VENDÉG

Nem lesz matróz – Kötcse elé

Orbán Viktor tavaly Kötcsén még a hatalma teljében lévő, legalább is ennek tudatában lévő vezér hangján beszélt. A Fidesz mögött ott állt az államgépezet, a párt infrastruktúrája, a médiarendszer, a kampányba önthető közpénz-hegy, a politikai rutin és mindenekelőtt az a másfél évtized alatt kialakult meggyőződés, hogy Magyarországon választást végül mindig Orbán Viktor nyer. Ekkor, 2025. szeptember 7-én hangzottak el az emlékezetes mondatok: „Én csak azt tudom mondani, mostantól kezdve mindenki tényleg tegyen meg mindent, amit tud, mert – ismernek engem, nem vagyok az az ember, aki fenyegetőzik, meg durváskodik, de higgyék el, semmi nem lesz elfelejtve. Minden fel lesz jegyezve, és minden el lesz rendezve.” Ez a sajátjainak szólt. Azoknak a minisztereknek, képviselőknek, választókerületi elnököknek, polgármestereknek és helyi potentátoknak, akik úgy gondolták, hogy ezt a választást is le lehet tudni rutinból, netán felmerült bennük, hogy – akár titokban – bejelentkeznek a Tiszához. Az üzenet lényege félreérthetetlen volt: senki ne merjen lazítani, mert számon lesz tartva, ki mennyit tett hozzá a győzelemhez. Ki dolgozott, ki mozgósított, ki teljesített és ki nem, illetve kiből lett áruló.

A mondatok felidézése azért érdekes, mert Orbán akkori tévedésének nagyságáról árulkodik. Különösen, ha hozzátesszük a beszéd végén elhangzottakat: „A győzelem után pedig fölizmosítjuk a V4-et, a Patriótákat Brüsszelben megkétszerezzük, Brüsszelt bevesszük, és erről 2026 őszén tartok egy izgalmas előadást.” Itt a pillanat, 2026 ősze van. Ám nem hiszem, hogy különösebben izgulnunk kellene. Sőt! Amit a bukott miniszerelnök mondani fog, az egyrészt pontosan kiszámítható, másrészt teljesen súlytalan. Igaz, Orbán tavaly ősszel már felismerte, hogy baj van. Csak félreismerte a baj természetét, s főleg annak nagyságát. Azt gondolta, hogy a Fidesz továbbra is alapvetően jól működő politikai gépezet, amelynek mindössze nagyobb fordulatszámra kell kapcsolnia. Több aktivista, több plakát, több Facebook-videó, több országjárás, több mozgósítás, több ellenségkép és nagyobb fegyelem. Ha pedig a választók egy része elégedetlen, akkor majd megkapja azt, amiről a politikai stratégák úgy gondolták, hogy visszavezeti őket a szavazófülkébe a Fideszre ikszelni. S a választások előtti fél évben valóban megindult az addig példátlan méretű költekezés. A 13. havi nyugdíjhoz jött a 14. havi nyugdíj első részlete, a hathavi fegyverpénz, a családi adókedvezmény megduplázása, a két- és háromgyermekes anyák szja-mentességének kiterjesztése, a fix háromszázalékos lakáshitel, majd az utolsó hetekben az 595 forintos benzin- és a 615 forintos gázolajárat garantáló „védett ár” is, mit sem törődve azzal, mekkora lyukat ütnek ezek a büdzsébe. Szinte nem maradt olyan jelentősebb választói csoport, amelynek a kormány ne próbált volna valamilyen közvetlenül érzékelhető anyagi kedvezményt kínálni. A kormány saját számításai szerint csak a családi adókedvezmény növelése évi mintegy 290 milliárd forintot hagyott volna a családoknál, a különböző szja-mentességek további százmilliárdos nagyságrendet jelentettek. Viszont április végére az államháztartás központi alrendszerének hiánya elérte a 3850 milliárd forintot, az egész évre tervezett deficit több mint hetven százalékát. Lehet ezeket az intézkedéseket „társadalompolitikának” nevezni, és természetesen mindegyik mellett felsorakoztathatók érvek is. Ám itt egészen egyszerűen nyers szavazatvásárlásról, a Fidesz-kampány közpénz-halmokkal való megtámogatásáról volt szó. Amit politikailag már nem lehet visszaszerezni meggyőzéssel, azt bizonyosan vissza lehet vásárolni a pénztárcán keresztül.

Nem sikerült. Mert a Fidesz problémája ekkor már rég nem kampánytechnikai probléma volt. Nem arról volt szó, hogy néhány százezer választó elfelejtette, melyik négyzetbe kell raknia a keresztet, és majd egy kellően intenzív kampány emlékezteti rá. Sokkal mélyebb folyamat indult el: megszűnt az Orbán-rendszer politikai gravitációs monopóliuma. Az előző tizenhat évben a magyar politika Orbán Viktor körül forgott. Lehetett szeretni vagy gyűlölni, támogatni vagy leváltani akarni, de ő jelölte ki a politikai tér középpontját. Még az ellenfelei is hozzá igazították magukat. Az ő mondataira válaszoltak, az ő témáiról vitatkoztak, az ő politikájának ellenkezőjét próbálták megfogalmazni. Ez jóval több volt a parlamenti kétharmadnál. Kulturális és pszichikai hatalom volt.

Aztán 2024-ben megjelent egy másik politikai tömegközéppont. Erre már nem volt válasz sem a Kubatov-lista, sem az undorító plakáterdő, sem a harcias videó, sem a központilag kiosztott napi üzenet, végül még az állami költségvetésből finanszírozott „jóléti csomag” sem. Visszatekintve a tavalyi Kötcse egy bukás előtt álló rezsim különös pillanatfelvétele. A kapitány már észrevette, hogy a hajó sebességet veszít, de azt hitte, a gépházzal van baj. Ezért ráordított a matrózokra, lapátoljanak több szenet a kazánba. Csakhogy nem a kazán teljesítménye csökkent. A hajó léket kapott. Erre nincs kommunikációs fordulatszám. Most, egy évvel később Orbán Viktor ismét Kötcsére megy. Csakhogy ez már egy másik Kötcse és egy másik ország. Tavaly ő osztotta ki a feladatokat. Most elsősorban azt kellene megmagyaráznia, mi történt. De nem fogja. Éppúgy, mint ahogy a tényleges felelősséget sem fogja felvállalni. Tavaly mások teljesítményét akarta feljegyezni. Azóta az ő teljesítményéről készült el a választói bizonyítvány. Tavaly miniszterelnökként beszélt. Most egy óriásit bukott párt vezetőjeként áll majd a mikrofon elé. S az elmúlt hónapok orbáni kommunikációja és viselkedése azt mutatja, hogy a volt miniszterelnök még mindig nem fogta fel, hogy már más kapitány áll a parancsnoki hídon, s azzal sem képes szembenézni, hogy mi ennek a valódi oka.

Magyar Péter kormánya próbálja befoltozni az örökölt lékeket. Talán nem mindig ügyesen. Talán nem mindig magyarázza el megfelelően, mit és miért csinál. Időnként maga teremti meg kommunikációs problémáit, és vannak döntései, amelyek társadalmi előkészítése vagy bemutatása jobb is lehetne. A politikai felelősség azonban immár 100%-ban az övé: ha a javítás sikerül, az az ő sikere lesz, ha nem, az ő kudarca. De a hajót már ő vezeti, a kormány az ő kezében van, s sem a Fidesznek, sem Orbánnak nincs helye még a hajóhíd környékén sem. S nem is lesz. Még 3,5 évig bizonyosan nem. S ez az a pont, amit sem a fideszes szavazóbázis, sem a vezérkar, sem maga Orbán Viktor nem képes megérteni, s főleg elfogadni. Pedig ez a politikai realitás, és ezen egy kötcsei beszéd semmit sem változtat. 

A vereség óta eltelt hónapokból valami ordítóan hiányzik: az önvizsgálat. Nem látszik komoly vereségelemzés, új stratégia, csapatépítés vagy olyan intellektuális műhelymunka, amelyből egy megújuló Fidesz körvonalai bontakoznának ki. A korábban minden politikai pillanatot uraló kommunikációs rendszer szétesett, számos vezető politikus eltűnt a napi frontvonalból, a Fideszhez kötődő médiavilág is elsorvadt, a parlamenti frakció teljesítménye minden szintet alulmúl, miközben a megmaradt táboron belül sem egyértelmű, merre és kinek a vezetésével kellene továbbmenni. Ez a bizonytalanság itatja át a Fidesz elmúlt hónapjait. Orbán politikai hallgatása sem oldotta ezt meg. Taktikailag talán magyarázható volt, hogy egy súlyos választási vereség után háttérbe húzódik. Csakhogy ő nem egyszerűen a Fidesz elnöke volt, hanem annak legfontosabb kommunikátora, politikai influenszere, stratégája és végső döntőbírája is. Ha ő eltűnik, egy olyan párt marad iránytű nélkül, amely másfél évtizeden át éppen arra épült, hogy az irányt mindig egyetlen ember mutatja meg. Ezért a Fidesz számára Orbán Viktor ma egyszerre a sokak által megváltónak tekintett legnagyobb megmaradt politikai erőforrás, mások szerint a legsúlyosabb megoldatlan probléma. Nélküle nehéz elképzelni a Fideszt. Vele viszont elképzelhetetlen a visszatérés. Egy vezérpártban nincs természetes utódlás, mert a rendszer éppen azért vezérpárt, mert minden tekintély egyetlen személyből származik. Orbán tizenhat év alatt nem utódokat nevelt, hanem beosztottakat. Nem önálló politikai karaktereket épített maga köré, hanem olyan embereket, akiknek politikai súlyát a hozzá való közelség adta.

Az Orbán utáni politikai tér egyelőre nem mutat fel olyan személyiséget, aki képes lenne ezt az űrt betölteni. Navracsics Tibor és politikai társa, Ferencz Orsolya érzékeli a problémát, de mintha maguk is megijednének a saját felismerésük következményeitől. Polgári Demokraták néven „Orbán-mentes ajánlatot” tesznek, miközben feloldhatatlan ellentmondásba keverednek: egyszerre szeretnének kívül és belül lenni, újrakezdeni és folytatni, leválni Orbánról, de nem szembefordulni vele. Navracsicsot soha nem az elszántság és a politikai vakmerőség jellemezte. Ferencz Orsolya sem mutat egyelőre olyan erőt, amely köré egy széteső politikai tábor ösztönösen felsorakozna. Ketten együtt inkább diagnosztizálják a Fidesz betegségét, mintsem készek lennének elvégezni a műtétet. Márpedig egy Orbán után maradó politikai térben nem elegendő udvariasan zászlót bontani: egyszer ki kell mondani, hogy a régi korszaknak vége, és vállalnia kell az ezzel járó konfliktust. Navracsicsék egyelőre éppen ettől a konfliktustól látszanak visszariadni. Talán majd Kötcsén?

Kívülálló szemlélőként nem félek kimondani: Orbán Viktor személyes visszatérésének a miniszterelnöki hatalomba nincs realitása. S nem az ezt meggátló kétharmados parlamenti döntés miatt. Azt egy majdani másik kétharmaddal el lehetne törölni. Több helyen találkoztam Churchill vagy De Gaulle nevének emlegetésével. Azon túl, hogy e két nagy formátumú államférfi nevének citálása Orbán Viktor vonatkozásban kifejezetten sértő rájuk nézve, ezek a példák abszurdak. Churchill ugyan elveszített egy választást, aztán visszatért. De Gaulle visszavonult, majd ismét Franciaország vezetője lett. Csakhogy egyikük mögött sem állt olyan rendszerörökség, amelyben a politikai hatalommal párhuzamosan a hozzájuk kötődő családi és baráti kör emelkedett példátlan magasságokba. Egyikük vejéből sem lett néhány év alatt hazája egyik leggazdagabb vállalkozója, és egyikük gyermekkori barátja sem lett az ország leggazdagabb embere. Egyikük sem a példátlan méretűvé növesztett, állami irányítású korrupció, a demokratikus jogállam leépítése és a szövetségi rendszerük elárulása miatt kényszerült távozni. Magyarországon viszont ez történt. A Forbes 2026-ban a Mészáros család érdekeltségeit 1361,5 milliárd forintra (kb. 4,35 milliárd dollár) becsülte, őket sorolta a legértékesebb magyar családi vállalkozói kör élére. Orbán veje, Tiborcz István 2023-ban még 75,3 milliárd forintos becsült vagyonnal került fel először a Forbes ötven leggazdagabb magyart felsoroló listájára; a legutóbbi rangsorban már 210,9 milliárd forinttal a 13. helyen állt. (Két év alatt megháromszorozta a vagyont. Ezt talán még Mészáros Lőrinc sem tudta produkálni, pedig tudjuk, hogy ő okosabb, mint Zuckerberg.) Az Orbán-korszakot ráadásul végigkísérték az uniós pénzek felhasználásával, a közbeszerzésekkel és a politikailag kötődő üzleti körök megerősödésével kapcsolatos korrupciós vádak. Bizony, nehéz elképzelni, hogy Orbán Viktor személyes büntetőjogi felelőssége nem fog megállni, ha a nyomozók és az ügyészeség komolyan veszik a jogszabályokat, s elvégzik azokat a feladatokat, amiért a fizetésüket kapják.

A szombati beszéd tartalmát ugyanakkor nagyjából sejteni lehet. Orbánnak szüksége van egy nagyobb történelmi narratívára, amelyben saját veresége csak átmeneti magyar kisiklásnak látszik (amiről ő persze nem tehet), miközben „Európa” állítólag éppen az ő irányába fordul. Ehhez kapott most két kiváló hivatkozási pontot. Az egyik Németország. Szeptember 6-án az AfD Szász-Anhaltban 44 százalékkal megnyerte a tartományi választást. Ez az AfD történetének legnagyobb sikere. A másik Franciaország. Marine Le Pen hónapok óta vezeti a 2027-es elnökválasztási felméréseket s a francia politikában már teljes komolysággal számolnak azzal, hogy a második forduló favoritja is lehet. Meglepődnék tehát, ha Kötcsén nem hallanánk valami olyasmit, hogy „amit mi tizenhat éve mondunk, azt ma már egész Európa érti”, hogy „a patrióta fordulat feltartóztathatatlan”, és hogy Magyarország csak ideiglenesen lépett le arról az útról, amelyre Németország és Franciaország most kezd rátérni. Persze ott van Donald Trump is, Orbán korábbi legfontosabb nemzetközi hivatkozási pontja. Trump 2024-es visszatérése a Fehér Házba akkor az orbáni világmagyarázat látványos igazolásának tűnhetett. Ám 2026 őszére ennek a történetnek már van egy újabb fejezete is. Trump támogatottsága az újabb felmérésekben 33 százalékra, második elnökségének mélypontjára zuhant, és a novemberi félidős választások előtt már saját pártjában is egyre többen bírálják az elnök kül- és belpolitikáját. Trump valóban visszatért, de Orbán számára Trump nem politikai menlevél, legfeljebb újabb példa arra, hogy egy vereség után elméletileg lehetséges a visszatérés. Hogy Magyarországon lehetséges-e, arról viszont nem Trump, nem az AfD és nem Marine Le Pen szavazói döntenek, hanem a magyar választók. Ők pedig 2026-ban világosan kimondták, hogy a tizenhat éves Orbán-korszakból nem kérnek tovább. Egyes országok jobb oldalra fordulása – ha valóban ez történik – még nem jelenti azt, hogy Magyarország visszafordul Orbán Viktorhoz. Persze Kötcsén retorikailag működhet ez a narratíva. Politikailag azonban semmit sem old meg. Mert a választás nem valamiféle stafétabot, amelyet az egyik populista párt győzelme vagy veresége automatikusan átad a másiknak. Orbán éppen azt nem akarja majd észrevenni, ami ezekből az eredményekből számára a legkellemetlenebb tanulság. Azt, hogy a polgárok országonként választanak. A németek a német kormányról mondanak véleményt. A franciák a francia politikai rendszerről, az amerikaiak pedig Trump elnöki ténykedéséről. A magyar választók pedig tavasszal a tizenhat éves Orbán-korszakról mondtak ítéletet. A politikában a külföldi barát sikere nem visszamenőleges választási eredmény.

Orbán természetesen beszélhet majd a Tisza-kormány hibáiról is. S igen, vannak hibák. Egy új kormány szükségképpen követ el hibákat, különösen akkor, amikor egy másfél évtized alatt kialakított államszerkezetet, gazdasági kapcsolatrendszert és költségvetési örökséget próbál átalakítani. Az ellenzék dolga ezekre rámutatni. De a kormány hibái és Orbán visszatérése két külön dolog. Az egyikből nem következik a másik. Ezt nem képes Orbán elfogadni. Tavaly még úgy ment Kötcsére, mint aki a következő győzelmet szervezi. Azóta valóban sok minden fel lett jegyezve. De a legfontosabb, ami fel lett jegyezve, az a választás eredménye.

Orbán persze nem erről fog beszélni, hanem Németországról és Franciaországról. Elmondja majd, hogy a történelem őt igazolja, Európa az ő irányába fordul, az AfD előretör, Le Pen közeledik az Élysée-palotához, és egyszer majd Magyarország is visszatér a számára kijelölt útra. Csakhogy közben itthon már más kapitány áll a hídon. Lehet(ne) vitatkozni vele, lehet bírálni, ha rosszul kormányoz. Ám úgy tűnik, az elzavart hajóskapitány inkább leszáll a hajóról. Ha nem az ő kezében van a kormány, nem érdekli a hajó sorsa, s az sem, miként kapott az lékeket, s mi abban az ő felelőssége. Az egykori kapitány, aki nem akar matróz lenni azon a javítás alatt álló hajón, a partról kiabálhatja, hogy rossz irányba fordítják a kormánykereket.

A hajó azonban egyre távolodik, s nélküle megy tovább. Előre. És sohasem fog visszafordulni, hogy őt ismét felvegye.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább