NEHAZUGGY

Most már beismerésnek számít az is, amit mond és az is, amit nem mond

Molnár Bálint | Július 19, Szombat | 10:30

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 760,426 forint, még hiányzik 2,239,574 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Van abban valami tanulságos és önmagán túlmutató, hogy a választási évet megelőző év júliusában a nép gyermeke – akinek az egész politikai fennállása nem kis részben arra épül, hogy ő az egyetlen, aki beszéli a népe nyelvét, aki érti és ismeri a magyarokat, a magyar nép lelkét, aki ennélfogva az egyetlen, aki képes védelmet nyújtani a magyaroknak – vadul haknizik az általa uralt propagandamédia bugyrai között és az ő szeretett népétől elszigetelt terekből, különféle baráti mikrofonállványok kérdéseire válaszolgatva magyarázza a bizonyítványát. Kizárólag arról beszél, amiről érdeke beszélni, semmiről nem beszél és semmiről nem úgy beszél, ahogy nem érdeke. Közben egy virtuális-digitális hadsereget hozott össze, amelyet folyamatosan oktat a miheztartásról, amelyet hergel és próbál lázban tartani, hogy ne veszítse el a hitét az egyélőistenben. Abban, hogy akkor érdemes boldognak lennie, amikor a bálvány azt mondja.

A beszédes ebben a mutatványban nem az, hogy Orbán Viktor kerüli a vele szemben kritikus nyilvánosságot, hogy nem megy spontánul emberek közé, hogy kizárólag szűrt közönség előtt hajlandó fellépni, hogy magtárakban bujkál a választási kampányban, hiszen ez évek óta így van. Miközben már Lázár Jánost is visszahívták az utcáról, mert fennáll az esélye, hogy a tizenhatodik éve hülyének nézett pórnép cérnája elszakad, vagyis a valósággal való szembesülés egy különösen veszélyes aktus mindenféle fél- és egész diktatúra számára, az a hírértékű ebben, hogy az ellenség viszont az utcán van, a kocsmában van, terepen van, járja az országot, kenuba ül, vonatra száll, gyalogol és élő kapcsolatban van azokkal az emberekkel, akik rohadt régóta semmi mást nem hallanak a propagandából, mint hogy vagy Orbán és a Fidesz védi meg őket, vagy senki. Hatalmas a kontraszt a falusi kocsma terasza és az Ultrahang stúdiója között, bár tény, hogy a lakájmédia különböző kínosnál szánalmasabb felületei közül ez utóbbi Youtube-csatorna műsorvezetője már szinte korrektnek nevezhető interjút készített a miniszterek gyáva elnökével. Nem igazán tartom valószínűnek, hogy lesz még ilyen a jövőben. Én mondjuk már eleve azt se értem, hogy mi értelme van ennek az online turnénak azon kívül, hogy így minimalizálható a szembejövő valósággal való találkozás veszélye. Nem pontosan értem, miből gondolja a propagandaközpont, hogy ha Orbán Viktor (úgy is, mint a Fidesz egyetlen csodafegyvere) hetente párszor elmondja szinte ugyanazt több különböző helyen, míg az ellenség felszántja az országot és elfoglalja az utcát, az képes fordítani a kockán és a korrupt csődkormányzás ellenére a társadalom választást eldönteni képes részét visszaédesgetni a Fidesz kebelére.

Bár azóta megtartotta a szokásos közpénzmédiás igehirdetését péntek reggel, az Ultrahangnak adott Orbán-interjú megérdemel pár szót. Mint bizonyára sokan látták és hallották, leginkább azért, mert elhangzottak már-már igazi, korrekt, komoly, érdemi kérdések is, amelyek bár lehet, hogy előre le voltak írva és előre meg voltak válaszolva, de gyönyörűen megmutatták, hogy 15 év után miért nem lehet csak úgy visszatérni a gyökerekhez, ahhoz a fejezethez, amikor még nem kellett külföldi zsoldosoknak nevezni a valódi kérdéseket feszegető médiát, és mondvacsinált rágalmakra és összeesküvésekre hivatkozva megtagadni a válaszadást olyan kérdésekre, amelyek az eszelős ukránellenes hergeléssel ellentétben valóban foglalkoztatják a közt. Szóval az állampárt propaganda- és kampányközpontjában láthatóan eldöntötték, hogy csak annyi baj van a számokkal, amik sajnos nem úgy állnak, mint amikor Bözsi nénivel és Feri bátyámmal játszatták el a biodíszletet a sikerpropagandához, hogy az online teret elveszítették, ezért mindent arra tettek fel, hogy visszafoglalják. Ámde közben a legfontosabb versenyelőnyüket, az utca, az emberek hétköznapi, kézzelfogható valósága uralásáról végképp lemondtak (ettől persze nem szabad alábecsülni a mozgósítási képességüket, ami különösen a birtokolt erőforrások végtelensége miatt kiemelkedő), a nagy fehér törzsfőnök kénytelen magának komoly, érzékeny, kínos kérdéseket is feltetetni, és ez egyáltalán nem áll jól neki. Elárulja a testbeszéde, a zavart pislogása, a savószínű tekintete és az, hogy mennyire ordítóan átlátszó módon csúszik ki (szakszó: angolnázik) az érdemi válaszadás alól/elől.

Hogy mi köze van a hangszálaknak a dadogáshoz, azt majd valaki, aki ért hozzá, biztosan elmagyarázza nekünk, de ami igazán figyelemre méltó, hogy a rezsimje odáig korrumpálta, harácsolta és becstelenkedte magát, olyan arcba mászóan lóg ki a közpénzből luxusrongyrázás dakota lovának lába a kudarcos kormányzás díszletei mögül, hogy kénytelen olyan kérdéseket is feltetetni magának, mint a Lölő-jelenség, a NER-oligarchák úgy általában, vagy éppen a hatvanpusztai dácsa. A probléma csak az, hogy e kínos tényállásokra vonatkozó kérdésekre nem lehet jó válaszokat adni. Önmagában az,

– hogy a félhülye, közpénzből milliárdos gázszerelőre vonatkozó kérdésre az a válasz, hogy ő nemrég végignézte az általános és középiskolai osztálytársait, és egy egy milliárdost se talált köztük;

– hogy neki három elvárása van a milliárdosokkal szemben: a törvényeket be kell tartani, az adót be kell fizetni, és munkát kell adni az embereknek;

– hogy a hatvanpusztai uradalom a drága jó édesapjáé, és neki amúgy is van saját háza Budán és Felcsúton;

– és hogy különben is „az oligarchák gazdagodása csak baloldali propaganda,

hogy ezeket a kérdéseket egyáltalán fel kell vetni egy választás előtti kampányban, azt jelzi, hogy az ember, aki tizenöt éve minden áldott nap azzal házal, hogy ő megvédi a magyarokat és üzleti ügyekkel nem foglalkozik, immár hivatalosan is kizárólag saját magát védi. A legkevésbé se meggyőzően, viszont pusztítóan átlátszóan. És nem csak azért, mert Mészáros Lőrinc kurvára nem volt az osztálytársa őfelségének. Az a tény, hogy ezeket a témákat egyáltalán szóba kell hozni, kínos. De a legkínosabb az benne, hogy hiába hozatja szóba őket, nincs más lehetősége, mint 1) értetlenkedni, 2) kitérni a válasz elől, 3) másra mutogatni. Nem az ő kacsalábon forgó luxusbunkere éktelenkedik Hatvanpusztán, hanem az apjáé. Nem, nem az ő osztálytársai lettek milliárdosok, hanem ki? Hát a haverjai, a gázszerelője, a veje, a famíliája. Nem, valóban nem hazudik közvetlen módon, csak maszatol, eltolja a felelősséget, védekezik és beismeri, amit mindenki lát, akinek nem kötelező vaknak lennie. Most már beismerésnek számít az is, amit mond és az is, amit nem mond. A haver, a gazszerelő, az apa, a vej, mind Orbán Viktor. Ő az, aki szarrá harácsolta magát, és miután közel tizenöt éven keresztül simán lerendezte az egészet azzal, hogy nem érdekli, a környezete mivel és mennyit seftel, ha nem tetszik, lehet feljelentést tenni, vagy oszlásnak indulni, most már élő adásban magyarázkodik, mert mindenki látja, hogy meztelen. A legnagyobb utcai harcos sündisznópózba vágta magát és angolnázik. Végtelenül szánalmas, és tényleg nem tudom, miben reménykedik. Hogy lesz még belőle ellenzéki képviselő?

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!