VENDÉG

Az én magyarságom

Többször próbáltam már megfogalmazni, mit jelent számomra magyarnak lenni, de valahogy mindig elakadtam. Talán most sikerül megtalálni a megfelelő szavakat, mondatokat. 70 éves vagyok, ez a számvetés ideje is. Maga a kérdés az évek múltával egyre inkább erkölcsi természetűvé vált számomra. S csendes, mély, emberi dologgá, ami természetes, magától értetődő kötődés, amelyet első eszmélésem óta érzek e táj, e nyelv, e közösség iránt. A magyarságom nem szerep, nem is ünnepi viselet, hanem létezésforma: úgy van jelen bennem, mint a levegő, amelyet belélegzem. Szüleim, nagyszüleim megnyilvánulásaiban is ezt láttam, tehát bizonyára ez maga az örökségem is. Az én magyarságom a mindennapokban él. Abban, ahogyan a nyelvünket használom – igyekezve értelmesen, nyelvtanilag helyesen, pontosan beszélni és írni. A magyar nyelv számomra nemcsak kifejezőeszköz, hanem otthon: benne gondolkodom, benne álmodom, benne érzek. Ez a nyelv, amelyet Petőfi tüze, Arany János fegyelme, Ady lángja, József Attila szikrázó tudatossága, Radnóti alázata formált, a hazám egyik legfontosabb része. Ha eltorzítják, meggyalázzák, ha durvaság vagy gyűlölet mocskolja be, az bizony fáj. Mert aki a nyelvét pusztítja, az nemcsak a hazáját, hanem a saját lelkét is sebekkel borítja. A haza szeretete számomra sosem volt harsány, melldöngetésre ingerlő érzés. Inkább szelíd, de állandó jelenlét az életemben. Sosem volt mások fölé emelő, kirekesztő, gyűlölködő nacionalizmus, hanem a természetes hazafiság az, ami bennem él. Nem hiszek a zajos nemzetieskedésben, amely más népeket lenézve próbálja önmagát nagyobbnak látni és láttatni. A haza szeretete nem az ellenség kijelölésében, hanem az építésben, a szolgálatban mutatkozik meg. Számomra a haza nem birtok, hanem felelősség; nem tulajdon, hanem nyelvi és lelki közösség. S nem a másokkal szembeni felsőbbrendűség, hanem a bennünk élő tisztesség próbája.

A magyarságom cselekvés is. A családomban és a szakmámban – tanárként – mindig azt tartottam legfontosabbnak, hogy a tudás, a gondolkodás és az emberség szeretetét adjam tovább. Az ember nemcsak önmagáért dolgozik, hanem a közösségért is, amelyből vétetett. Amikor gyermekeimet vagy diákjaimat tanítottam, neveltem, úgy éreztem, ezzel szolgálom a hazámat is: ha megismerik történelmünket, irodalmunkat, művészetünket, ha megtanulnak gondolkodni, kérdezni, kételkedni, választékosan és tisztességgel beszélni, akkor saját hazafiságukat és a jövő Magyarországát is erősítik. Egyetlen értelmes kérdés, egy tisztán kimondott gondolat, egy felismert történelmi összefüggés, egy megértett verssor is a haza szolgálata – mert a szellemi tisztaság is a nemzeti lét része. A szülői szerep és a hivatás számomra mindig is a hazaszeretet legszebb formái voltak. Mert a szülő, illetve aki hivatással dolgozik – akár tanít, akár gyógyít, akár épít, akár földet művel –, az valójában a közösség jövőjét építi. Nemcsak anyagi, hanem erkölcsi értelemben is. A munka becsülete, a felkészültség, az odafigyelés, az emberség: ezek azok az alapok, amelyekre országot lehet építeni. Úgy érzem, ezzel tartozunk nemcsak önmagunknak, hanem a hazánknak is. Aki tisztességgel neveli gyermekeit, végzi a munkáját, aki humánummal fordul polgártársai felé, az a haza csendes építőmestere.

De a tanítás nemcsak a nappaliban vagy a tanteremben történik. Családi és osztálykirándulások, túrák, vízitúrák, szalonnasütések – ezek is a magyarság iskolái voltak. Nemcsak a tankönyvből tanul az ember hazát, hanem a tájból, a fákból, a hegyekből, a patakokból, a közös éneklésekből, a baráti eszmecserékből is. A Bakonyban, a Mátrában, a Mecsekben, vagy a Felső-Tiszavidéken, illetve a Trianonban elszakított határon túli területeken járva, az ott élő magyarokkal találkozva, beszélgetve mindig éreztem, hogy a Kárpát-medence nem térkép, hanem szellemi és lelki egység. Ahol a népdalaink, táncaink, templomaink, váraink, kastélyaink, faragott kapuink ugyanazt a közös lüktetést hordozzák: a megmaradás, az önazonosság és a szépség iránti vágyat.

Autodidakta módon tanultam meg még egyetemista koromban furulyázni, mert a magyar népdalban a lélek tisztaságát hallottam. Egy-egy dalban ott zeng a történelmünk, a fájdalmunk, az örömünk, a szabadságvágyunk, s persze a szerelmünk. A népdal számomra nem múlt, hidat ver a generációk között, megtartja az emberi hangot a kakofónia világában. Amikor együtt énekeltünk a családdal, barátokkal vagy a diákjaimmal, valójában erősítettük a közösséget. Ezek a pillanatok csendesen tanítanak: hogy a haza nem fogalom, hanem érzés; nem ünnepi díszlet, hanem mindennap átélhető tapasztalat.

Az én magyarságomhoz hozzátartozik az is, hogy bejártam Európát. Azért, hogy lássak, tanuljak, megértsek. Az ember csak akkor tudja, mit jelent otthon lenni, ha ismeri a távolságot is. Európában és a világ más tájain járva soha nem volt kisebbrendűségi érzésem. Láttam, hogy minden nép adott valamit az emberiség közös kincséhez: városokat, piramisokat, templomokat, egy dallamot, egy táncot, egy könyvet, egy találmányt, egy bölcsességet. De azt is láttam, hogy nekünk, magyaroknak sem kell szégyenkeznünk: épített örökségünk, művészeink, tudósaink, sportolóink, népművészetünk, gasztronómiánk által mi is sokat tettünk a világ asztalára. Nem kezdek el neveket sorolni, mert nem tudnám abbahagyni. S épp ezek az utazások eredményezték a felismerést: aki igazán szereti a saját hazáját, az tisztelni tudja a másokét is. S aki képes humánusan viszonyulni saját tisztességes honfitársaihoz, az ugyanígy képes humánusan, barátságosan viszonyulni bármelyik nép tisztességes fiához.

Magyarnak lenni számomra nem zártságot, hanem nyitottságot jelent. Hiszem, hogy Európa közössége nem gyengíti, hanem gazdagítja nemzeti önazonosságunkat. A magyar kultúra mindig is akkor volt igazán erős, amikor párbeszédben állt más népekkel: gondoljunk csak a humanizmus, a reformkor, vagy a Nyugat nemzedékeire. Aki fél a világtól, aki bezárkózik, az valójában önmagában sem bízik. Én abban hiszek, hogy csak az tudja méltósággal viselni magyarságát, aki érti és becsüli az egyetemes emberi kultúrát is. Aki a saját hazáját tiszteli, az a másokét is képes tisztelni – mert tudja, hogy a világ kultúrája közös vállalkozás, nem verseny. A haza nem sziget, hanem hang egy nagy zeneműben. És ha tisztán szól, az nem más népek rovására történik, hanem a közös harmóniát gazdagítja.

Soha nem kísértett meg igazán a gondolat, hogy máshol éljek. Pedig láttam sok országot, megtapasztaltam más népek jólétét, de mindig emlékeztem egyik legkedvesebb egyetemi tanárom – megérdemli, hogy itt álljon a neve: Pándi Lajos – intelmére 1979-ből: „Aki itt elvégezte a történelem szakot, s nem tudja, hogy neki itt, ebben az országban van dolga, annak kár volt ide járni, mert nem tanult meg semmit!”. S igen, ez a föld, ez a nyelv, ez a közeg adott nekem mindent, amit emberileg és szellemileg a legfontosabbnak tartok.

Ha valaki azt a következtetést vonta volna le az előző mondatokból, hogy én elítélem, vagy akár csak rosszallom, ha valaki külföldön találja meg a boldogulását, az téved. Minden felnőtt ember el tudja dönteni, neki milyen értékek fontosak az életében. Szerencsére nem vagyunk egyformák, így mindenkinek megvan a maga igazsága, a maga hazaszeretete, a maga magyarsága. Én önmagamról beszéltem. Hét évtized telt el az életemből, és visszanézve úgy érzem, mindig igyekeztem hozzátenni valamit ahhoz az épülethez, amelyet hazának hívunk. A legfontosabb a családom, a három gyermekem, s az unokáim. De ott voltam, amikor a rendszerváltás hajnalán próbáltuk elmagyarázni, hogy a szabadság nemcsak politikai, hanem erkölcsi kategória is. Hogy a közéletnek tisztességre, párbeszédre és nyíltságra kell épülnie. Hogy a haza nem a hatalom birtokában, hanem az emberek szívében lakik. Most, vénülő fejjel látom, mennyire sérülékeny ez a haza. Nemcsak gazdaságilag vagy politikailag, hanem morálisan is. Sokan kisajátítják a hazaszeretetet, mintha az kizárólag az övék lenne.

