VENDÉG

Pártállami allűrök

A 20. század pártállamai szélsőséges ideológiák nevében és különböző módszerekkel működtek, de voltak közös vonásaik. A legfontosabbnak az állam és az uralkodó párt közötti határok felszámolása tekinthető. A párt nem egyszerűen kormányzott, hanem fokozatosan birtokba vette az államot: összefonódott vele a közigazgatás, a gazdaság, a média, a kultúra és gyakran még a civil társadalom terén is. Az állami intézmények a párt politikai céljait szolgálták, az állam alkalmazottai és egyéb erőforrásai pedig a hatalom megtartásának eszközeivé váltak. A pártkassza és az államkassza között pedig legfeljebb könyvelési különbség maradt.

Magyarországon ennek klasszikus formáját a kommunista rendszerből ismerjük. Az MDP, majd az MSZMP nem egyszerűen az országot vezető párt volt: maga is az államhatalom részeként működött. Pártközpont, minisztérium, állami vállalat, sajtó és tömegszervezet ugyanannak a politikai rendszernek különböző fogaskerekei voltak. Ha a pártnak rendezvényre, propagandára, infrastruktúrára vagy apparátusra volt szüksége, aligha merült fel komolyan a kérdés, hogy ki fizeti a számlát. Végső soron az állam finanszírozott, amelyet a párt irányított és ellenőrzött.

Az elmúlt másfél évtized Magyarországa természetesen nem a Kádár-rendszer, a Fidesz pedig nem az MSZMP volt. Zajlottak választások, léteztek ellenzéki pártok és végül kormányváltásra is sor kerülhetett. Összességében mégis helyesnek tartom pártállamnak nevezni a 2010 és 2026 közötti politikai rendszert a történelmi pártállam fogalmának alkalmazásával. A tizenhat év során ugyanis egyre határozottabban uralta az államszervezetet a régi reflex: ami jó a pártnak, az jó a kormánynak; ami jó a kormánynak, az közérdek; amit pedig közérdeknek nevezünk, azt természetesen lehet közpénzből finanszírozni.

A választási vereség után kinyíló fiókokból most előkerülő szerződések, támogatások és számlák éppen ezért többről szólnak néhány meghökkentő milliárdos tételnél. Egy olyan politikai kultúra dokumentumai, amelyben elmosódott a határ állam és párt, kormányzati tájékoztatás és választási propaganda, közfeladat és politikai önérdek között. A kérdés újra és újra ugyanaz: hol végződött az állam, és hol kezdődött a Fidesz? S talán még fontosabb: ki fizette mindezt?

A pártállam nem ott kezdődik, ahol egyetlen párt neve szerepel a szavazólapon. Sokkal korábbról datálódik. Onnan, amikor elkezdődik az állam és párt, kormányzati tájékoztatás és választási propaganda, közszolgálat és politikai szolgálat közötti határvonal összemosása. Onnan, amikor már természetessé válik, hogy az állam pénze egyben a hatalmon lévő párt pénze, az állami intézmény a párt kommunikációs részlege, a közpénz pedig olyan kassza, amelyből szükség esetén plakátot, Facebook-videót, politikai rendezvényt, „civil” szervezetet vagy éppen egész ideológiai hátországot lehet finanszírozni.

A Fidesz tizenhat éve alatt pontosan ez a természetesség alakult ki. Ezért tanulságos, ami most, a 2026-os választási vereség után történik. Amíg a rendszer működött, az egyes tételek elvesztek a milliárdok áradatában. Most azonban, ahogy az új kormány elkezdi kihúzni a fiókokat, egyre világosabban kirajzolódik a módszer.

Vegyük mindjárt az egyik legfrissebb esetet. A Rogán Antal vezette Miniszterelnöki Kabinetiroda 2022-től Kaminski Fanny Triton Communications nevű cégével szerződött Orbán Viktor miniszterelnök közösségi médiás megjelenéseinek előállítására. A vállalkozás 44 hónap alatt bruttó 4,2 milliárd forintot kapott közpénzből. Fotókra, videókra és médiafigyelésre. A nyilvánosságra került teljesítésigazolások szerint volt olyan hónap, amikor 21 percnyi videó és 411 fénykép készült több mint 63 millió forintért. Az új Miniszterelnökség az ügyben már feljelentést is tett. De nem az összeg a legérdekesebb. Hanem a kérdés: kinek a kommunikációját fizette az állam? Magyarország miniszterelnökének vagy Orbán Viktornak, a Fidesz elnökének és a párt választási kampánya főszereplőjének? Ki söpörte partfissal a poloskákat a teraszán? A kormányfő? Egy demokratikus rendszerben erre a kérdésre világos válaszok vannak. A miniszterelnök állami tevékenységének kommunikációja természetesen közfeladat. Ám amikor ugyanazon politikus Facebook-, TikTok- és egyéb közösségimédia-jelenléte személyes politikai márkát épít, ellenfeleket támad, választókat mozgósít és a kormánypárt politikai üzeneteit terjeszti, a választóvonal eltűnik. Az adófizető pedig úgy válik egy párt kampányának finanszírozójává, hogy ehhez senki nem kérte a beleegyezését. Közben létezik hivatalos kampányelszámolás is. A Fidesz–KDNP módosított beszámolója szerint a két párt a 2026-os országgyűlési választási kampányra 1,696 milliárd forintot költött. Papíron tehát ennyibe került a kampány. Csakhogy a valódi kérdés éppen az, mi számított kampánynak. A párt által kifizetett plakát? Igen. Az állam által fizetett, ugyanazt az üzenetet közvetítő plakát? Már nem. A Fidesz által megrendelt videó? Kampány. A miniszterelnök politikai közösségi oldalára közpénzből gyártott videó? Kormányzati kommunikáció. Ez volt a rendszer egyik legfontosabb találmánya: nem kellett megszegni a kampányfinanszírozási szabályokat. Elég volt a kampány jelentős részét átkeresztelni kormányzásnak.

Ennek monumentális példája a Nemzeti Petíció. A választási évben lebonyolított akció teljes költsége a később nyilvánosságra került adatok szerint 22,2 milliárd forint volt, ebből 18,2 milliárdot reklámokra költöttek. Ez önmagában több mint tizenháromszorosa annak, amit a Fidesz–KDNP hivatalosan a teljes választási kampányára elszámolt. Ráadásul nem egyszeri alkalomról beszélünk. A nemzeti konzultációkra másfél évtized alatt legalább 119 milliárd forint közpénz ment el, ebből mintegy 90 milliárd reklámokra. A „konzultáció” intézménye fokozatosan alakult át politikai adatbázis-építéssel összekötött permanens kampánygépezetté, amelynek költségeit nem a Fidesz, hanem Magyarország költségvetése viselte.

Ugyanez a logika működött a párt körüli intézményrendszerben is. A közpénzből fenntartott politikai infrastruktúrának azonban volt egy még különösebb változata is: amikor már nem plakátot, hirdetést vagy videót vásárolt az állam, hanem tanulmányt. Rengeteg tanulmányt. Olyan mennyiségben és olyan áron, hogy az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: valóban a kutatás eredménye volt itt az értékes termék, vagy maga a szerződés? A Századvég körül most nyilvánosságra kerülő adatok talán minden korábbinál szemléletesebben mutatják meg, milyen méreteket ölthetett ez a rendszer. A cégcsoportnak 2024 és 2026. április vége között több mint 26 milliárd forint közpénzt fizettek ki különféle kutatásokért, elemzésekért és mérésekért. Még megdöbbentőbb az utolsó néhány hónap tempója: 2026 januárja és márciusa között, tehát gyakorlatilag egyetlen negyedév alatt 7,6 milliárd forint jutott a Századvégnek. A megrendelések között volt minden, ami szem-szájnak ingere: családpolitika, energiafogyasztás, digitális játékipar, sportfogyasztás, 5G, mesterséges intelligencia, középosztály, politikai részvétel, sőt még a korrupció is. Utóbbira cinikusan mondhatták: önmagunkat kutatjuk. Az adatok szerint egy stratégiai tanulmány 51 millióba került, ezekből több mint száz készült. Volt részletes, normál és gyorstanulmány is, szinte szabott tarifával. A kutatás lassan nem szellemi tevékenységnek, hanem nagyüzemi termelésnek tűnik: mintha egy tanulmánygyár futószalagjáról érkeztek volna az állam által megrendelt dokumentumok. A történet legszürreálisabb tétele azonban egy 300 millió forintos, 60 ezer fős közvélemény-kutatás. Egy országos közvélemény-kutatáshoz rendszerint nagyjából ezer megfelelő algoritmussal kiválasztott válaszadó is használható reprezentatív mintát ad, néhány ezres minta pedig már részletesebb társadalmi alcsoportok elemzésére is lehetőséget teremt. Mi indokolta akkor a hatvanezret? És főleg: mi indokolta a 300 millió forintos számlát? Vajon minden esetben azért rendelték-e meg ezeket a (jórészt nyilvánvalóan teljesen értelmetlen) munkákat, mert az államnak valóban szüksége volt rájuk, vagy azért, mert a megrendelés maga volt a pénz eljuttatásának kényelmes és jogilag felöltöztethető formája egy politikailag fontos háttérintézményhez?

Politikai értelemben már maga a rendszer is súlyosan problematikus. Ha egy kormányhoz szorosan kötődő „szellemi műhely” évről évre milliárdos állami megrendeléseket kap, akkor előbb-utóbb elmosódik a határ a független kutatás, a kormányzati tanácsadás és a politikai háttérmunka között. A közpénzből megrendelt elemzés így ugyanannak a pártállami infrastruktúrának válik részévé, mint a közpénzből gyártott politikusi videó vagy a közpénzből reklámozott „nemzeti” petíció. Ennyi milliárdért, ennyi tanulmányból és ennyi tízezer megkérdezett ember válaszából a hatalomnak elvileg mindenkinél pontosabban kellett volna tudnia, mi történik Magyarországon. Ehhez képest 2026 tavaszán kiderült, hogy éppen a politikai valóságot nem sikerült felmérnie. A rendszer, amely elképesztő összegeket költött arra, hogy folyamatosan mérje az ország hangulatát, végül saját maga előtt is eltakarta azt. Talán ez a történet legjobb metaforája. Nemcsak a közpénzt sikerült kontroll nélkül költeni, hanem közben még a valóságot is sikerült elveszíteni.

A Batthyány Lajos Alapítványhoz például alig másfél év alatt csaknem 43 milliárd forint érkezett, majd innen számos olyan szervezet kapott támogatást, amely kutatásokkal, rendezvényekkel vagy kommunikációval a kormány – és ezzel gyakorlatilag a Fidesz – politikai világát erősítette. Így jött létre az a különös magyar modell, amelyben a politikai hátország formálisan nem is a párthoz tartozott. Alapítvány volt, intézet, központ, egyesület, civil szervezet, médiafelület. Csak éppen a pénz érkezett az államtól.

Itt érkezünk el Tusványoshoz. A Bálványosi Nyári Szabadegyetem valamikor valóban szabadegyetem volt: viták, találkozások, magyar–román párbeszéd fóruma. Az évtizedek során azonban egyre inkább a Fidesz politikai nyári nagyrendezvényévé alakult, amelynek csúcspontja Orbán Viktor aktuális politikai világmegfejtése lett. A 2026-os választási vereség után ez már végképp leplezetlen volt: Orbán nem miniszterelnökként, hanem Fidesz-elnökként, ellenzéki politikusként beszélt arról, hogyan kell megszervezni az „ellenállást” a rendezvényt finanszírozó magyar állam ellen. A Pro Minoritate Alapítvány korábbi éveiben százmilliós nagyságrendű állami támogatások jelentek meg; 2019-ben és 2022-ben például a Bethlen Gábor Alaphoz köthető támogatás meghaladta a 300 millió forintot. A rendezvény körül ráadásul más, magyar közpénzből finanszírozott szervezetek és állami hátterű vállalatok is megjelentek. A pontos teljes összeg nehezen állapítható meg, éppen azért, mert a finanszírozás több csatornán keresztül történt. Itt megint ugyanabba a falba ütközünk: hol végződik a nemzetpolitika, és hol kezdődik a pártpolitika? Az új kormány álláspontja világos: a rendezvényt senki nem tiltja be, csak fizessék ki azok, akiknek fontos. Ez volna ugyanis a normális polgári világ. A párt tartsa fenn a saját pártalapítványát. A politikai közösség fizesse a saját rendezvényét. A milliárdos támogató nyúljon a saját zsebébe. A Fidesz készíttessen annyi Orbán-videót, amennyit akar – a Fidesz pénzéből. Szervezzen fesztivált, konferenciát, ellenállási mozgalmat, Digitális Polgári Kört vagy akár digitális honfoglalást. Ha mindezt finanszírozza is, de nem közpénzből.

Mert talán ez volt az Orbán-rendszer legmélyebb pártállami allűrje. Nem az, hogy minden Fidesz-tag állami alkalmazott lett volna, vagy hogy minden állami alkalmazottól Fidesz-tagságot követeltek volna. Ennél sokkal kifinomultabb rendszer épült. A párt elfoglalta az államot, s úgy is viselkedett, mintha az állam eleve az övé volna. A lojalitás pedig kötelező volt. A Kádár-korszakban sem kellett minden állami alkalmazottnak párttagnak lennie, de ha nem volt lojális, fel is út, le is út! Az Orbán-rezsim neokádári államrezonja éppen ezt másolta és meg is valósította: a politikai hatalom elsőbbségének tudomásulvételét. Az állami pénz az ő kommunikációját szolgálta, az állami plakát az ő ellenfelét támadta, az állami támogatás az ő szellemi hátországát hizlalta, az állami vállalat az ő rendezvényét szponzorálta, az állami vezető pedig sokszor ugyanabban a mondatban beszélt miniszterelnökként és pártelnökként.

Tizenhat év alatt annyira megszoktuk ezt, hogy sokak számára természetessé vált. Pedig nem az. A közpénznek ugyanis van egy roppant kellemetlen tulajdonsága: nem annak a pénze, aki éppen rendelkezik fölötte. A választási győzelem felhatalmazást ad a kormányzásra, de nem ad tulajdonjogot az állam fölött. A költségvetés nem a győztes párt kasszája, az állami vállalat nem pártszponzor, a minisztérium nem kampányiroda, a miniszterelnöki kommunikáció pedig nem lehet korlátlanul finanszírozott pártpropaganda.

Talán ezért különösen fontos, hogy a most előkerülő ügyeket ne egyszerűen korrupciós botrányokként vizsgáljuk. A négymilliárdos videószerződés, a huszonkétmilliárdos petíció, a közpénzből táplált politikai háttérintézmények és Tusványos finanszírozása ugyanannak a történetnek különböző fejezetei. Annak a történetnek, amelyben hosszú évekre eltűnt egy apró, de demokráciákban létfontosságú szó az állam és a párt közül. A szó pedig ennyi: határ.

A Fidesz legnagyobb problémája immár nem az, hogy mit tett hatalmon, hanem hogy képtelen kilépni abból a mentalitásból, amelybe másfél évtized alatt beleszokott. Tizenhat éven át az állam ott állt mögötte pénzzel, intézményekkel, médiával, alapítványokkal, állami vállalatokkal és korlátlan kommunikációs erőforrásokkal. A párt lassan elfelejtette, milyen saját lábon állni. Elfelejtette, hogy egy politikai közösségnek saját pénzből kell működnie, saját támogatókat kell szereznie, saját rendezvényeit kell finanszíroznia, és saját teljesítményével kell meggyőznie a választókat. Most pedig, amikor az állam már nincs mögötte, továbbra is úgy viselkedik, mintha járna neki mindaz, ami korábban természetes volt. Mintha a közpénz, az állami infrastruktúra és a politikai hatalom nem átmenetileg került volna a kezébe, hanem valamiféle szerzett jog volna. Ez a reflex talán mindennél pontosabban mutatja, milyen mélyre ivódott a pártállami gondolkodás. Csakhogy ami tegnap hatalmi gyakorlat volt, az ma már élő anakronizmus. Egy letűnt rendszerből itt maradt politikai magatartás, amely elveszítette azt a közeget, amely életben tartotta. Az anakronizmusok pedig egy ideig még mozognak, beszélnek, követelnek, sérelmezik elveszített kiváltságaikat, és úgy tesznek, mintha körülöttük semmi sem változott volna. De ha megszűnik a táptalajuk, amelyből másfél évtizeden át éltek, gyorsan elfogy körülöttük a levegő.

A pártállami allűrök pártállam nélkül ugyanis nem hatalmat jelentenek többé. Csak egy elmúlt korszak rosszul beidegződött, immár nevetségessé vált mozdulatait.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább