Augusztus 17,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

NEHAZUGGY


Gyógyítja a lelket és a testet is

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 2,300,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 612,810 forint, még hiányzik 1,687,190 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A becsekkolással egybekötött terepszemle és az első nap megpróbáltatásai után folytatódott a lábak kínzása és a tüdők tágítása. Reggel Arabbából vágtunk neki a hegyeknek, friss lábakkal és nagy várakozással. A Passo Pordoi felé vezető út már az első kanyaroknál megmutatta, hogy itt ma nem csak a kilométerek, hanem a táj is próbára tesz minket. Persze a legnemesebb értelemben. A legutóbbi Giro d’Italia áthaladás 2022-ben volt itt. Azóta a Pordoi nem szerepelt a verseny útvonalában, bár történelmileg az egyik legtöbbször megmászott Giro-hágó. Évtizedeken át a mezőny egyik kedvenc csataterének számított, és többször volt a verseny legmagasabb pontja is. Ahogy emelkedtünk, a levegő egyre hűvösebb lett, a kanyarok pedig szépen, türelmesen vezettek feljebb, egészen a hágó tetejéig. Sokat gondolkodom egyébként is, de itt különösen azon, hogy mi mindenre képes az emberi szervezet. Meg persze azon is, hogy miért kínozza magát az ember? 

Nyilván minden teljesítmény mögött rengeteg munka áll, és ilyenkor jó érzés learatni a babérokat. Még akkor is, ha ez nem verseny, vagy túlélőtábor. Itt nincsenek ellenfelek, csak és kizárólag saját magad. Saját magadat kell legyőzni, nem számít az idő, a sebesség vagy az, hogy ki gyorsabb nálad, csak te vagy, a bringa meg a hegy. Ez a sport meggyőződésem szerint gyógyít. Gyógyítja a lelket és a testet is. Nekem kimondottan sokat adott, rengeteget tudok közben gondolkodni, ötletelni, ugyanakkor megnyugodni is. Átsegített a depressziósabb, letargikusabb életszakaszaimon, és az állandó hipochondriámon is. Olyan mennyiségű dopamint termel a test, hogy az ember vigyorogva száll le akár ilyen gyilkos távok és szintek után is a bringáról. A bringázás egészséges. Mind mentálisan, mind fizikálisan. Mindenkinek ajánlott,  szoktam mondani, ahol csak tudom, akinek csak tudom: ha az örök életre nem is garancia, de a fittebb, egészségesebb életre igen, ezért aki teheti, pattanjon nyeregbe. 

De menjünk tovább. A Pordoi mindig különleges. Nem csak a Giro legendái miatt, hanem azért is, mert minden méterén érzi az ember, hogy itt a hegy diktálja a tempót. A csúcson megálltunk egy pillanatra. Nem is annyira a fáradtság miatt, inkább azért, hogy elraktározzuk a látványt. Van itt például egy nagyon aranyos kis négylábú, mert ez a vidék a mormoták otthona is. Ezek a zömök, erős metszőfogú kis rágcsálók a sziklák között élnek, és ha veszélyt éreznek, jellegzetes, éles füttyel figyelmeztetik egymást. Nem véletlen, hogy a környék boltjaiban rengeteg mormotás plüsst és apró emléktárgyat látni. Még ha most csak ritkán halljuk, vagy pillantjuk meg őket, jó tudni, hogy ezek a rejtőzködő hegyi lakók ugyanúgy hozzátartoznak a Dolomitok világához, mint a hágók, a szerpentinek vagy a végtelennek tűnő lejtők.

A csúcson megálltunk egy sörre meg egy igazi olasz kávéra, aztán indultuk tovább egy szintén érdekes helyszínre, amelyért titokban lelkesedtünk. Hosszú ereszkedés vette kezdetét az Alleghe-tó irányába. A lefelé vezető úton minden kanyar ajándék volt. A szél az arcunkban, alattunk a tó lassan kibontakozó kéksége, körülötte a hegyek csendes nyugalma. Az Alleghe-tóhoz érve már nem a teljesítmény járt a fejünkben, hanem az, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy ezt megélhetjük. Ez a nap nem a hőstettekről szólt, hanem arról, hogy újra és újra rácsodálkozzunk arra, miért is szeretjük ennyire a bringázást.

Az Alleghe-tónak (Lago di Alleghe) egészen különleges története van. 1771. január 11-én a közeli hegyoldalból egy hatalmas földcsuszamlás zúdult le, amely eltorlaszolta a Cordevole patak (Torrente Cordevole) útját. A kő- és földtömeg több falut temetett maga alá, 49 ember életét követelve. A feltorlódó víz néhány nap alatt létrehozta azt a tavat, amelyet ma békés, smaragdzöld víztükörként látunk. Nehéz elképzelni, hogy ez a ma idilli táj valójában egy több mint 250 évvel ezelőtti katasztrófa helyszíne. Amikor körbebringáztuk a tavat, egy olyan hely mellett haladtunk el, amely valójában egyetlen éjszaka alatt született meg.

Ebédre megálltunk egy helyi fogadóban, ahol a helyi specialitást kóstoltuk meg. Nagyon jellegzetes például a canederli, ami kenyérgombóc, gyakran levesben vagy vajjal tálalva. Itt húslevesben volt és álomfinom volt elkészítve. Ugyanígy ikonikus errefelé a céklával töltött, vajjal és mákkal kínált félhold tészta, a casunziei, ami olyan, mint a ravioli, csak nagyobb. Desszertnek pedig a jéghideg almás rétes, a strudel, aminek az illata szinte karácsonyi emlékeket idéz itt a 30 fokban is. Innen a hegyi patakhoz mentünk és perceket töltöttünk a jéghideg vízben, mármint a lábainkat hűsöltettük benne, mert mindössze 10 fokos, vagyis nem igazán lehet benne fürdeni. 

A második napon kicsit korábban indultunk vissza, de így is meglett a 65 km táv és az 1800 méter szint. Szerencsénk is volt, mert mire hazaértünk, leszakadt az ég. Sebaj, mi már nem áztunk el. Amitől elázhattunk volna (de nem), az a bor, amit egy nappal korábban betettünk a hűtőbe. Egy eredeti olasz Lagrein. Ez Dél-Tirol egyik jellegzetes vörösbora, a környék éttermeiben gyakran ott van a borlapokon. Testes, sötét színű, gyümölcsös-fűszeres jegyekkel, jól passzol a hegyi konyha tartalmasabb fogásaihoz. Egy hosszú nap végén egy pohár ilyen bor mellett ülni egy alpesi teraszon, leírhatatlan élmény. Innen folyatjuk.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.