VENDÉG

Ki szelet vet

A történelem néha különös tréfát űz a politikával. Például amikor azok beszélnek jogállamról, alkotmányosságról és demokratikus ellenállásról, akik hosszú éveken át semmibe vették ugyanezeket az értékeket. A Fidesz „Ellenállási Nyilatkozata” és az azt kísérő sajtótájékoztató első hallásra akár egy klasszikus ellenzéki felhívásnak is tűnhetne. Ha valaki nem ismerné az elmúlt másfél évtized magyar politikáját, talán még azt is hihetné, hogy egy olyan párt szólít fel a jogállam védelmére, amely mindig következetesen őrködött az alkotmányosság, a fékek és ellensúlyok rendszere, valamint a demokratikus normák fölött.

Csakhogy a választópolgárok jelentős hányadának van egy makacs tulajdonsága: emlékezik. S ha emlékezik, akkor óhatatlanul felteszi a kérdést: vajon hol volt ez a szenvedélyes alkotmányvédő elszántság 2011-ben, amikor az új Alaptörvényt kizárólag a kormánypárti képviselők szavazataival fogadták el? Hol volt akkor, amikor az Alaptörvényt újra és újra egyoldalúan, akár magyar emberek csoportjaitól még a létezés jogát is megtagadva módosították, s más esetben olyan kérdésekben is, amelyek korábban komoly alkotmányossági vitákat váltottak ki? S hol volt akkor, amikor az ellenzék, a civilek, számos hazai jogász és nemzetközi szervezet fogalmazott meg hasonló aggályokat?

A politikai szerepcsere nem meglepő. A demokráciában természetes, hogy a kormányból ellenzék lesz, az ellenzékből pedig kormány. A szereptévesztés azonban már egészen más. Különösen érdekes, amikor ehhez a győztes oldal is fokozatosan alkalmazkodni kezd. Mert egy választást meg lehet nyerni ígéretekkel, de a hatalmat már csak egészen más politikai kultúrával lehet tartósan megőrizni. A Fidesz úgy kommunikál, mintha ő lenne az elnyomott demokratikus ellenzék, miközben a Tisza egyes megszólalásaiban és politikai reflexeiben egyre inkább annak a hatalomnak a modorát idézi, amelyet leváltani ígért.

I.

A Fidesz minapi úgynevezett „Ellenállási Nyilatkozata” ennek a szerepcserének talán a legtisztább példája. A dokumentum szerint Magyarországon megszűnt a demokratikus jogállam, felszámolták a fékek és ellensúlyok rendszerét, véget ért a politikai verseny, önkényuralom épül, ezért pedig ellen kell állni, békés eszközökkel. A nyilatkozat nyelvezete tudatosan idézi fel a diktatúrákkal szembeni történelmi ellenállás hagyományát: erkölcsi kötelességről, szabadságharcról, önkényuralomról és jóvátételről beszél. Politikai kommunikációs szempontból ügyes szöveg. Arra épít, hogy a közéletben sokkal könnyebb az érzelmekre hatni, mint higgadt alkotmányjogi elemzéseket olvasni. Ha nem ismernénk Orbánt, azt hihetnénk, hogy egy Gandhi-reinkarnáció jelent meg a magyar közéletben.

Csakhogy a politikai emlékezet nem kezdődhet 2026-ban.

Magát az Alaptörvényt 2011-ben kizárólag a Fidesz–KDNP parlamenti többsége fogadta el. Az ellenzéki pártok többsége nem vett részt a folyamatban, vagy nem szavazta meg a szöveget. A következő másfél évtizedben az Alaptörvényt 15 alkalommal módosították ugyanennek a parlamenti többségnek a szavazataival. A módosítások között voltak olyanok is, amelyek jelentősen átalakították az alkotmányos intézményrendszer működését: eljelentéktelenítették az Alkotmánybíróságot, alkotmányos szintre emeltek korábban vitatott szabályokat, új veszélyhelyzeti felhatalmazásokat hoztak létre, megágyazva a hat éven át tartó egyszemélyi kormányzásnak, vagy éppen olyan intézményeket rögzítettek az Alaptörvényben, amelyek később komoly politikai viták tárgyává váltak. Lehet ezekről eltérően gondolkodni. Lehet azt mondani, hogy valamennyi módosítás indokolt volt, és lehet azt is állítani, hogy egy részük túlterjeszkedett az alkotmányozás klasszikus keretein. Egy kérdést azonban nehéz megkerülni: ha ugyanaz a párt, sőt ugyanaz a politikus ma azon van felháborodva, hogy a politikai többség saját elképzelései szerint alakítja át az alkotmányos rendszert, akkor miért nem háborgott ezen másfél évtizeden át? Miért tette minden gátlás nélkül a politika szolgálóleányává a jogot? S miért erőszakolta azt meg folyamatosan? Különös – sőt igazából nevetséges – látni, hogy ugyanaz a politikai garnitúra, amely másfél évtizeden át természetesnek tekintette saját kétharmados felhatalmazását az alkotmányozásra és az intézményrendszer kénye-kedve szerinti átalakítására, ma ugyanezeket az eszközöket már a demokrácia végét jelentő cselekményekként mutatja be. Ez pedig nem jogi kérdés, hanem politikai hitelességi probléma.

A Fidesz természetesen ellenzéki pártként bírálhatja a kormányt. Ez a demokrácia egyik alapfeltétele. Azzal sincs semmi baj, ha kemény hangon teszi. A gond ott kezdődik, amikor a politikai vita tudatosan összemossa a demokratikus kormányzással kapcsolatos vitákat a diktatúrák fogalmaival. Mert ha minden politikai vereség önkényuralom, minden alkotmánymódosítás diktatúra, minden intézményi változtatás jogállam-felszámolás (persze csak akkor, ha azt nem mi követjük el!), akkor ezek a szavak elveszítik valódi jelentésüket. Ez a kommunikáció azonban nem véletlen. A Fidesz pontosan tudja, hogy a választási vereség után nem elegendő egyszerűen ellenzéki párttá válni. Új identitásra van szüksége. Olyan történetre, amelyben nem leváltott, bukott kormánypárt, hanem üldözött szabadságharcos. Nem politikai felelősséget viselő korábbi kormány, hanem az alkotmányosság utolsó védőbástyája. Ez az identitásépítés saját táborának szól. A cél az összetartás, a sérelemtudat fenntartása és annak az érzésnek az erősítése, hogy nem egyszerű választási vereség történt, hanem igazságtalan hatalomátvétel. Kommunikációs szempontból ez ügyes stratégia. Csakhogy önmagában aligha lenne elegendő a politikai visszatéréshez. Egy leváltott kormánypárt ritkán azért tér vissza, mert hirtelen jobb lesz, mint korábban volt. Sokkal gyakrabban azért, mert az új hatalom csalódást okoz azoknak is, akik reménykedve szavaztak rá. S itt kezdődik a történet igazán aggasztó része.

II.

A Fidesz politikai túlélésének tehát nem elsősorban az a feltétele, hogy hitelesebb legyen, mint korábban volt. Sokkal inkább az, hogy ellenfele fokozatosan elveszítse azt az erkölcsi és politikai fölényt, amelynek segítségével a választók bizalmát megszerezte. S éppen ez az a veszély, amelynek első jelei ma már egyre többször kivillannak.

