VENDÉG

A megsebzett Amerika negyedszázada (1)

Bizonyára sokan emlékszünk arra a keddi napra. New Yorkban, 2001. szeptember 11-én reggel 8 óra 46 perckor (magyar idő szerint 14.46-kor) egy eltérített utasszállító repülőgép becsapódott a World Trade Center északi tornyába. Eleinte még azt sem lehetett tudni, hogy szörnyű baleset történt-e. Tizenhét perccel később azonban egy második utasszállító vette célba a déli tornyot – immár tévénézők százmillióinak szeme láttára. Ekkor már nem lehetett kétség: Amerika támadás alatt áll. Én egy tanévindító konferencián vettem részt, s éppen kijöttem az előadóteremből a hotel halljába. A televízió előtt tucatnyi hitetlenkedő ember állt, s nézte az élő adást: így a második becsapódásnak már én is szemtanúja voltam. Ösztönösen – és teljesen irracionális módon – nyúltam a telefonomhoz, s sorban hívtam a családtagjaimat, hogy minden rendben van-e velük, miközben visszaléptem az előadóterembe a táskámért, s rohantam az autómhoz, s indultam haza. Fogalmam sem volt, mi történik, de az összes sejtemben éreztem, hogy ezzel a nappal egy új világ kezdődött. Szemem előtt pedig a fotó: a fiam és későbbi menyem pár hónappal korábban ott állnak összeölelkezve az egyik ikertorony kilátóteraszán, háttérben alacsonyabb felhőkarcolók, illetve a város és az óceán nyúlik el a látóhatár széléig. Szerencsére már itthon vannak.

Fél óra múlva a harmadik eltérített gép a Pentagon épületébe csapódott Washingtonnál, a negyedik később Pennsylvaniában zuhant le, miután utasai megpróbálták visszafoglalni a terroristáktól. A gép feltételezett célpontja Washingtonban a Capitolium lehetett. A déli torony, majd az északi is összeomlott. Alig száz perc telt el az első becsapódástól a második torony eltűnéséig. A támadások 2977 áldozatot követeltek a tizenkilenc gépeltérítőn kívül. Amerika és vele együtt a világ pedig élő televíziós közvetítésben nézte végig, ahogy néhány óra alatt összeomlik nemcsak két felhőkarcoló, hanem egy addig szinte magától értetődőnek tekintett bizonyosság is: hogy Amerika messze van. Óceánok választják el ellenségeitől, hadserege legyőzhetetlen, területe biztonságos. Két világháború és a hosszú évtizedeken át tartó hidegháború erősítette meg az amerikai polgárok e meggyőződését. S most néhány muszlim terrorista lerombolta a világ legismertebb felhőkarcolóit, belecsapott az amerikai katonai hatalom jelképébe, a Pentagonba, s ennél is többet tett: elültette a félelmet a hidegháború győztesének tudatában.

Ráadásul az Egyesült Államok azon a reggelen történelmi hatalma csúcsán állt. A Szovjetunió tíz éve nem létezett, Oroszország gyenge volt, Kína még messze nem számított egyenrangú gazdasági és katonai vetélytársnak. Amerika mögött ott állt a földgolyó legerősebb gazdasága, hadserege, technológiája, pénzügyi rendszere és a NATO szövetségi hálózata. A hidegháború győztese vetélytárs nélkül maradt. Aztán tizenkilenc terrorista négy utasszállító repülőgéppel néhány óra alatt bebizonyította, hogy a világ egyetlen szuperhatalma is megsebezhető.

S ezzel a keddi nappal elkezdődött Amerika következő, 2026 szeptemberéből visszanézve: elmúlt negyedszázada. A kilencvenes években még lehetett arról vitázni, hogy beköszöntött-e az amerikai évszázad, sőt Francis Fukuyama híres tézise szerint (1992) talán maga a történelem is véget ért a liberális demokrácia győzelmével.

Aztán két repülőgép beleszállt a World Trade Centerbe. Az első reakció az összezárás volt. Az amerikaiak szövetségi kormányba vetett bizalma a merényletek előtti nagyjából 30 százalékról rövid időre 60 százalék környékére ugrott. Republikánusok és demokraták együtt álltak az mandátuma első évében kormányzó republikánus elnök mögé, Európa pedig talán soha nem érzett olyan közelséget Amerikához, mint azokban a napokban. A NATO történetében először életbe léptette az 5. cikkelyt: az egyik tagállam elleni támadást valamennyiük elleni támadásnak tekintette. George W. Bush pedig meghirdette a terror elleni háborút. Afganisztán megtámadása szinte elkerülhetetlen válasz volt. A tálib rezsim menedéket adott az al-Kaidának és Oszama bin Ladennek, ezért az amerikai hadművelet széles nemzetközi támogatást élvezett. Néhány hónap alatt összeomlott a tálib állam. Csakhogy Amerika ekkor követte el azt a hibát, amely nagyhatalmak történetében újra és újra visszatér: összetévesztette azt, hogy valamit katonailag képes megtenni, azzal, hogy politikailag érdemes is megtennie. Az amerikai és az őket támogató csapatok maradtak az afgán kősivatagban, vég nélküli harcokat folytatva az iszlám radikális csoportok terroristáival.

2003-ban következett Irak. Szaddám Huszein kegyetlen, véreskezű diktátor volt, de a szeptember 11-i támadásokhoz nem volt köze, a háború legfontosabb indokaként felhozott iraki tömegpusztító fegyvereket pedig nem találták meg. A gyors katonai győzelem után megkezdődött a megszállás, az iraki állam szétesése, a felkelés, a terror, a síita–szunnita konfliktus, majd évekkel később részben ezek romjain nőtt fel minden civilizáció esküdt ellensége, az Iszlám Állam. Amerika megnyerte a háborút, majd hosszú időre elveszítette a békét. Még Afganisztán sem ért véget. A néhány hónapos hadjáratból húszéves fel-fellángoló háború lett. Amerika 2011-ben megtalálta és megölte bin Ladent – ráadásul nem Afganisztánban, hanem Pakisztánban –, ám addigra a cél már régen megváltozott. Terroristák üldözéséből államépítés lett: demokratikus Afganisztánt kellett volna létrehozni ott, ahol erre sem társadalmi feltételek, sem azokra alapítható megfelelő intézmények nem léteztek. 2021-ben aztán az utolsó amerikai katonák is elhagyták Kabult, a tálibok pedig gyakorlatilag pillanatok alatt visszafoglalták az országot. Húsz évvel azután, hogy elűzték őket, ismét ők ültek az elnöki palotában, s immár öt éve éppúgy terrorizálják az ország lakosságát, mint a ’90-es években. A számla közben elképesztőre nőtt. A Brown University Costs of War projektjének számításai szerint az Egyesült Államok a 2001. szeptember 11. utáni háborúkra és azok következményeire már a 2020-as évek elejéig mintegy 8 ezer milliárd dollárt költött, illetve vállalt kötelezettségként. A projekt jelenlegi összesítése szerint a közvetlen háborús erőszak legalább 940 ezer ember életét követelte; a háborúk közvetett következményeivel együtt pedig a halálos áldozatok számát 4,5–4,7 millióra becsülik.

De szeptember 11. nemcsak Amerika külpolitikáját változtatta meg. Megváltoztatta magát Amerikát is. Létrehozták a Belbiztonsági Minisztériumot, elfogadták a Patriot Act néven ismert terrorellenes törvényt, és óriási mértékben kibővítették a titkosszolgálatok és rendvédelmi szervek megfigyelési lehetőségeit. Ami korábban elképzelhetetlen állami beavatkozásnak számított volna, arra immár azt mondták: szükséges a biztonság érdekében. Repülőtérre belépni, határt átlépni, kommunikálni, adatokat tárolni más világ lett. Az állam azért, hogy megvédje a szabadságot, korlátozni kezdte a szabadságot, legalább is annak nagyon fontos szeleteit. Megjelent a gyanakvás is. Elsősorban a muszlimokkal szemben. Az FBI által regisztrált muszlimellenes gyűlölet-bűncselekmények száma 2000-ben még 28 volt, 2001-ben 481. Huszonöt év elteltével sem tűnt el ennek öröksége: a Pew 2026-os felmérésében az amerikaiak 51 százaléka mondta azt, hogy az iszlám más vallásoknál inkább ösztönöz erőszakra; 2002 tavaszán még csak 25 százalék gondolta ezt.

Közben egy másik Amerika is megszületett. Barack Obama 2008-as megválasztása önmagában történelmi fordulat volt. Egy fekete apa fia, akinek második neve Hussein, hét évvel szeptember 11. után az Egyesült Államok elnöke lett. Obama megpróbált kifelé jönni a Bush-korszak háborúiból, miközben maga is tovább használta – sőt bizonyos területeken kiterjesztette – a terror elleni háború eszközeit, például a dróncsapásokat. A politikai-katonai vezetés egyre kevésbé akart százezres hadseregekkel országokat megszállni, de nem mondott le arról, hogy különleges egységekkel, hírszerzéssel, drónokkal és technológiai fölényével bárhol lecsapjon.

Közben Amerika saját hátországában is megrendült. A 2008-as pénzügyi válság egészen más természetű csapás volt, mint szeptember 11., politikai következményei azonban legalább olyan tartósnak bizonyultak. Bankok omlottak össze, emberek milliói veszítették el állásukat vagy otthonukat, miközben az állam százmilliárdokkal mentette a pénzügyi rendszert. Sok amerikaiban ekkor rögzült végleg az érzés, hogy a rendszer nem ugyanazokkal a szabályokkal működik fent és lent: a kisember csődbe mehet, a túl nagy bankot viszont az állam nem engedi elbukni. Ehhez társult az ipari munkahelyek évtizedes fogyása, egész egykori iparvidékek lecsúszása, a társadalmi mobilitás megtorpanása és az a keserű felismerés, hogy a következő nemzedék talán már nem fog jobban élni az előzőnél. Amerika eközben ezermilliárdokat költött Irakra és Afganisztánra. A kérdés egyre hangosabban szólt: ha ennyi pénzünk és energiánk van Bagdad és Kabul újjáépítésére, miért nincs Detroitéra, Clevelandére vagy Baltimore-éra? Ebből a talajból egyszerre nőtt ki a baloldali Occupy Wall Street dühe és a jobboldali Tea Party lázadása. Látszólag egymás ellentétei voltak, valójában ugyanannak a bizalomvesztésnek két különböző politikai nyelvén beszéltek. Az amerikai középosztály egy részében ekkor erősödött meg végleg az érzés, hogy a rendszer valójában nem érte működik: a globalizáció nyertesei gazdagodnak, miközben iparvárosok sorvadnak, munkahelyek kerülnek Ázsiába, a hétköznapi ember pedig maga viseli a veszteséget. Szeptember 11. az ország biztonságérzetét törte össze, 2008 pedig a gazdasági rendszerbe vetett bizalmát. A kettő együtt már nem egyszerűen válságokat, hanem politikai földrengést készített elő.

(Folytatása holnap, szeptember 11-én)

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább