VENDÉG

Nem tudta, nem látta, ott sem volt!

Varga Judit tegnap fekete, díszzsinóros Bocskaiban jelent meg az Országgyűlés vizsgálóbizottsága előtt. Az öltözet akár jelképesnek is tekinthető: a nemzeti elkötelezettség külsőségei, a becsület és a tisztesség hangsúlyozása, majd egy többórás meghallgatás, amelynek jelentős részében a volt igazságügyi miniszter – megjelenése külsőségeit és a bizottság tematikáját semmibe véve – a saját sérelmeivel és volt férje gyalázásával foglalkoz(hat)ott.

Pedig nem válóperi tárgyalásra érkezett. A Toroczkai László vezette parlamenti bizottság azért idézte be, hogy a végrehajtási rendszer visszaéléseiről, különösen a Schadl-Völner-ügyről kérdezze. Arról a korrupciós botrányról, amelynek egyik fő vádlottja Varga Judit egykori államtitkára, Völner Pál. Ehhez képest a meghallgatás időnként egy rosszul sikerült családjogi tárgyalásra emlékeztetett, ahol a sértett fél végre alkalmat kapott arra, hogy elmondja mindazt, amit volt házastársáról gondol, annak jelenléte nélkül. A levezető elnöknek már az első magánéleti kitérőnél világossá kellett volna tennie, hogy a bizottság nem Magyar Péter házastársi magatartását vizsgálja. Igaz, később többször figyelmeztette Vargát, de addigra a volt miniszter már megtalálta azt a terepet, ahol a legotthonosabban mozgott: a vélt vagy valós személyes sérelmek világát. S ömlött belőle az indulat, a sértettség, a gyűlölet. Hivatali működéséről viszont jobbára általánosságokat hallhattunk. Nem tudott a visszaélésekről, nem látott rá a részletekre, megbízott munkatársaiban, a szakmai kérdéseket nem ő, hanem az illetékes államtitkár intézte. Mintha az igazságügyi miniszter csupán alkalmi vendég lett volna a saját minisztériumában.

Csakhogy a politikai felelősség nem így működik. Varga Judit a mosókonyhájában érezte magát, gyömöszölte a fehéret a vörössel és a kékkel a gépbe, aztán maximális hőfokra állítva el is indította. A sajtó, a volt férje, illetve a miniszteri büntetőjogi, politikai és vezetői, valamint erkölcsi felelőssége egy nagy-nagy mosódobban keveredett össze. Büntetőjogi érintettségét a Schadl-Völner-ügyben nem állapították meg, és ennek ellenkezőjével nem is vádolta senki. De miért felel egy miniszter, ha nem azért, hogy miként működött az általa vezetett tárca? Hogyan felügyelte, ellenőrizte beosztottait, ha fogalma sem volt a szomszédos irodákban zajló elképesztő eseményekről? Ha tudott róla, az súlyos kérdéseket vet fel. Ha nem tudott róla, az is vezetői alkalmatlanságát bizonyítja. Egy miniszternek ugyanis nemcsak azért kell felelnie, amit személyesen elkövetett, hanem azért is, amit elmulasztott ellenőrizni, megakadályozni vagy számon kérni.

S akkor még nem beszéltünk a Pegasus-botrányról, ami ugyan nem volt témája a meghallgatásnak, ám mégiscsak az ő minisztersége alatt zajlott. Az az ügy, amelyben újságírókat, ügyvédeket és más közéleti szereplőket figyeltek meg egy rendkívül fejlett izraeli kémszoftverrel. Varga Judit akkor is azzal érvelt, hogy a titkos megfigyelések engedélyezésével Völner Pál foglalkozott. Csakhogy a nemzetbiztonsági törvény az ilyen engedélyezést az igazságügyi miniszter hatáskörébe utalta. Völner helyettesítési jogkörre hivatkozott, miközben az adatvédelmi hatóság jelentése szerint a miniszteri engedélyezési jogkör egyszerű átruházására a törvény nem adott lehetőséget. Vagyis itt is ugyanott tartunk: Varga Judit miniszter volt, de a felelősség mindig valaki másé. Egy működő jogállamban egy ilyen miniszter azonnal távozik, vagy kirúgják. Egy működő jogállamban.

Aztán van még egy figyelemre méltó körülmény. Varga Judit új élettársa Windisch László, aki korábban a Magyar Nemzeti Bank alelnöke volt, jelenleg pedig az Állami Számvevőszéket vezeti. Annak az intézménynek az élén áll, amelynek feladata éppen a közpénzek felhasználásának ellenőrzése, és amelynek vizsgálata nyomán feltárult a Matolcsy-korszak egyik legsúlyosabb pénzügyi botránya. Az MNB alapítványaiba juttatott 266 milliárd forintos közvagyon jelentős része került veszélybe. Windisch személyes közreműködése korábbi jegybanki vezetőként, az ő szerepének és ismereteinek tisztázása is jogos közérdek. Micsoda véletlen, hogy Varga Judit új párja szintén egy olyan intézmény vezető tisztségviselője volt, amelynek működésével kapcsolatban ma súlyos felelősségi kérdések merülnek fel.

Különösen figyelemre méltó volt a bizottság előtt a saját magáról festett idilli portré. A szorgalmas vidéki lányé, aki éjt nappallá téve dolgozott nemzete boldogulásáért, és akinek soha egyetlen lépését sem vezérelte magánérdek. Már majdnem meghatódtam, amikor eszembe jutott Lázár János egyik februári megszólalása. Az akkori miniszter Magyar Péter lejáratásának szándékával nyilvánosan elmondta, hogy Varga Judit minisztertársaként fordult hozzá azzal a kéréssel, hogy férjének legalább havi hárommillió forintos keresetet biztosító állásra lenne szüksége. Lázár teljesítette a kérést. Ha ez így történt, akkor a magánérdektől teljesen mentes miniszter önarcképe bizony némi retusálásra szorul. Ráadásul Lázár olyan természetességgel beszélt a történetről, mintha egy fideszes potentát rokonának jól fizető állást szerezni a kormányzati működés megszokott része volna. Aztán eszembe jutott, a Pegasus-ügy kipattanásakor, illetve a végrehajtó-maffia mindent átszövő korrupciós gyakorlatának lelepleződése során lemondása elmaradása szintén közügy, nemzeti érdek volt, vagy magánérdek? 

De térjünk vissza a házassághoz, amelyről tegnap jóval többet tudhattunk meg, mint a végrehajtási rendszer ellenőrzéséről. Nem voltunk ott. Egyikünk sem tudhatja pontosan, mi történt a négy fal között. Magyar Pétert az elmúlt években valamelyest megismerhettük, és én készséggel elhiszem, hogy nem lehetett vele könnyű együtt élni. Indulatos, erős akaratú, olykor kifejezetten nehéz természetű, makacs ember benyomását kelti. De ez önmagában semmit sem bizonyít a házasságukban történtekről. Varga Judit a Hajdú Péternek adott 2024-es interjújában maga is szóba hozta, hogy egy veszekedés során pofon vágta a férjét. Magyar Péter tagadta, hogy valaha megütötte volna volt feleségét, Varga viszont fizikai és lelki bántalmazással vádolta őt, ám példaként valami nadrágszíj dobálásáról beszélt, nem arról, hogy megütötte volna őt. Hogy pontosan mi történt közöttük, azt nem tudhatjuk. S nem is nekünk kell eldöntenünk. Persze sokakban felmerülhet a kérdés: ha ez a házasság olyan elviselhetetlen volt, amilyennek Varga Judit ma leírja, miért maradtak együtt 18 évig, miért vállaltak három gyermeket, és miért beszélt éveken át annyi szeretettel a férjéről? A 2020 februárjában megjelent Képmás-interjúban például azt mondta: „Péter sosem várta el tőlem, hogy feladjak bármit is abból, aki én vagyok.” Házasságukat nyitott ajtajú kalitkához hasonlította, amelybe mindig szívesen tért vissza. „De mi nemcsak kívülről tűnünk erős párosnak, hanem belülről is edzettek vagyunk”. A beszélgetés végén pedig arról beszélt, hogy összekapaszkodva közösen nevelhetnek boldog felnőtteket három fiukból. Természetesen egy bántalmazott ember is ragaszkodhat a házasságához, vállalhat gyermeket, és a nyilvánosság előtt boldognak mutathatja magát. De a nyilvános önábrázolás ilyen mértékű változása bizony némi kétséget ébreszt. A gyermektartás hiányáról odavetett mondat a meghallgatás során már egészen önlealacsonyító szintű volt, amikor tudható, hogy közös felügyeletről-nevelésről állapodtak meg. Erre Magyar Péter később egy Facebook-bejegyzésben emlékeztette is volt feleségét, megjegyezve, hogy ettől függetlenül havi 600 ezer Ft-ot utal Varga Juditnak a gyerekekkel kapcsolatos kiadásokra. Az elvált asszony alákommentelve kétségbe vonta a miniszterelnök állítását, mire ő kitett egy júniusi banki kivonatot, amivel alátámasztotta kijelentését. Magánügyben most itt tartunk.

Churchillről, Angela Merkelről vagy Macronról sem tudjuk, hogyan viselkedtek házastársukkal a négy fal között, ahogy Rákosi Mátyásról, Kádár Jánosról, Antall Józsefről vagy Gyurcsány Ferencről sem. Nem az alapján ítéljük meg politikusi teljesítményüket. Az biztos, hogy a Magyar-Varga házaspár kizárólag rájuk, gyermekeikre és a válóperes bíróságra tartozó ügyeiről sokkal többet tudtunk meg, mint amennyire kíváncsiak vagyunk, s mint amennyit a józan ész engedne. Ezekhez a részletekhez nincs közünk. Mint ahogyan a végrehajtási visszaéléseket vizsgáló parlamenti bizottságnak sem. Toroczkai itt súlyos hibát követett el, egészen egyszerűen le kellett volna állítania az exminiszter asszonyt, s akkor is, amikor „az ő szavait kiforgató sajtó” szerepéről értekezett. Ugyanis utóbbinak sincs semmi jelentősége, relevanciája az ő miniszteri tevékenységével kapcsolatban.

Varga Judit tegnap bocsánatkérést követelt mindazoktól, akik nevét összefüggésbe hozták a Schadl–Völner-üggyel. Csakhogy a neve nem véletlenül került elő. Ő volt az igazságügyi miniszter. A korrupcióval vádolt Völner Pál pedig az ő államtitkára. S vajon kitől várhatnak bocsánatkérést azok az emberek, akiknek életét a végrehajtási rendszer visszásságai keserítették meg? Ki vállal felelősséget azért, hogy a vádirat szerint végrehajtói kinevezések válhattak korrupciós ügyletek tárgyává? És a Pegasussal törvénytelenül megfigyeltek? Ezekre nem válasz a vidéki kislány szorgalma, az oda nem illő nemzetieskedő viselet, a rossz házasság vagy a volt férj jellemének eléggé egysíkúra sikeredett részletes elemzése.

Varga Judit mintha abból indult volna ki, hogy ha magánemberként sérelmek érték, akkor politikusként sem tartozik számadással. Pedig a két dolog között nincs ilyen összefüggés. Lehet valaki egy házasság áldozata, és közben alkalmatlan vezető. Lehet büntetőjogilag vétlen, miközben súlyos politikai és erkölcsi felelősség terheli.

Egy rossz házasságból ki lehet lépni, el lehet válni. A miniszteri felelősséget azonban nem lehet semmissé tenni.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább