Július 11,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

VENDÉG


Zebrák

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 2,300,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 277,205 forint, még hiányzik 2,022,795 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Vannak hírek, amelyeket az ember háromszor is elolvas, mert biztos benne, hogy valamit félreértett. A Vál-völgye Vadásztársaság három zebrája megfagyott. Első olvasásra még azt hittem, valami afrikai hírportál cikke került véletlenül a magyar sajtóba. Másodszorra már arra gyanakodtam, hogy talán egy szatirikus lap tréfájáról van szó, de az épp olvasott portál nem a Hócipő volt. Harmadszorra kénytelen voltam tudomásul venni: nem, ez Magyarország. Fejér (vár)megye. Egy vadásztársaság. És zebrák. Ez olyan, mintha a Balaton-felvidéki Horgászegyesület delfineket és cápákat tenyésztene, vagy a Hortobágyi Csikós Egyesület pingvineket vásárolna, hogy a jegesmedvéi ne unatkozzanak.

A vadásztársaság szerint a három zebra a januári hidegben pusztult el. A bejelentés azonban csak hónapokkal később érkezett meg a hatóságokhoz (???), a tetemeket pedig nem az előírások szerint kezelték (???), ezért a kormányhivatal bírságot szabott ki. Egy negyedik zebra ügyében jelenleg is vizsgálat folyik, miközben rendőrségi nyomozás is indult. Az egész ügy annyira bűzlik, mint szerencsétlen zebrák teteme az afrikai szavannán három nap után, ha a sakálok és hiénák a keselyűkkel karöltve nem takarították volna el őket. A jogi felelősség kérdésében majd a hatóságok döntenek. Van azonban egy kérdés, amelyhez nincs szükség sem nyomozóra, sem szakértőre.

Mit keresnek zebrák egy magyar vadásztársaságnál? Nem állatkertben. Nem szafariparkban. Nem természetvédelmi központban. Nem egy fajmegőrzési program részeként. Hanem egy vadásztársaságnál. S még a bevételeiket sem emelték a kis csíkos csorda közönségnek való bemutatásával, hanem kifejezetten titkolták(???) őket, éppúgy, mint az antilopokat és a bölényeket. Ha valaki pár éve azt mondja egy vadásznak vagy erdésznek, hogy van olyan magyar vadásztársaság, amely antilopokat, bölényeket és zebrákat tart, valószínűleg azt gondolta volna, hogy a mesélő túl sok pálinkát ivott. Mert a vadásztársaságok dolga egészen más. Erdőink, mezőink honos lakóit, őzet, szarvast etetni télen, vaddisznóállomány, fácánok, vadnyulak szaporulatát figyelni, meghatározott idényekben szabályozott vadászatokat szervezni, kilőni. Leseket építeni, karbantartani. Élőhelyet védeni. Nem pedig azt találgatni, hogy vajon egy zebra mennyire bírja a Vértes lábánál a januárt.

A zebra tehát nem egyszerűen egzotikus állat, hanem ebben a történetben jelképpé válik. A szereptévesztés, a kivagyiság, a felelőtlenség és a dilettantizmus csíkos szimbólumává. Mert nemcsak a vadásztársaság tévesztette össze saját feladatát valami egészen mással. Mintha az elmúlt években egy egész ország kezdte volna elveszíteni az arányérzékét. A kastély már nem kastély, nem is múzeum, hanem uradalom. A majorság már nem gazdaság, hanem birodalom. A vadászház már nem vadászház, hanem reprezentációs, netán szigorúan megválogatott közönséggel ilyen-olyan parti-központ. A vadásztársaság pedig lassan szafarivá változik. Ez a történet persze valójában nem a zebrákról szól. Hanem a „miért ne?” országáról. Miért ne lehetne zebra? Miért ne lehetne antilop? Vagy bölény? Holnap pedig egy tigris, egy hópárduc vagy egy elefánt? Vagy kettő? Miért ne lehetne bármi? Hiszen meg lehet venni. Csakhogy attól, hogy valamit meg lehet venni, még nem biztos, hogy meg is kell. A gazdagság ugyanis önmagában nem érdem, bármit is mondott erről pl. Lázár János. Ahogy a szegénység sem bűn. A pénz csupán lehetőség. Hogy valaki ebből egyetemet épít, mint a Festeticsek, múzeumot, akadémiát alapít, mint a Széchenyiek, könyvtárat, mint a Telekiek, vagy éppen zebrákat vásárol, az már nem pénzügyi kérdés. Az értékrendi és jellemkérdés.

A zebra nem hagy örökséget. Legfeljebb kérdéseket vet fel. Bizonyára egyetlen zebra sem kérte, hogy Magyarországra hozzák. Nem vágyott Felcsútra. Nem akart egy vadásztársaság díszlete lenni. Egyszerűen csak egy állat volt, amelynek semmi köze nem volt ahhoz a világhoz, amelybe odakerült.

Aztán – a vadásztársaság szerint – három zebra megfagyott. Ha ez valóban így történt, akkor óhatatlanul eszünkbe jutnak azok a falusi emberek, akiknek egész életükben két tehén, három disznó és néhány tyúk jelentette a teljes vagyont. Ilyen volt pl. mindkét nagyapám. Nem olvastak állattenyésztési szakkönyveket. Nem jártak nemzetközi konferenciákra. Nem voltak milliárdosok. De azt tudták, hogy télen az állataikat védeni kell. Ha kellett, éjszaka is kimentek az istállóba. Ha kellett, plusz szalmát hordtak. Ha kellett, betakarták őket. Nem azért, mert törvény írta elő, hanem mert ezt diktálta az állataik szeretete, a gazda becsülete és annak a vagyonkájuknak a megőrzése, amiért keservesen megdolgoztak. Milyen dilettantizmus és nemtörődömség kell ahhoz, hogy ilyen nagytestű állatokat hagyjanak megfagyni?! Talán ezért olyan nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy itt valójában nem három zebra történetét olvassuk, hanem egy korszakét. Egy korszakét, amelyben a szemünk előtt zajlott le az a folyamat, ami azt mutatta, hogy a hatalomnak van egy különös mellékhatása. Meggyőzi a hatalomba kerülőt arról, hogy rá más szabályok vonatkoznak, hogy neki már nem kell magyarázatot adnia. Ugyanígy a közpénzen felhizlalt NER-lovagok esetében. Nekik nem kell elszámolniuk, nem kell megindokolniuk, olyan abszurditásokat, hogy pl. miért tart a vadásztársaságuk csíkos trópusi állatokat? Pedig kellene. Mert minden közösség egészsége azon is múlik, hogy megőrzi-e a józan észhez való ragaszkodását. Hogy kimondja-e időben: ez már nem a vadgazdálkodásról, nem a természetről, nem a hagyományról és nem is egy hobbiról szól. Hanem ez már a korlátok elvesztését mutatja.

A zebrák ezért itt maradnak velünk akkor is, amikor a bírságokat befizetik, a nyomozás lezárul, és a hírek lekerülnek a címlapokról.

Mert a zebra többé nem zebra. Ezek a zebrák egy korszak önarcképét mutatják. Csíkos, látványos, különleges – és teljesen fölösleges. S az ára? Mindegy. Könnyen jött, könnyen ment.

Egyszer majd történészek próbálják megmagyarázni, megtalálni a kulcsot ahhoz, hol rontottuk el? Hogyan alakulhatott ki ez a világ itt, Magyarországon, a lopott közpénzben dúskáló kevesek és ezzel párhuzamosan a mélyszegénységben élő családok, gyermekek hazája. Diagramokat rajzolnak, statisztikákat elemeznek, politikai folyamatokat vizsgálnak. Pedig lehet, hogy elég lesz felmutatni egyetlen újságcikket. Azt, amely arról szólt, hogy egy közigazgatásilag Alcsútdobozhoz tartozó, de a közvélemény számára inkább Felcsút szomszédságaként ismert Hatvanpuszta földjein működő magyar vadásztársaság három zebrája megfagyott.

Mert nem a zebrák tévedtek el. Mi tévesztettük szem elől, hogy mire való egy vadásztársaság, mire való a vagyon, és végső soron mire való a józan ész.

Ami végre talán visszatalált ebbe az országba.

Butola Zoltán

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.