NEHAZUGGY

Nem egy nemzet tragédiája, csupán egy mérkőzés

Lázár Gergő | November 19, Szerda | 18:57

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,015,510 forint, még hiányzik 1,984,490 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Pár nappal ezelőtt, a mérkőzés hosszabbításának utolsó utáni percében a magyar válogatott vereséget szenvedett az ír csapattól, ezzel meghiúsult az az álom, hogy negyven év után a magyarok újra jelen lehessenek egy labdarúgó-világbajnokságon. Bár sokan ezt nem így gondolják, szerintem az utolsó pillanatig harcoltak a fiúk, de bárhogy is legyen, az legalábbis furcsa, hogy napok óta olyan gyász van ebben az országban, mintha egy olyan válogatottról lenne szó, amelyik akár a torna megnyerésére is képes lett volna. Pedig még ha esetleg ki is harcolta volna a pótselejtező helyet, akkor sem lett volna garantált, hogy a csapat kijut az amerikai-kanadai-mexikói közös szervezésű tornára, ehhez azért több csapatot meg kellett volna verni korábban. Nem állítom, hogy teljességgel lehetetlen lett volna, hiszen a fociban a labda kerek, tényleg szinte bármi megtörténhet, viszont erre ma már esélye sincs a csapatnak; szemben az ír válogatottal, amely véleményem szerint ugyanúgy nem lesz ott a világbajnokságon, de nekik legalább még megvan erre az esélyük.

Alapvetően nem is akartam írni erről az egészről, de amellett nehéz szó nélkül elmenni, hogy minden felületen olyan nemzeti gyász van, ami nehezen felfogható. Én soha nem lennék képes a magyar csapat ellen szurkolni, nemhogy nem látom értelmét, de károsnak találom az orbánozást is ezzel kapcsolatban, tőlem Orbán nem tudja elvenni a szurkolás örömét. Ráadásul Orbán nem kizárólag, de elsősorban a magyar klubfociba, a hazai stadionokba ölt elképesztő mennyiségű pénzt, miközben a válogatott tagjainak többsége nem idehaza játszik, tehát még csak azt sem lehet mondani, hogy a magyar adófizetők pénzéből falábúak. A megszállottan focimániás Orbánt nyilván feldühíthette az, hogy nem lehet majd ott a világbajnokságon, hogy a magyar válogatottnak szurkoljon, nem fürdőzhet a dicsőségben, nem profitálhat abból, hogy ebben is igaza lett, de én emiatt soha nem lennék képes az ellenfél csapatának szurkolni. Emlékszem, mekkora élmény volt számomra annak idején a magyar csapatnak szurkolni 2016-ban és 2020-ban az Európa-bajnokságon, ahol voltak kiváló és pocsék mérkőzéseink egyaránt. Lehet, hogy a mostani csapat erősebbnek tűnt, de jól láthatóan nem elég erős ahhoz, hogy felvegye a versenyt a jelentősebb csapatokkal szemben, ezért is van az, hogy jövőre biztosan nem leszünk ott a világversenyen.

Viszont aki ezt nemzethalálként éli meg, és megsértődik azon, hogy megannyi mém született ennek a vereségnek a kapcsán, azok szerintem egy kicsit félreértelmezték a történetet. Végső soron egy mérkőzésről volt szó csupán. A helyzet a legtöbb esetben hasonló: ha a válogatott megfelelően játszott volna a korábbi, jóval könnyebb mérkőzéseken, akkor nem kellett volna izgulnia a továbbjutás miatt, ám mivel nem játszott elég jól, ezért megint oda jutottunk, hogy számolgatni kellett. Ez kvázi a magyar csapat sajátossága, állandóan megy a számolgatás és azt várja lélegzetvisszafojtva több millió magyar, hogy szerencsénk lesz-e ezúttal, vagy sem. Hat mérkőzésből kettőt megnyerni egész egyszerűen nem elegendő. Sem most, sem később, ezért végső soron a csapat csupán saját magát bírálhatja. És még csak arról sincs szó, hogy halálcsoportba kerültünk volna, mivel nem Franciaország, Németország vagy Spanyolország volt a csoportunkban, csupán Örményország, Írország és Portugália, az utóbbi csapat ellen pedig döntetlenre futotta, tehát lett volna lehetőség a selejtező során, de ehhez megint csak jobban kellett volna játszani.

A magyar foci évtizedek óta küzd azért, hogy eredményeket érjen el, miközben a siker felemás. Jelenleg ez a valóság, ezért az, hogy ismét nem jutottunk ki a világbajnokságra, szerintem kudarc, de semmiképpen nem nemzeti tragédia. Azért nem az olasz válogatottról van itt szó, hanem egy picike ország csapatáról, amelynek voltak jobb időszakai, amikor valóban jó focit mutatott be, de már generációk óta csak küszködik egyáltalán azért is, hogy kijusson a nagyobb világversenyekre. A magyar klubfoci kritikán aluli, mint ahogy az utánpótlás is, pontosan ezért sem lehetett csodákat várni. Magyarországon jelenleg a kézi- és vízilabda a két legsikeresebb és legjelentősebb csapatsport, ezért lehet, hogy inkább az ő teljesítményüket kellene a helyén kezelni, nem pedig azt várni, hogy a már évtizedek óta valódi nagy sikert elérni képtelen fociválogatott végre kijusson a világbajnokságra. Persze lehet és kell is szurkolni a csapatnak sőt, nyilván lehet az ember szomorú, hogy már megint annak lehettünk szemtanúi, ahogy elvész a remény, szertefoszlik az álom, de aki őszinte, az belátja, hogy a kijutás szinte csoda lett volna, mivel a csapatunk nem elég jó.

Van ilyen, az nem reális, hogy minden ország válogatottja esélyes legyen egy világversenyen. Vannak jobb és rosszabb országok, ami évtizedenként változhat ugyan, de ehhez is szakemberek hosszú ideig tartó munkájára lenne szükség. Azzal viszont, hogy ész nélkül milliárdokat öntenek a magyar fociba, még nem oldanak meg évtizedek óta fennálló problémákat. Ahhoz, hogy a helyzet valaha is javuljon, vélhetően az kell, hogy az alapoktól kezdve felépítsenek egy olyan csapatot, amely már összeszokott és félmondatokból és megérti egymást. Erre tökéletes példa a mostani spanyol csapat, amely jó eséllyel a követkető évek, ha nem évtizedek meghatározó válogatottja lesz, hiszen ezek a fiatal játékosok szinte gyerekkoruk óta együtt játszanak. Hogy ez valaha bekövetkezhet-e Magyarországon, azt nem tudom, mindenesetre én is remélem, hogy egy napon nem azért izgulok majd, hogy más csapatok vereséget szenvedtek-e, hogy legyen esélyünk a kijutásra, hanem azért, hogy túljutva a csoportkörön megmutassuk a világnak, hogy képesek vagyunk akár a világbajnoki éremre is. Ettől jelenleg borzasztóan távol állunk, és az nem segít, ha mindenfajta önkritika nélkül siránkozunk.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!