De a valódi patriotizmus nem kirekeszt, hanem összeköt. Nem harsog, hanem alkot. Nem ellenséget keres, hanem közösséget. Én ebben hiszek, és ez az én magyarságom alapja. Hazámhoz való hűségem nem abban áll, hogy aktuális vezetőinek minden döntését, minden tettét helyeslem, sőt, az én magyarságom a rebellis, a lázadó hazafisága. Hiszem, hogy a jogos kritika, dorgálás, a figyelem felhívása az elkövetett hibákra és kijavításuk sürgetése, a bűnök megbüntetése nem rombolja, hanem építi a hazát. A hazát, amelynek nem fordítok hátat akkor sem, amikor nehéz szeretni. A szeretet nem vak, de nem is számító. A hazaszeretet sem lehet feltételes: az ember akkor is a hazájához tartozik, az ha fájdalmat okoz neki. Mint a családhoz – nem azért maradunk vele, mert tökéletes, hanem mert a mienk, mert a részünkké vált. Aki csak addig szereti a hazáját, amíg minden rendben van, amíg csak kap tőle, az valójában nem szereti, csak használja.

A magyarságom tehát nem politikai állásfoglalás, hanem erkölcsi vállalás. Hinni abban, hogy a tisztesség, a tudás, a műveltség, a közösségszeretet és hagyományaink ápolása még mindig érték. Hinni abban, hogy a kultúránk nem a múlt dísztárgya, hanem a jövőnk alapja. És hogy mindenki, aki becsülettel végzi a munkáját, valójában a haza építésén is dolgozik – legyen az tanár, ápoló, munkás, gazda vagy tudós. Mert a haza végső soron nem a politikában, hanem az emberek mindennapi életében dől el: a munka minőségében, a szó tisztaságában, a másik ember iránti tiszteletben. A haza ott kezdődik, ahol felelősséget érzünk a másik emberért. Ahol nem kérdezzük, ki milyen nemzetiségű, hanem azt nézzük, tisztességes-e, emberséges-e. A magyarságom tehát nem zár ki senkit: ellenkezőleg, híd akar lenni a tisztességes emberek között. A történelem azt tanítja, hogy aki gyűlöletből próbál hazát építeni, végül csak romokat hagy maga után. A haza igazi építői azok, akik megértéssel, türelemmel, tudással és derűvel élnek benne. Hiszek a fiatalokban. Hiszem, hogy minden nemzedék sajátja a haza szeretete – s a lényege változatlan: tisztesség, tudás, közösség, felelősség. Ha a gyermekeim és unokáim, illetve a diákjaim közül akár néhányan továbbviszik ezt a hitet, hogy érdemes jónak, kíváncsinak, emberségesnek, ugyanakkor igazságszeretőnek és szókimondónak lenni, akkor nem éltem hiába. Ma, amikor sokan félreértik vagy akár politikai haszonszerzési céllal eltorzítják a hazaszeretetet tartalmait, különösen fontos kimondani: a haza szeretete nem azonos a gyűlölet képességével.

Én abban a Magyarországban hiszek, amely nem félelemből, hanem önismeretből merít erőt. Abban, amely nyitott Európára, és mégis megőrzi önmagát. Abban, amelyben a tanító és a művész, a gazda és a mérnök, a diák és a nagyszülő közös nyelvet beszélnek: a tisztesség, a tudás és egymás megbecsülésének nyelvét. Ez az én magyarságom. Nem könnyen megfogható, de mélyen átélt valóság. Benne van a nyelv zenéje, a népdalok keserédes szépsége, a gyermekkori tájak illata, a közös munka öröme, a szüleim szavainak súlya, a párom, a gyermekeim és unokáim ölelése. Benne van a múlt tanulsága és a jövő iránti felelősség. Benne van az a bizonyosság is, hogy a haza mindaddig él, amíg vannak, akik tisztességgel élnek benne, és akik továbbadják gyermekeiknek, tanítványaiknak mindazt, amit szeretni érdemes. Ha megkérdezik tőlem, mit hagyok hátra, azt szeretném mondani: egy darabot ebből a csendes, emberséges magyarságból. A gyerekeimben, az unokáimban, a diákjaimban, a barátaim emlékeiben. Mert a haza végül nem a térképen, hanem az emberek szívében él tovább. S amíg bennünk él, addig Magyarország is él.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább