Világjárványon innen, háborúkon, Brüsszelen és Ukrajnán túl az elmúlt tizenöt év egyik senki és semmi mással, kizárólag az Orbán-kormány kormányzati teljesítményével összefüggő következménye, hogy 2024-ben Magyarország hivatalosan az EU legszegényebb tagállamává züllött. Kicsivel jobb indulatú olvasatban: az egy főre jutó, árakkal korrigált lakossági fogyasztás tekintetében a Fidesz által emberemlékezet óta kétharmados többséggel kormányzott Magyarország az unortodox, szuverén és patrióta (gazdaság)politika hatsávos autópályáján Bulgáriát szélsőjobbról lekörözve az utolsó helyen áll a tagállamok között abban a tekintetben, hogy mennyit tudnak a kormány által jobbágynak nézett polgárok különféle árukra és szolgáltatásokra költeni a legtöbb esetben tisztességesen, de fölöttébb keservesen megkeresett jövedelmükből. Amely jövedelmükről azt érdemes tudni, hogy idén áprilisban a sok esetben igen keményen dolgozó magyarok felének nem sikerült még nettó 392 ezer forintot se megkeresnie, miközben – hogy csak egy demagóg, de legalább a tényeknek megfelelő példát említsünk – a TV2 több diplomás hírolvasójából lett első számú NER-aranyásó, az újabban írástudóvá avanzsált és nyílt leveleket írogató, leggazdagabb magyar, Mészáros Lőrinc felesége 1000 millió forint osztalékot vett ki a Whitedog Media nevű cégéből, amely dacolva az ország általános (gazdasági) állapotával, 10,1 milliárdos bevétel mellett 1,37 milliárd forintos nyereséggel zárta 2024-et.
Vagyis a Lázár János, egyebek mellett vasúti katasztrófavédelemért is felelős miniszter bölcs fejét dicsérő aranyköpés, miszerint mindenki annyit ér, amennyije van, tulajdonképpen az orbánizmus legfőbb vezérelveként funkcionál, és igazuk van; könnyen belátható, hogy havi 392 ezer forintos jövedelemből nem lehet 120 milliós Bentley-vel furikázni, 1 milliárdos osztalékból viszont futja Ferrarira is. Nem is értem, hogy miért azon az 1 millió forintos gatyán akadt ki mindenki. Nem mintha ezt viccnek szántam volna, és a Karinthy-gyűrűmet félteném. Ámde az a büdös nagy helyzet és a dráma, úgy hallgattuk hosszú évekig az elmúlt bezzeg nyolc évről szóló litániákat, hogy olyan húsz évvel ezelőtt ez egyáltalán nem volt így. Olyan húsz évvel ezelőtt a dolgozó magyarok pénztárcája lényegesen jobb állapotban volt számos európai polgártársuk pénztárcájához képest, az árakkal összevetve Magyarország nem pusztán Romániát előzte meg, de a három balti ország közül kettőt, Lengyelországot, Szlovákiát, nem beszélve az Európai Unióhoz Magyarországnál kilenc évvel később csatlakozott Horvátországnál, amely azóta már az euróövezetnek is tagja.
Ez a Magyarország, amelynek kormánya 2010 óta milliárdok és tízmilliárdok tömkelegét költötte arra, hogy saját magát fényezze, hogy a népbutító sikerpropagandáját permanens pánikkeltéssel vegyítve választást választás után nyerjen, ez a Magyarország, amelyik azt hallgatja a miniszterelnökétől, hogy az elmúlt évszázad legsikeresebb, aranykorral felérő évtizede az ő kormányzásához kötődik, az egyik legfontosabb mutató, az egy főre jutó tényleges fogyasztás (AIC) tekintetében az EU legszegényebb országa volt 2024-ben. Pedig egyrészt máshol nemigen húztak kötött ár(rés)sapkát a fogkrémre és csirke farára meg hátára, másrészt nem rémlik, hogy azóta repülőrajtot vett volna a gazdaság. Nehéz is lett volna, hiszen miközben már franc se tudja, hogy hány új gyár építését lengette be a Nagy Márton gazdasági szakértelméről (is) elhíresült Orbán-kormány, és telepakolták akkumulátorgyárakkal az országot, 2024 és 2025 áprilisa között, egy év alatt 4655 fővel csökkent a 15 legnagyobb magyarországi gyár alkalmazottainak létszáma; és ez csak az, ami a statisztikákból látszik, valószínűleg nagyságrendekkel több munkahely szűnt meg.
Tizenöt év pöffeszkedés után ezt a nyomorúságos életszínvonalat képes biztosítani az a kormány, amely a világgazdasági konjunktúra időszakából azt tanulta meg, hogy valójában nem kell kormányozni, elég kommunikálni. Már csak azért is, mert azt már jóval korábban megtanulta, hogy pozitív üzenetekkel, eredményekkel nem biztos, hogy választást lehet nyerni. Úgyhogy elengedték ezt a kormányzás dolgot, már a repülőrajtról sem beszélnek, a jó hírek propaganda végérvényesen önmaga paródiája lett, már csak az erőfitogtatás, izmozás, ökölrázás maradt a demokrácia füstölgő romjain. Ahol Szentkirályi Alexandra összekötözött kezű NER-kádert pakol a csomagtartóba, hogy a bűnöző ukránok ellen uszítson, miközben a főnöke a mesterséges intelligenciával és koporsókkal hergel az orosz haverjai által öldökölt ukránok ellen, mert gazdasági eredményekkel nem tud hergelni. Ahol a rendpárti primitivizmus és karhatalom szigorával üldözik a drogosokat, a fővárost, a Pride-ot, Kocsis Máté pedig, akit leszedtek átmenetileg az újságírók listázásáról, másik testhezálló feladatot kapott: háborút indított a mocskolódó kommentelők ellen, egyesével beazonosítja és feljelenti őket, miközben amúgy Hann Endrén gúnyolódik, aki szerinte jó pénzért azt mérte, hogy az állampárt jócskán lemaradt a kihívójától.
De már annyit se tudnak mondani, hogy nem baj, áskálódhat az Eurostat, von der Leyen, Weber és Zelenszkij, mert mi a magunk magyar módján vagyunk sikeresek. Pedig ez kivételesen igaz. Nincs még egy ország az EU-ban, ahol a demokrácia alapintézményeit lényegében egyetlen 15 éven át tartó rohammal verték volna szét. Nincs még egy ország az EU-ban, ahol az ország gazdasági lecsúszása közben is milliárdokkal hízott a pártelit és összes, életében soha semmit nem kockáztatva multimilliárdossá vált csatolmánya. Nincs még egy ország az EU-ban, ahol a kormány kifejezetten arra használta volna az Európában nem véletlenül sehol máshol nem jellemző teljhatalmát, rengeteg közpénzt és energiát fektetve ebbe a vergődésbe, hogy autokráciát építsen. Sikerült nekik. Miközben az EU többé vagy kevésbé szerencsés történelmi fejlődésű országaiban a mindegy, milyen oldali és milyen ideológiát képviselő kormányok (igen, az ún. konzervatívok és jobboldaliak is) kormányoztak, fejlesztettek, haladtak az egyről a kettőre, és elhúztak mellettünk, mint a vadludak, Orbán és zenekara pofára hozott törvényeket, évente fércelte az alkotmányt, minden egyes napon azon izzadt, hogyan tudna még több hatalmat szerezni, egy szerény intellektusú, közepesen sikertelen gázszerelő nevére íratta a fél országot, a mindenki pénzéből finanszírozott választási pártkampányokat, és szinte világrekorder inflációt előidézve bebizonyította, hogy ha valóban szükség lenne szakértelemre a kékplakátok és az ordibáló gyűlölet helyett, akkor nem tud kormányozni.
Ezért igen, mi a magunk magyar módján vagyunk sikeresek, jelentése: Magyarország az Európai Unió legkorruptabb országa, az EU egyetlen rendeleti féldiktatúrája, ahol nem jogállam van, hanem háború híján is háborús veszélyhelyzet, és ahol a szabad piaci versenyt az összes létező módon igyekszik megfojtani az uralkodó állampárt. Az összefüggés közvetlen és ordító: ahol nincs jogállam, hanem pártállam van, ahol nem demokratikus többpártrendszer van, hanem elnyomórendszer van, ott nem a jólét virágzik, hanem a korrupció, a következmények nélküli szabadrablás. És a szegénység. Ha nincs jogállam, és a famíliáját közpénzből milliárdossá hizlaló miniszterelnök nem foglalkozik harminc éve üzleti ügyekkel, ha szinte senkit nem lehet felelősségre vonni a korrupcióért, a közpénzek lenyúlásáért, a szabad piac szétveréséért, akkor ha volt is valami viszonylagos prosperitás, előbb-utóbb megszűnik a jólét. Ez a törvényszerű és elkerülhetetlen. Járvány, háború, Soros, Brüsszel, migránsok, Ukrajna, Kollár Kinga és a rézfaszú bagoly nélkül is ez lenne. A maga magyar módján sikeres orbáni Magyarország az ideáltipikus példa arra, hogy a demokratikus intézmények felszámolásából, az üvöltő, melldöngető patrióta szólamokból, a kormányzást helyettesítő permanens kommunikációs háborúból hogyan lesz szegénység, szélesedő nyomor, repülőrajt helyett lefelé csúszás a lejtőn.
Hát így történt meg az a csúfság, hogy a brutális uniós pénzeső ellenére Magyarország nemhogy nem zárkózott fel az uniós átlaghoz, hanem rosszabb helyzetben van, mint tíz vagy húsz éve: van ugyan egy Forbes-listás gázszerelője az országnak, ugyan az Orbán-dinasztia és számos másik dinasztia milliárdos vagyonokat lapátolt össze magának, ám a rendeleti diktatúra azért rendeleti diktatúra, mert rendeleti diktatúra. A pórnép nem azért nem fogyaszt, mert nem éhes, hanem mert nincs mibű. És szerintem egyáltalán nem biztos, hogy az óvatossági motívumán sokat lendít az, hogy napi 24 órában háborúval és halállal fenyegeti a valódi problémáit megoldani képtelen és alkalmatlan kormánya.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.