni háborúk időszakában a soha nem látott mezőgazdasági konjunktúra, a reformkorban a modernizáció lendülete, a dualizmus korában az ipari forradalom kibontakozása és a Monarchia által kínált előnyök teremtettek kivételes lehetőségeket. A 2010 és 2020 közötti időszak ezekhez mérhető történelmi pillanat volt: az ország egyszerre részesült az Európai Unió bőkezű támogatásaiból, a világgazdasági fellendülésből, mindez alacsony kamatkörnyezetben. Éppen ezért különösen súlyos kérdés, hogy mit hagyott maga után ez az évtized. A dualizmus emléke ma is ott áll Budapest sugárútjaiban, hídjaiban és egyetemeiben, a vasúthálózatban és a folyószabályozásokban. Joggal vetődik fel a kérdés: száz év múlva vajon milyen maradandó teljesítmények alapján emlékeznek majd a 2010-es évek Magyarországára?

Magyar Péter kormánya és a Tisza-frakció előtt óriási feladat áll, s egyelőre nincs más feladatunk, mint drukkolni annak, hogy minél jobban csinálják.

Nagyon ránk férne már.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább