VENDÉG

Repedések

Orbán hatalma attól volt erős, hogy el tudta hitetni: nincs másik igazság rajta kívül. Orbán igazsága ugyan igen nagy hányadában (tudatos!) hazugság volt, a valódi igazságok, a féligazságok és hazugságok ügyesen kevert turmixát felszolgálva azonban le lehetett nyomni a társadalom jelentős részének a torkán. A kiépülő rezsimnek már az alapjai sem voltak kellő szilárdságúak, hát még az erre épülő falak! Csak példaként utalok az alapvetések közül itt tetszőlegesen kiválasztott háromra, illetve a rájuk épített falra, hogy érthető legyen a rendszer maga.

1. alapvetés: „Keresztény-konzervatív Magyarországot kell felépítenünk.” Az erre felhúzott fal néhány fontos eleme: egyházak jelentős állami pénzügyi-, és átadott ingatlanokkal való támogatása, iskolák tömegeinek átkényszerítése egyházi fenntartásba, a szociális ellátó rendszer egy részének áttolása egyházi fenntartásba, a hitoktatás feltételeinek biztosítása az állami iskolarendszerben is, a történelmi emlékezet átírása: minden, ami nemes, dicsőséges, jó volt a múltunkban, az „jobboldali”, s ami „baloldali”, az minden rossz volt, közterületek, közigazgatási egységek, intézmények átnevezése, „a jelenlegi baloldal hazaáruló, idegen érdekeket képvisel” elvének hirdetése, mi konzervatív értékrendet képviselünk, stb.

2. alapvetés: „A Nyugat hanyatlik, az új világrendben a Keleté a jövő.” Az erre felhúzott fal néhány fontos eleme: a „keleti nyitás” politikája, azaz gazdasági és politikai kapcsolatok erősítése ázsiai országokkal: a Türk Tanácsban és a kínaiak által szervezett Övezet és Út Kezdeményezésben való részvétel, Európa kínai logisztikai központja szerepének elérése, kínai, indiai, koreai autóipari és egyéb cégek betelepítése, stb.

3. alapvetés: „Magyarország versenyelőnye az olcsó orosz energiára épül.” Az erre felhúzott fal néhány fontos eleme: jóban kell lennünk Putyin elnökkel, mert ez a kapcsolat biztosítja Magyarország számára „az olcsó orosz energiahordozókat”, Ukrajna hazánk ellensége lett, mert háborúpárti, nem lezárni, hanem elhúzni akarja a háborút, az Európai Unió a magyarok pénzét küldi Ukrajnába, amivel elhúzzák a háborút, ami veszélyezteti az ország energiabiztonságát, Zelenszkij olajembargót alkalmaz Magyarországgal szemben, a rezsi háromszorosára emelkedne az olcsó orosz gáz nélkül, és ezer Ft-os lesz az olajár a Barátság-kőolajvezeték nélkül, az Adria-vezeték nem képes Magyarország ellátására, stb.

Nincs olyan mondata ezeknek az alapvetéseknek és a rájuk épülő fal-elemeknek, amelyekről ne lehetne kimutatni pillanatok alatt, hogy legfeljebb részigazságok, csúsztatások, ideológiai szélhámosságok, de leginkább tételes hazugságok. S ez a megállapítás a rezsim valamennyi alapvetésére elmondható: pl. „Mi a családok kormánya vagyunk.”, „Nem hagyunk senkit az út szélén.”, „Mi megvédjük a gyermekeinket.”, „Mi megvédjük a magyar szuverenitást.”, „Mi nem engedünk be ide migránsokat.”, „Magyarországon törvény előtti egyenlőség van, a bűnösökre egyformán sújt le a törvény keze.”, „Nekünk elsőrendű kötelességünk a kárpát-medencei magyarság megvédése.”, „Mi sportnemzet vagyunk.” stb. Természetesen az ezekre az alapvetésekre épült fal-elemekre is éppígy ráillik az iménti megállapítás.

Ám a magyar választópolgárok jelentős hányada ennek ellenére elfogadóan, közülük sokan szívesen, sőt boldogan él Orbán Magyarországán.

Miért?

Itt ugyanis nem kell tartania illegális migránsok hordáitól, tömegbe hajtó autóktól, templomok felgyújtásától. Igaz, hogy ez az Európai Unió 27 államából legalább 20-ra el lehet mondani, s ezek közül egyikben sincs sem veszélyhelyzeti kormányzás, sem a társadalom folyamatos kormányzati stresszelése egy, az ország területét és lakosságát közvetlenül érintő, küszöbön álló totális háborúval, amelyek ellen csak és kizárólag a kormánypárt vezére védheti meg a rettegő állampolgárokat. Orbán, illetve a rezsim átlátszó, hazug meséit, narratíváit a lakosság harmada-negyede mégis elhiszi. Ennek oka az elképesztő módon csúcsra járatott, minden létező irányból ömlő propaganda, az alacsony iskolázottságú, szegénységben és mélyszegénységben élő családok információs karanténban tartása, illetve az értelmiség számottevő részének jól megfizetett árulása, vagy farkasvaksága. Ehhez kapcsolódik még egyes kisebb-nagyobb társadalmi csoportok – főként választások előtti – jutalmazása, ami pl. a jelenlegi választások előtt újabb és újabb hitelek felvétele árán valósult meg, ez azonban már túl bonyolult összefüggés azoknak, akik kedvezményezettjei e pénzszórásoknak.

A magyar lakosság kb. harmadának egyirányú voksolása az előző három választáson – az ellenzék tudatos megosztása és a választási rendszer saját képre formálása miatt – elegendő volt ahhoz, hogy a Fideszt, illetve Orbánt a hatalomban tartsa. Mindhárom választást követően – főként fiatalok – újabb hulláma hagyta el az országot, ezáltal pedig távozott a rendszer leváltásához legszükségesebb, legaktívabb társadalmi csoport. Ez a rezsim igazi teljesítménye: a hatalom megtartása. Valós gazdasági eredmények helyett a propaganda-kormányzással nem egyszerűen ural, hanem átneveli az érzékelést. Megtanítja, hogy ami botrány, az valójában támadás; ami lopás, az siker; ami árulás, az stratégia; ami hazugság, az nemzeti érdek. Közben a választópolgár, aki azt hiszi, hogy közösséghez tartozik, valójában egyre inkább csak díszlet, statiszta, szavazógép. Hasznos idióta egy olyan előadásban, amelynek jegybevételét nem ő számolja, csak a tapsát várják el.

A NER legnagyobb bűne talán nem is az, hogy rendszerszinten lopnak. Mert a lopás itt már régen nem bűnügyi kategória, hanem kormányzati technológia. A nagyobb bűn az, hogy mindezt erkölcsi pózban teszi. Folytonosan nevelni akarja az országot, miközben kifosztja; folytonosan hazafiságot prédikál, miközben elárulja a nemzeti érdekeket, miközben magánbirtokká alakítja a közt; családot, hitet, rendet emleget, miközben klientúrát, félelmet és szolgalelkűséget termel. A hívek pedig hosszú ideig nem azt kérdezik, mi történik, hanem azt, mit kell róla gondolni. Ezzel működik a rendszer: nem tényeket ad, hanem értelmezési kereteket. Csakhogy egy ponton a valóság elkezd kibújni e keretek mögül. Ilyenkor jelennek meg a repedések.

A nagy nehezen kármentett Szájer-ügy után az első nagy repedés a kegyelmi botrány volt. Ott valami nagyon látványosan összeomlott a saját díszletek között. Egy olyan rendszerben, amely évek óta a gyermekvédelem, a keresztény erkölcs és a „zéró tolerancia” pátoszával verte a tamtamot, egyszer csak kiderült, hogy amikor a saját köreiről van szó, a nagy erkölcsi buzgalom puhává válik, mint az esőben ázott karton. Hirtelen nem maradt más, csak a meztelen összeköttetés, a zárt világ reflexe, az a régi szabály, hogy odabent más törvények vannak, mint idekint. Ez nem egyszerűen egy ügy volt, hanem egy morális önleleplezés. 

Aztán ott van Hatvanpuszta. Az a név, amely már régen több, mint földrajzi megjelölés. „Pusztaversailles” a NER lelkiismeretének temetője. A hivalkodás és a tagadás egyszerre. Miközben évtizedek óta megy a népmese a puritánságról, a vidéki józanságról, a nemzeti egyszerűségről, ott áll a grandiózus valóság, amelyet legfeljebb az nem vesz észre, aki nem akar látni. Hatvanpuszta nem arról szól, hogy kinek mije van, hanem arról, hogy a rendszer már nem is érzi szükségét a szemérmességnek. Mintha azt mondaná: igen, ezt is meg lehet csinálni, és ti akkor sem tudtok semmit tenni, legfeljebb elhiszitek, hogy ez is a ti érdeketeket szolgálja. A NER itt pimaszul pedagógiai jellegű: minden ilyen látvánnyal azt tanítja, hogy nekik mindent szabad, nektek pedig a csodálat és a mentegetés marad.

A Szőlő utca története, a körülötte kavargó gyanúk és részletek ugyanebbe a sorba illeszkednek. Lehet vitatkozni a tényállásokon, lehet relativizálni a részinformációkat, de a lényeg, hogy újra és újra ugyanaz rajzolódik ki: egy zárt hatalmi világ, amelyben a közvagyon, a kapcsolati tőke, a fedett eljárások és a politikai védelem olyan sűrűn fonódnak egymásba, hogy nem látszik, hol ér véget az állam, és hol kezdődik a magánérdek. A NER ebben az ügyben is leleplezi önmagát, újfent bizonyítva, hogy a gyermekvédelem üres frázisa a kormánynak.

Ebbe a láncolatba tartozik az MNB körüli alapítványi, vagyonkezelési, „eltűnt közpénz” jellegű botránysorozat is. Az ilyen ügyekben az ember elveszíti a számérzékét. Milliárdok, tízmilliárdok, százmilliárdos nagyságrendek röpködnek, és a hétköznapi ember csak annyit érez, hogy ez már nem is pénz, hanem valami kozmikus lépték. De éppen ez a trükk. A nagyságrend önmagában altatószer. Mert amikor a lopás már túl nagy, akkor sokan inkább nem is próbálják felfogni. Pedig itt lenne a legfontosabb megérteni: minden ilyen elfolyt milliárd kórházi várólista, széteső iskola, lerobbant mozdony, megalázó nyugdíj, elmaradt béremelés, külföldre kényszerülő fiatal.

S persze ott van az ukrajnai háború köré épített hazug hadjárat. Talán ez a legundorítóbb hadjárata ennek a rendszernek, mert itt már nem pusztán belpolitikai cinizmusról van szó, hanem történelmi léptékű erkölcsi züllésről. Egy szomszédos ország lerohanása, emberek százezreinek halála és milliók menekülése a kormányzati kommunikáció kezében puszta kampányanyaggá silányult. Ahelyett, hogy Magyarország történelmi tapasztalatából, saját megszállásainak és kiszolgáltatottságának emlékéből következne bármiféle erkölcsi tisztánlátás, a rendszer inkább egy hazug, sunyi, kétkulacsos nyelvet választott. Békéről beszél, de mindig úgy, hogy abból az agresszor érdeke köszön vissza. Szuverenitást emleget, miközben idegen autokráciák narratíváit csempészi be a magyar közbeszédbe. Aki ezt szóvá teszi, azt háborúpártinak bélyegzik. Ez már nem egyszerű propaganda. Ez a valóság módszeres megbecstelenítése.

A Szijjártó körüli botrányok is ezért olyan súlyosak. Itt az a kérdés: meddig lehet egy ország külpolitikáját személyes hűségek, kétes barátságok és zavaros keleti vonzalmak alapján vinni, miközben közben odahaza még mindig a nemzeti önrendelkezésről szavalnak? A „hazaárulás” szóval óvatosan kell bánni, de vannak helyzetek, amikor a gyanú morális ereje erősebb, mint a hivatalos cáfolatoké. Mert az ember egy idő után nem elszigetelt ügyeket lát, hanem rendszert. Azt, hogy a rezsim állandóan mások lojalitását követeli, miközben a saját lojalitása az országhoz egyre inkább feltételesnek tűnik. Ami biztos: nem Magyarországhoz hű mindenáron, hanem a saját túléléséhez.

Ebbe a rothadó szerkezetbe vágott bele most különös erővel Szabó Bence megszólalása. Itt már nem egyszerűen politikai aljasságról van szó, hanem a demokratikus játéktér tudatos, titkosszolgálati eszközökkel történő megmérgezéséről. Kormányzati utasításokra, titkos műveletekkel próbálták bedönteni a legnagyobb ellenzéki pártot; zsarolással, megvesztegetéssel, nyomásgyakorlással akartak együttműködésre bírni kompetens szereplőket. Ha a politika már nem vita, nem választás, nem nyílt küzdelem, hanem fedett aknamunka, akkor ez valóban felteszi a koronát az egész aljas hadjáratra. Mert itt már arról beszélünk, hogy a kormány a valódi működés mélyén állambiztonsági eszközökkel operálva tartaná fent a hatalmát. A volt rendőr százados megszólalását nem lehetett válasz nélkül hagyni, így azonnal akcióba lépett az ellenpropaganda. A sebtében összetákolt „magyarázat” szerint Szabó Bence nem látta át, hogy a Tisza informatikusai valójában ukrán kémek, ezek leleplezésén dolgozott valójában a magyar titkosszolgálat. Mindezek alátámasztására a kormány(!) nyilvánosságra hozott egy összevágott, rejtett kamerával készült videofelvételt az egyik, 19 éves informatikus „meghallgatásáról”, amelyben nyilvánvaló nyomásgyakorlással próbálták kifacsarni belőle, hogy az ukrán szolgálatoknak dolgozik (bár ő ezt nem ismerte fel!), de még így sem sikerült. A kapaszkodó és botránykő, hogy a romantikus lelkű ifjú részt vett egy észtországi kiberbiztonsági képzésen, ami után jelentkezett az ukránoknál, hogy felajánlja önzetlen (ingyenes) segítségét az orosz kibertámadások kivédéséhez. Erre ott nem tartottak igényt, így az ifjú hazajött és a Tisza Párt informatikusaként helyezkedett el. Valóban furcsa a történet, de egyáltalán nem meglepőbb, mint az, hogy 1936-tól mintegy 300 fiatal ment ki meggyőződésből harcolni a Spanyol Köztársaság oldalán Franco fasiszta csapatai ellen (nagyobb részük el is esett a csaták során). Nem furcsább, mint hogy 2-300 magyarországi fiatal harcolt a horvátok oldalán a szerb támadások időszakában 1991-92-ben. S nem meglepőbb, mint az, hogy kb. tucatnyi magyarországi magyar fiatal jelentkezett Ukrajnában az ukrán hadsereg harcoló alakulatainak kötelékébe 2022 óta.

Március 28-án Tóth Bálint, az Alkotmányvédelmi Hivatal (AH) polgári elhárításának korábbi századosa a TikTok-ra kitett videóüzenetben beszélt arról, hogy a rendvédelmi szervek munkatársainak jelentős része kormányváltást sürget, miközben szakmai feladatait pártatlanul látja el. Szolidaritásáról biztosította Szabó Bencét. Elítélte a háborús riogatást és kifogásolta, hogy az ország valós problémáit szőnyeg alá söpri a kormány.

Március 29-én látott napvilágot a Balogh Bencével, a Századvég volt senior elemzőjével Tompos Márton által készített interjú. Az önmagát liberálisként definiáló közgazdász az állampárt politikai aljasságát négy pillérben jelölte meg: a hazugság (a propaganda), a lopás (a korrupció), a gyűlöletkeltés és a hisztéria, illetve az elnyomás és a jogfosztás (a hatalommal való visszaélés). Ügyekről sajnos nem nagyon hallottunk, inkább saját lelki gyötrődéseiről beszélt, minden esetre ez a megszólalás is adalékot szolgáltat a Fidesz háttérintézményei álságos működése leleplezéséhez.

Ugyanezen a napon tette közzé Bartha Károly volt rendőrszázados monológját, ami vallomásnak is felfogható. Ő politikai megrendelésre meghamisított rendőrségi statisztikákról, tömegrendezvényeken törvényes alap nélküli igazoltatásokról, hazugságokkal felpumpált migrációs adatokról, baráti és ellenséges részre osztott sajtóról, a járvány idején jogalap nélküli, utasításokra bezáratott konditermekről és magán őrző-védő szolgálatok törvénytelen fellépéseiről beszélt.

A megszólalások közül talán a legmeglepőbb a Szabó Bence által Gundalf néven említett fiatal informatikus nyilvánosság elé állása, illetve mondandója volt. Március 30-án a 444 videójában bemutatkozott Magyarországnak valódi nevén Hrabóczki Dániel, aki elmondta, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatalban tett meghallgatáson a „kiképzésével és beszervezésével” kapcsolatban valótlanságokat állított. Ennek oka, hogy rájött, eszközként akarják felhasználni „a Tisza Párt összeukránozása” céljából, ezért „kezébe vette az irányítást”. Az AH besétált a csapdába, soha meg nem történt dolgokkal próbálták lejáratni, így számára, s immár az ország közvéleménye számára is nyilvánvaló hogy „itt tartunk ma, hogy politikai komisszárok irányítják a titkosszolgálatot”.

Lassan, de biztosan összeérnek a repedések. A kegyelmi botrány erkölcsi képmutatása. Hatvanpuszta gőgös hivalkodása. A Szőlő utca homálya. Az MNB-s tolvajlás nagyságrendje. Az ukrajnai hazugsághadjárat lelki rombolása. A külügyi botrányok nemzeti kockázata. És most ezek tetejére ráül a gyanú, hogy mindez nem csupán egy korrupt politikai gépezet, hanem egy olyan állam az államban, amely titkos eszközökkel akarja eldönteni azt az egyetlen dolgot is, amiről elvileg a választóknak kellene dönteniük.

A kérdés már csak az, meddig lehet ezt még takarni. Meddig lehet újabb hazugságokkal bekenni a falat, hogy ne látszódjanak rajta a repedések. Meddig lehet még eljátszani, hogy minden vád csak támadás, minden leleplezés csak külföldi aknamunka, minden tanú csak sértett ember, minden botrány csak kommunikációs zaj. Egy darabig biztosan. A hazugság világa ritkán omlik össze egyetlen napon. De egyszer csak eljön az a pont, amikor már túl sok helyen szivárog a valóság és leomlik a hazugság fala.

Jó lenne, ha minél több olyan ember megszólalna, aki tudás birtokában van. Nem általánosságban, nem ködösen, nem sejtelmes félmondatokkal, hanem világosan, részletesen, megkerülhetetlenül. Olyanok, akik látták, hogyan működik ez a gépezet. Akik tudják, kik mire adtak utasítást, kik fedtek el mit, kiknek a neve maradt eddig a háttérben. Mert csak így lehet megakadályozni, hogy az eddigi repedéseket is újabb hazugságokkal tapasszák be. Csak így lehet elérni, hogy a fal ne egyszerűen csúnyább legyen, hanem végre valóban meginogjon. És végre le is omoljon.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább