Kedves olvasók! A következő hat napot aktív pihenéssel töltöm az olasz Dolomitokban. Az idei túránk bázisa Arabba lesz. Arabba egy apró, de a kerékpárosok körében legendás hegyi falu, ahonnan csillagtúraszerűen indulunk majd minden reggel, hogy sorra meghódítsuk a környék ikonikus hágóit. Ezek azok az emelkedők, ahol a Giro d’Italia történelme íródott, ahol Coppi, Bartali, Pantani vagy Nibali nevét örökre bevésték a sziklák közé.
Amikor az ember először érkezik Arabbába, rögtön érzi, hogy ez a hely sokkal több, mint egy egyszerű hegyi falu. Talán ma már nem tűnik magától értetődőnek, de a Dolomitok szívében fekvő település évszázadokkal ezelőtt még csendes pásztorfalu volt, ahol ladin nyelvet (a rétoromán nyelvek családjába tartozó újlatin nyelv) beszélő közösségek éltek, elzárva a nagyvilágtól, a hegyek ölelésében. Az első világháború alatt a környező csúcsok véres ütközetek helyszínei voltak, de a béke éveiben a természet és az emberi kitartás újra életet lehelt a völgybe. Ma már ez a vidék a világ kerékpárosainak zarándokhelye lett, hiszen innen karnyújtásnyira emelkedik a Pordoi, a Campolongo, a Falzarego és a Valparola hágó, mind-mind a Giro d’Italia történetének ikonikus emelkedői.

Társaimmal együtt – összesen négyen – csütörtök délután gurultunk be a faluba. Nem két, hanem négy keréken, az Opel Vivaróval, amivel közel 9 és fél órát autóztunk Pécsről. Otthon a fű sok helyen kiégett már a nyári hőségben, a pusztító aszályban, itt viszont harsogó zöld minden, a levegő friss és tiszta, a hegyi patakok vize pedig jéghidegen csobog alá a sziklák közül. Erről még fogok majd mesélni, mert lenyűgöző, hogy bárhol bármikor iható az a jéghideg víz, ami a sziklákon ömlik alá, mint ahogy jellemzően a folyók vize is. Bár a hőmérő 29 fokot mutatott, a hegyek között ez egészen másként hat; nincs fülledtség, inkább kellemes, mint elviselhetetlen a meleg, amit időnként ráadásul egy-egy kifejezetten hűvös fuvallat enyhít. Nem akartunk rögtön komoly hágótámadással kezdeni, így csak egy könnyed, harminc kilométeres kört tettünk délután a környéken. Ez inkább ismerkedés volt a tereppel, az utak minőségével, és nem utolsósorban a táj ritmusával. Útközben szamarak legelésztek békésen az út menti réteken, a tücskök szinte zenekari hatást keltve muzsikáltak, és minden kanyar után egy újabb képeslapra illő látvány tárult elénk.

Ahogy esteledett, a hegyek színei folyamatosan változtak, a sziklák narancsból rózsaszínbe, majd lilába fordultak, és hirtelen az ember úgy érezte, hogy itt nemcsak teker, hanem része lesz valami sokkal nagyobbnak. Ez az első nap még csak a ráhangolódás. A nagy próbák csak ezután következnek, de ha a délutáni első ízelítő ilyen volt, akkor nem lehet kétségünk afelől, hogy felejthetetlen napok állnak előttünk.
Szóval arra gondoltunk a szerkesztőségben a kollegákkal, hogy ebben a szűk hétben minden este megírom az aznapi élménybeszámolómat innen, a Dolomitok öléből, és másnap ezt megosztjuk veletek, ami legalábbis egy releváns, talán közérdeklődésre is számot tartó szelete lesz az aznapi tapasztalataimnak. Nem csak arról akarok beszámolni, hogy hány kilométer, hány méterszint jött össze, hanem elsősorban azt próbálnám átadni, hogy milyen ott állni a hegyek között, ugyanazokon az utakon tekerni, ahol a nagy bajnokok örömöt, fájdalmat, dicsőséget és vereséget éltek át.

Három éve biciklizek újra komolyabban. Előtte hosszú éveken át sótókan karatéztam, aztán amikor a mesterem sérülése miatt abbamaradtak az edzések, sokáig kerestem, mi az, ami ugyanúgy feltölt és kihívást jelent. Valamiért nem volt egyszerű, de egy adott pillanatban szinte észrevétlenül visszaszivárgott az életembe a bicikli. Gyerekkoromban Budapesten szinte mindenhova két keréken mentem, előbb egy Sputnikkal, később egy Csepel versenybringával, aztán jött egy hosszú szünet. Talán nem véletlen, hogy újra megtalált. Anyai nagyapám ugyanis a háború után kerékpárversenyző volt, a budapesti Szűcs színeiben indult, és több külföldi versenyre is eljutott. Akkoriban ez óriási dolog volt. Most, amikor én is hegyeket mászok, gyakran eszembe jut, hogy talán tőle is örököltem valamit ebből a vonzalomból. Három éve Pécsen rátaláltam a Fitboys csapatára, ez a fantasztikus közösség lett a második családom. Azóta szinte évszaktól függetlenül együtt tekerünk, ha az utak állapotan éppen engedi, akkor télen is. Egy átlagos héten kétszázötven-háromszáz kilométer is összejön, de a számoknál sokkal fontosabb az élmény és a közösség, amit ezek a tekerések adnak és jelentenek.

Semmiképpen nem akarok valami hülye coach vagy életmód tanácsadó szerepében tetszelegni, vagy feljogosítani magamat arra, hogy bárkinek is megmondjam a tutit, a frankót vagy valamiféle titkos okosságot, egyvalamit azonban megtanultam az elmúlt évtizedekben. Mozogni kell. Nincs kifogás és mellébeszélés. Mindig azok jutnak eszembe ilyenkor, akik például különböző okoknál fogva kerekesszékbe kényszerültek, hogy ők mi mindent megadnának azért, hogy egyáltalán járni tudjanak, nemhogy bringázni.
52 éves vagyok és a mozgás, a bringázás az életem része. Ez utóbbi nem egyszerű és nem is veszélytelen, már csak azért sem, mert Magyarországon valamiért utálják, de legalábbis nem szeretik a bringásokat. Nekem van egy sejtésem arról, hogy miért van ez így, de ebbe a mesebeli környezetbe, ebbe a számomra különleges témába csak azért sem fogom most beleszőni a politikát. Majd lesz szó politikáról is ebben az összefüggésben, de nem most. Most megpróbálom átélni ezt az élményt, és szeretném ha át tudnék adni valamit abból, ami itt történik velem Olaszországban.
Tehát itt vagyunk Arabbában. Az út elején állunk. Az első nap alapján aligha kérdés, hogy sok szép pillanatban lesz részem. Tartsatok velem, holnap innen folytatom.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.