Szögezzük le világosan: Magyar Péter és a Tisza Párt történelmi felhatalmazást kapott a választóktól. A többség nem egyszerűen kormányváltást akart, hanem stílusváltást is. Nemcsak más gazdaságpolitikát, más külpolitikát vagy más személyi döntéseket vártak, hanem egészen más politikai kultúrát. Olyat, amelyben kevesebb a gyűlölet, kevesebb a személyeskedés, kevesebb a folyamatos háborús retorika, és több a higgadtság, a méltóság, a szakmai érvelés. Éppen ezért sokunkat meglepett, hogy a választási győzelem után sem változott érdemben a politikai hangnem. A kampány logikája tovább él a parlamentben is. Mintha a választási küzdelem még mindig tartana, mintha a győzelem pillanata nem lezárt volna egy korszakot, hanem csupán újabb csatákat nyitott volna meg. Pedig egészen más szerepben kellene megszólalnia annak, aki már nem ellenzéki politikus, hanem Magyarország miniszterelnöke. Nem az a probléma, hogy keményen bírálja a Fidesz képviselőit. Az ellenzék ellenőrzése és kritikája a kormányfő feladatai közé is tartozhat. Az sem zavarja a Tisza szavazóit, ha időnként éles válaszokat ad olyan politikusoknak, akik hosszú éveken át maguk sem a parlamenti udvariasság mintaképei voltak. A kérdés nem ez.

A kérdés a hangnem. A folyamatos odaszúrások, a személyeskedő minősítések, a fölényes kiszólások, a harsány visszavágások, a magas lóról történő kioktatás sokakat ugyanúgy taszítanak, mint korábban a Fidesz hasonló politikai stílusa. A parlament természetesen nem szalon, ahol mindenki úriemberek társalgását várja. De mégiscsak az ország törvényhozása. A miniszterelnök pedig nem ellenzéki influenszer, hanem az állam végrehajtó hatalmának vezetője. A választók jelentős része éppen azért szavazott a Tisza Pártra, mert ebből a politikai stílusból lett elege. Abból, hogy minden vita személyes sértegetéssé fajul, hogy minden politikai ellenfél ellenséggé válik, hogy minden megszólalás a másik megalázásáról szól. Ha ugyanezt a hangnemet most új szereplők folytatják, akkor könnyen felmerülhet a kérdés: valóban csak a szereplők változtak meg? Ráadásul azért felesleges ez a folyamatos parlamenti pengeváltás, mert politikailag nem hoz hasznot. Akik a Tisza Pártra szavaztak, nem azért tették ezt, mert még nem tudták volna, mit gondolnak Lázár Jánosról, Pócs Jánosról, Szűcs Gáborról vagy más fideszes politikusokról. Erről már döntöttek a szavazófülkében. Nem kell őket újra és újra meggyőzni arról, hogy szerintük kik viselik a felelősséget az elmúlt tizenhat évért. A Fidesz törzsszavazóit pedig ugyanilyen parlamenti szócsaták aligha fogják átállítani. Ők sem azért változtatnak majd véleményt, mert egy újabb éles riposzt hangzik el a plenáris ülésen. Politikai haszon tehát nem várható. A politikai kockázat viszont jelentős. Mert minden egyes túlzott, fölényeskedő vagy indulatos megszólalás újabb lehetőséget ad a Fidesznek arra, hogy saját maga köré építse az üldözött ellenzék szerepét. A sértett, megtámadott, elhallgattatott politikai közösség imázsát. Vagyis éppen azt a szerepet, amelyből hosszú távon újra politikai erőt lehet kovácsolni.

Pedig ma már egészen más feladat áll a kormány előtt. Ha valóban történtek jogsértések (s ne legyen kétségünk, hogy az Orbán-rezsim ezekre épült!), ha valóban voltak olyan állami vagyongazdálkodási, közbeszerzési vagy más ügyek, amelyekben felmerül a büntetőjogi felelősség lehetősége, akkor azok kivizsgálására megvannak a törvényes intézmények. A nyomozóhatóságok, az ügyészség, végső soron pedig a bíróság feladata eldönteni, hogy mely ügyekben áll fenn büntetőjogi felelősség, és melyekben nem. Egy jogállamban ezt nem parlamenti szócsaták döntik el. Éppen ezért a kormány politikai erejét nem az mutatja meg, hogy milyen élesen fogalmaz a plenáris üléseken, hanem az, hogy képes-e hagyni működni az intézményeket. A választók (döntő többségükben) ma már nem újabb szócsatákat várnak, hanem eredményeket. Azt, hogy a nyomozóhatóság tegye a dolgát, hogy a feltárt ügyekben megszülessenek a szükséges döntések, a felelősség kérdését pedig a törvényes eljárások rendezzék. Ezek feltétleit kell mielőbb megteremteni, ez az országgyűlés és a kormányzat feladata, nem több és nem is kevesebb az ún. elszámoltatás terén.

Ugyanez igaz Orbán Viktorra is. A volt miniszterelnök ma már nem politikai ellenfél, hanem a legyőzött korszak jelképe. Minden egyes parlamenti vita, minden személyes odaszúrás, minden újabb szópárbaj valójában őt emeli vissza a napi politika középpontjába. Holott éppen ez az, amire a legkevésbé lenne szüksége a Tisza-kormánynak. Ha a korábbi kormányzati időszakkal kapcsolatban felmerült ügyekben a hatóságok eljárásokat folytatnak, azoknak a saját rendjük szerint kell végighaladniuk. A politikának nem feladata ezek helyett ítélkezni, de az sem, hogy nap mint nap ugyanazokat a politikai csatákat vívja újra.

Ugyanezért érdemes lenne átgondolni azt is, milyen jelentőséget tulajdonít a kormány minden egyes fideszes politikai akciónak. Egy-egy nyilatkozat, sajtótájékoztató vagy tusnádfürdői beszéd természetesen része a politikai életnek, de nem feltétlenül kell minden megszólalást országos politikai eseménnyé emelni. A kormány napirendjét nem az ellenzéknek kell meghatároznia. A legerősebb politikai válasz sokszor éppen a közöny. A Fidesz tizenhat éven keresztül alig reagált az ellenzék legtöbb kezdeményezésére. Nem azért, mert azok feltétlenül jelentéktelenek voltak, hanem mert a kormányzat saját politikai napirendjét akarta érvényesíteni. Ez a módszer sok kritikát kapott, de egy dolgot kétségtelenül elért: nem adott fölösleges politikai súlyt ellenfeleinek. A Tisza-kormány paradox módon ma éppen az ellenkezőjét teszi. Szinte minden fideszes megszólalásra reagál, minden provokációra válaszol, minden odavetett mondatból újabb politikai ütközetet csinál. Ezzel azonban akaratlanul is életben tartja azt a politikai ellenfelet, amelyet a választók néhány hónappal ezelőtt világos többséggel nemcsak leváltottak, hanem a jelentéktelenségbe száműztek.

A demokráciában természetesen mindig szükség van erős ellenzékre. Ez nem kérdés. De óriási különbség van aközött, hogy egy ellenzék saját teljesítményével erősödik meg, vagy aközött, hogy a kormány hibái lélegeztetik vissza. A történelem tele van olyan példákkal, amikor egy korábban súlyos vereséget szenvedett politikai erő nem azért került újra hatalomba, mert megváltozott, hanem mert ellenfele elfelejtette: a választási győzelem nem a kampány vége, hanem a kormányzás kezdete. Ha a Tisza Párt valóban új politikai korszakot akar nyitni, akkor nem elég leváltania a régi rendszert. Le kell váltania annak reflexeit is. Mert ha ugyanaz a hangerő, ugyanaz a lenézés, ugyanaz a személyeskedés és ugyanaz a folyamatos politikai háború marad a közélet meghatározó hangja, akkor könnyen előfordulhat, hogy néhány év múlva nem azt kérdezzük majd, miként tudott talpra állni a Fidesz, hanem azt: ki segített neki ebben a legtöbbet.

III.

Van egy régi politikai bölcsesség: egy választást az ellenzék nyer meg, de a következőt már a kormány veszítheti el. A történelemben számtalanszor bebizonyosodott, hogy egy elsöprő győzelem önmagában semmire sem garancia. A választók ugyanis nem örök hűséget fogadnak, hanem bizalmat adnak. A bizalom pedig olyan politikai tőke, amelyet nagyon könnyű elkölteni, és rendkívül nehéz újra felépíteni.

A Tisza Párt győzelme mindenekelőtt bizalmi szavazás volt. A magyar társadalom jelentős része nem egyszerűen a Fidesz ellen voksolt, hanem egy nyugodtabb, kiszámíthatóbb, kulturáltabb közélet mellett. Olyan országot szeretett volna, ahol a kormányzás fontosabb, mint a propaganda; ahol az állami intézmények működése fontosabb, mint a napi politikai üzenet; ahol a teljesítmény felülírja a politikai színjátékot. S talán elsősorban olyan légkört, ahol az átlagpolgárnak nem kell napi szinten politikai kérdésekkel foglalkoznia, nem tolják nap mint nap a képébe hogy éppen „veszélyben a haza”, „szükségünk van rád”. Megkaptátok a felhatalmazást, éljetek vele. S hagyjatok végre nyugodtan élni bennünket, oldjátok meg a feladataitokat, s ha néha szükségetek van egy-egy kérdésben a véleményünkre, azt kérdezzétek meg. Egyenesen, világosan, hátsó szándékok és manipulációk nélkül.

Elég volt az örökös konfliktuskeresésből, illetve -gyártásból! A Fidesz minden bizonnyal erre rendezkedik be. Ez érthető stratégia egy ellenzékbe került kispárttól. Napirendet akar diktálni, provokálni akar, reagálásra akarja késztetni a kormányt. Minél több indulatos válasz érkezik, annál könnyebben bizonyíthatja saját híveinek, hogy továbbra is ő a politika egyik főszereplője. A kérdés az, hogy a kormány hajlandó-e ehhez asszisztálni. Az elmúlt két hónap azt mutatja, hogy igen. Pedig az előző tizenhat év egyik legfontosabb politikai tanulsága éppen az volt, hogy a Fidesz ritkán engedte ellenfeleit meghatározó szerephez jutni a napi politikában. Lehet ezt antidemokratikusnak, arrogánsnak vagy cinikusnak tartani, de politikai szempontból következetes stratégia volt: a kormány igyekezett maga kijelölni a közélet napirendjét. Az ellenzék sokszor hiába kezdeményezett vitát, hiába próbált ügyeket napirenden tartani, a kormány egyszerűen nem adott nekik akkora jelentőséget, amekkorát azok szerettek volna. Az utolsó két évben – éppen Magyar Péternek és támogatóinak köszönhetően – sikerült ezt megváltoztatni. Ám most ennek éppen az ellenkezője látszik újra kibontakozni. Egy-egy fideszes nyilatkozat, sajtótájékoztató vagy parlamenti felszólalás után szinte azonnal megszületik a kormányzati válasz. Mintha a volt kormánypárt még mindig, illetve újra meghatározhatná, miről beszéljen az ország. Pedig a választási eredmény éppen ennek ellenkezőjéről szólt. A magyar választók nem azt kérték, hogy folytatódjon ugyanaz a politikai adok-kapok más szereplőkkel, hanem azt, hogy végre kezdődjön el a nyugodt, szakszerű és tisztességes kormányzás időszaka.

A közvéleményt ugyanis már nem az érdekli, ki nyert meg egy parlamenti szócsatát. Sokkal inkább az, hogy rövidülnek-e a kórházi várólisták, gyorsabbak-e a hatósági ügyintézések, kiszámíthatóbb-e az adórendszer, javul-e az oktatás színvonala, nőnek-e a beruházások, érkeznek-e uniós források, és valóban erősödnek-e azok a demokratikus intézmények, amelyeknek minden kormány fölött őrködniük kell. S persze az is, hogy a minden kampányeseményen nagy hangsúllyal beígért elszámoltatás hogyan halad előre.

A politika végső mércéje ugyanis nem a hangerő, hanem az eredmény. Ha pedig végre valóban megindul azoknak az ügyeknek a feltárása, amelyek miatt az elmúlt években számos bírálat érte a korábbi kormányzatot, akkor ezekben az ügyekben is a jogállami működésnek kell bizonyítania az erejét. A demokratikus intézmények hitelességét nem az adja, hogy gyorsan és látványosan működnek, hanem az, hogy törvényesen, következetesen és politikai befolyástól mentesen végzik a munkájukat. Egy új korszak egyik legfontosabb ismérve éppen az lehet, hogy a politikai felelősség és az esetleges büntetőjogi felelősség kérdése végre elválik egymástól.

Ezért volna célszerű, hogy Magyar Péter ne vitatkozzon áttételesen sem Orbán Viktorral, ne üzengessen neki. A volt miniszterelnök politikai jelentőségét ma már csak az adja, hogy sikerül-e a közélet középpontjában maradnia. Minden újabb összecsapás, minden rá szabott politikai reakció ezt segíti elő. Magyar Péter nem akkor fog Orbán Viktor fölé nőni, ha legyőzi egy-két szócsatában, hanem ha nemcsak jobban, hanem jól, sőt kiválóan kormányoz és békét teremt az országban. Ebben a vonatkozásban Polgár Judit köztársasági elnöki jelöltsége körüli fiaskó bizony komoly repedést okozott a miniszterelnök hitelességének talapzatában. Ez megmutatta azt is, hogy még tekintéllyel sem lehet pótolni a beígért demokratikus véleménynyilvánítás lehetőségét. S célszerű lenne, ha a kormány nem személyekkel, hanem feladatokkal foglalkozna, és hagyná, hogy a politikai múlt értékelését a történészek, a jogi kérdéseket pedig az arra hivatott intézmények végezzék el. Ugyanez a megfontolás vonatkozhat azokra a rendezvényekre is, amelyek hosszú évek alatt elsősorban pártpolitikai jelentőséget nyertek. Egy demokratikus kormány természetesen nem akadályozhatja meg, hogy bárki politikai rendezvényt szervezzen vagy véleményt nyilvánítson. Ugyanakkor nem szabad minden ilyen eseményt saját politikai napirendjének részévé tenni, és nem kötelessége közpénzből kiemelt figyelmet biztosítani számukra. Sőt! A kormányzásnak számtalan olyan fóruma van – a parlamenttől a szakmai konferenciákig, az önkormányzati egyeztetésektől a civil szervezetekkel folytatott párbeszédig –, ahol az ország jövőjéről érdemi vita folyhat.

Mert a választási győzelem pillanatában véget ért a kampány. Az emberek dolgozni járnak, gyermeket nevelnek, vállalkozást vezetnek, nyugdíjból élnek, orvoshoz mennek, iskolát választanak, lakást építenek vagy éppen munkahelyet keresnek. Őket egyre kevésbé érdekli a napi politikai szópárbaj, és egyre inkább az, hogy érzik-e saját életükben a változást. A Tisza Párt előtt történelmi lehetőség áll. Megmutathatja, hogy a rendszerváltás nem pusztán személycserét jelentett, hanem szemléletváltást is. Hogy lehet úgy kormányozni, hogy közben nem kell minden nap új ellenséget keresni. Hogy lehet úgy erőt mutatni, hogy közben megmarad a méltóság. Hogy lehet úgy elszámoltatni, hogy közben a jogállam szabályai sértetlenek maradnak. Ha ezt sikerül megvalósítania, akkor a Fidesznek hosszú időre nem marad politikai kapaszkodója. Ha azonban a győztesek is ugyanabba a kommunikációs csapdába sétálnak bele, amelyet ellenfelük gondosan előkészített számukra, akkor könnyen bekövetkezhet a politika egyik legnagyobb paradoxona: nem a legyőzött fél találja meg újra önmagát, hanem a győztes ad neki új esélyt. Egy történelmi győzelem után ez lenne talán a legnagyobb hiba. És egyben a legfeleslegesebb is.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább