VENDÉG

Kétharmad

Elöljáróban muszáj szót ejtenem arról, hogy felváltva néztem az M1, a TV2 és a HírTV választási műsorát az urnák zárásától az utcabál kezdetéig. Mivel a Mediánnak és a Závecz Research-nek hittem, nagyon szerettem volna látni, hogyan kommunikálják a stúdióban ülő médiamunkások, „szakértők” és egyéb „beszélő fejek” a Fidesz várható katasztrofális vereségét, s látni szerettem volna mindeközben az arcukat. Mit mondjak, a látottak-hallottak túlszárnyalták reményeimet. Én korábban meg voltam győződve arról, hogy az Alapjogokért Központ, a Századvég, Nézőpont Intézet, Magyar Társadalomkutató, XXI. Század Intézet és egyéb fantázianevű fideszes kifizetőhelyek „kutatói” tudják az igazságot a mai magyar társadalom lelki állapotáról, szavazási hajlandóságáról, de mozgósítási okokból, tudatosan közölnek ordítóan hamis adatokat, az M1, TV2 vagy a HírTV nem fog visszakérdezni, csak nyomja a propagandát. Tévedtem. Ahogy estére elkezdtek jönni az adatok, az előző egy-két órában hallott könnyed kvaterkálás, a Tiszára, Magyar Péterre, az ellenzékre tett gúnyos, lenéző és önhitt jelzők kezdtek elhalkulni, s egyre döbbentebb, a teljes értetlenséget tükröző képpel próbálták akadozó nyelvvel magyarázni a magyarázhatatlant. Te jó ég! Én is megdöbbentem, mert megértettem, hogy ezek elhitték a saját hazugságaikat! A másfél évtizeden át folyton röhögcsélve alázó Huth Gergelynek elakadt a szava, talán most láttam először a bárgyú vigyorát eltűnni az arcáról. Mráz Ágoston Sámuel annyira belezavarodott mondataiba, hogy csak kiröhögni lehetett, ifj. Lomnici Zoltán izzadt, mintha egy szaunába ült volna be stb. Vélhetően rájöttek, hogy a közönségük ott ül a képernyők előtt, nézik kedvenc, mindig csak az igazat mondó csatornájukat, s képtelenek felfogni, hogy-hogy nem borul narancsba az a fránya térkép. Gajdics Ottó Magyar Péter győzelmi beszédét úgy próbálta értelmezni, hogy olyan rendszer jön, mint amilyen Kun Béláé volt. Ennyit a perverz – és mazochista – élményeimről.

2026 tavasza nem ígéret többé, hanem tény. A tegnapi választás eredménye világos: a Tisza Párt kétharmados többséget szerzett. Ez a mondat önmagában is történelmi súlyt hordoz, de jelentősége nem a politikai szenzációban rejlik, hanem abban a felelősségben, amelyet magával hoz. A kétharmad nem egyszerűen győzelem. A kétharmad kötelezettség.

Szimbolikus, hogy ez a döntés egybeesik azzal a 23 évvel ezelőtti pillanattal, amikor Magyarország az európai integráció mellett döntött. Akkor a kérdés az volt: merünk-e tartozni valahová? Most a kérdés így hangzik: képesek vagyunk-e újra működőképessé tenni saját államunkat?

Az elmúlt másfél évtized politikai rendszere nem pusztán kormányok sorozata volt, hanem egy tudatosan felépített, mélyen beágyazott struktúra. Az Orbán Viktor nevével fémjelzett korszak legmaradandóbb öröksége nem egy-egy törvény vagy intézkedés, hanem az a rendszer, amely a politikai verseny feltételeit magát is rögzítette. A kétharmad ebben a rendszerben kulcs volt: nemcsak döntésekhez, hanem a jövő és a kiutak lezárásához is.

Az alkotmány módosításának lehetősége, a sarkalatos törvények, a kulcsintézmények vezetőinek kinevezése mind olyan területek, amelyekhez kétharmados többség szükséges. Önmagában ez a konstrukció nem rendellenes — a stabilitás garanciája is lehetne. A probléma az, hogy az elmúlt években ez a stabilitás átalakult bebetonozottsággá.

A legfőbb ügyész, a bírósági rendszer vezetői, a médiafelügyelet, az állami számvevőszék — ezek nem csupán pozíciók, hanem hatalmi csomópontok. Amikor ezek élére hosszú, akár egy évtizedet is meghaladó időre kinevezett személyek kerülnek, egy politikai korszak döntései átnyúlnak a következőbe. Így jön létre az a paradox helyzet, hogy egy választást megnyerő többség formálisan kormányozhat, de ténylegesen korlátozott mozgástérrel rendelkezik.

Innen nézve válik érthetővé a mostani kétharmad jelentősége. Ez nem egyszerűen törvényhozási fölény. Ez az első valódi lehetőség másfél évtized után arra, hogy a rendszer ne csak személyekben, hanem struktúráiban is megváltozzon. Éppen ezért a kétharmad első kérdése nem az, hogy mit lehet megtenni, hanem az, hogy mit kell.

Az első lépés számomra világos és elkerülhetetlen: fel kell szólítani lemondásra mindazokat, akik a korábbi kétharmados többség által kinevezve, politikai lojalitás alapján, hosszú időre bebetonozva foglalnak el kulcspozíciókat. Ezek a tisztségviselők — a köznyelv találó, bár nyers kifejezésével élve: a „mamelukok” — nem egyszerűen hivatalnokok. Egy rendszer fenntartói. E felszólítás nem bosszú, hanem politikai és erkölcsi minimum. Egy új, kétharmados felhatalmazással rendelkező többség nem működhet olyan intézményi vezetőkkel, akik egy korábbi hatalmi centrum részeként kerültek pozícióba, és akiknek mandátuma éppen azt a célt szolgálja, hogy akadályozzák a változást. Ezt a felszólítást Magyar Péter vasárnap esti győzelmi beszédében – nagy meglepetésemre és még nagyobb politikai bölcsességet tanúsítva – nagyon helyesen meg is tette. Így lehetőséget adott e székekben ülő tisztviselőknek az emelt fővel való távozásra, amivel jeleznék, hogy elfogadják a választópolgárok április 12-ei döntését. Már a választások estéjén felvetették fideszes sajtómunkások, hogy a Fidesz 2010 után kivárta az előző parlamenti többség által kinevezett tisztségviselők mandátumának lejártát, s „nem követett el törvénytelenséget”. Igaz, ám két kardinális különbség van a 2010-es és a mai helyzet között. Az egyik, hogy 2010 előtt a Fidesz, mint ellenzéki párt beleegyezése nélkül nem nevezhettek ki kétharmados többséget igénylő tisztségviselőt, hiszen az előző kormányok mögött nem volt kétharmados parlamenti többség. Viszont ma az ezekben a székekben ülők mindegyike egypárti Fidesz-kinevezett. A másik különbség, hogy 2010-ben az Alkotmánybíróság tagjai, a legfőbb ügyész, a három ombudsman és az Állami Számvevőszék elnökének kinevezéséhez kellett csak kétharmad. 2026-ra ezen tisztségek kb. megnégyszereződtek, illetve a mandátumok hossza is megnőtt. Könnyű belátni, hogy ilyen teherrel nem indulhat neki egy frissen kétharmadot magáénak tudó párt a kormányzásnak. Ezért, ha e szereplők nem mondanak le, a folyamat új szakaszba lép. Ekkor két lehetőség marad: az adott tisztségek kiüresítése vagy a leváltásuk. 

A kiüresítés nem elegáns megoldás, de létező politikai eszköz. A hatáskörök átrendezése, az intézményi struktúrák átalakítása, az erőforrások újraelosztása mind olyan lépések, amelyekkel egy formálisan érintetlen, de ténylegesen működésképtelenné tett pozíció elveszíti hatáskörét, ezzel jelentőségét. Ez a módszer eltart néhány hónapig, konfliktusos, de jogilag támadhatatlan. A leváltás nyíltabb és radikálisabb út. A kétharmados felhatalmazás pontosan arra ad lehetőséget, hogy a törvényi keretek módosításával ezek a pozíciók újragondolhatók legyenek. Ez azonban csak akkor legitim, ha nem egy új bebetonozás kezdete, hanem éppen annak felszámolása.

A kérdés tehát pusztán technikai, ám mélyen politikai is: lehet-e úgy lebontani egy bebetonozott rendszert, hogy közben ne épüljön helyette egy újabb? Ez lesz a kétharmad első próbája.

Az elmúlt időszakban a Tisza Párt felemelkedése nem kizárólag kommunikációs teljesítmény volt. Az országjárás, a helyi közösségek megszólítása, az aktivistahálózat kiépítése mind azt jelezte, hogy egy új politikai metódus van kialakulóban. Nem központból vezérelt kampány, hanem jelenlét. Nem pusztán üzenetek, hanem kapcsolat. Ez a kapcsolat most politikai tőkévé vált. De a tőke felhasználása mindig kockázattal jár. A rendszerváltás — mert amit most látunk, az valójában egy új rendszerváltási kísérlet — nem egyetlen törvény vagy döntés kérdése. Ez egy hosszú folyamat, amely érinti a választási rendszert, az oktatást, a gazdaság működését, az állam átláthatóságát, az önkormányzatokat és mindenekelőtt a jogállami intézmények újraépítését.

Nem szabad illúziókat táplálni: ez a folyamat konfliktusokkal jár majd. Lesznek hibák, visszalépések, bizonytalanságok. Egy másfél évtizeden át stabilizált rendszer nem bontható le következmények nélkül. De éppen ezért válik fontossá a tegnapi döntés súlya. A választói felhatalmazás nem egyszerűen kormányváltásról szól. Eszközt adtak egy politikai közösség kezébe. A kétharmad ennek az eszköznek a neve. És mint minden eszköz, ez is használható építésre és rombolásra egyaránt.

A történelmi jelentőség abban áll, hogy most először hosszú idő után valódi esély nyílt arra, hogy a politikai verseny feltételei újra nyitottá váljanak. Hogy a jövő választásai már ne rendszerek közötti harcok legyenek, hanem valódi alternatívák versenyei. Ehhez azonban most kell meghozni azokat a döntéseket, amelyek később már nem lesznek visszafordíthatók.

A kétharmad tehát nem a történet vége, hanem a kezdete. Egy lehetőség arra, hogy Magyarország ne a múlt struktúráihoz, hanem a jövő céljaihoz igazítsa önmagát.

Befejezésül egy figyelmeztetés egy nyugdíjas történelemtanártól: a történelem ritkán ad második esélyt ugyanarra a feladatra. Orbán Viktor 2010-ben megkapta, de nem a hazája javát, hanem saját hatalmának minél szilárdabbá való kiépítését, valamint családja és klientúrája meggazdagítását valósította meg. Most Magyar Péter és a Tisza Párt köré csoportosuló csapat kezébe került a kormányrúd. Éljenek, és ne visszaéljenek ezzel a hatalommal és az óriási bizalommal, amit a magyar nép rájuk ruházott!

Én egyelőre kritikus támogatóként szemlélem az új kormányzat ténykedését, de ha letérnek a jogállam és a demokrácia, valamint a sajtószabadság visszaállításának útjáról, akkor harcos ellenzékük leszek.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább