VENDÉG

Tényleg csak Facebook-kormányzás folyik? – A Tisza-kormány első száz napja

A Tisza-kormány kritikusai rendszeresen „Facebook-kormányzásról” beszélnek. Kétségtelen, hogy Magyar Péter sokat posztol, Kapitány István gazdasági adatokat magyaráz, Vitézy Dávid pedig lassan olyan részletességgel számol be a közlekedés ügyeiről, hogy az ember egy idő után már azt is tudni véli, melyik váltót mikor cserélik ki Rákosrendezőn. Szokatlan ez Magyarországon. Korábban, de különösen az elmúlt tizenhat év alatt ugyanis ahhoz szoktattak, hogy a kormányzás komolyságának egyik bizonyítéka a titokzatosság: minél kevesebbet tudott az állampolgár arról, mi történik az Országház hűvös szobáiban vagy a Karmelita falai mögött, annál államférfiúibb volt a döntéshozatal.

Ehhez képest valóban furcsa, ha egy miniszter elmondja, mit csinál. A Facebook-bejegyzések és videók mögé nézve érdekes kép rajzolódik ki. A Tisza-kormány május 13-án kezdte meg tényleges működését, vagyis éppen augusztus 20-ára esik kormányzásának 100. napja. Ez alatt Magyarország csatlakozott az Európai Ügyészséghez, megállapodás született 16,4 milliárd euró korábban befagyasztott uniós forrás hozzáférhetővé tételéről, létrejött négy önálló szakminisztérium – egészségügyi, oktatási és gyermekügyi, szociális és családügyi, valamint környezetvédelmi –, továbbá jogilag felállt a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal. Ha ez Facebook-kormányzás, akkor meglehetősen sok törvény, intézmény és eurómilliárd fér el néhány Facebook-posztban.

Az első száz nap értékelésénél persze érdemes különválasztani a kampányígéreteket a száznapos vállalásoktól. A Tisza programjában szerepel a családi pótlék és az anyasági támogatás megduplázása, a GYES és a GYED emelése, 25 százalékos béremelés a szociális szektorban, az otthonápolási díj 50 százalékos növelése, a minimálbéresek személyi jövedelemadójának 15-ről 9 százalékra csökkentése, az egészséges élelmiszerek 5 százalékos áfája és a KATA szélesebb körű visszaállítása. Ezek többsége még nem valósult meg. De nem is száz napra ígérték őket. Ugyanez igaz az egészségügyre: 2030-ig évi legalább 500 milliárd forint többletforrás, GDP-arányosan 7 százalékos finanszírozás, 2027 végére legfeljebb hathónapos fekvőbeteg- és kéthónapos járóbeteg-várólista szerepel a vállalások között. Száz nap alatt ezeket számon kérni körülbelül olyan volna, mint szeptemberben reklamálni, hogy az elsős gyerek még nem hozta haza a tanév végi bizonyítványát. Azt viszont már számon lehet kérni, hogy elindult-e valami, illetve milyen irányban haladnak a kormányzás eseményei. Én úgy látom, hogy elindult, és az irány is körvonalazódik.

Szeptember 1-jétől nulla százalékos lesz a vényköteles gyógyszerek áfája. Döntés született a tűzifa áfájának 27-ről 5 százalékra csökkentéséről. Nyilvánossá teszik a kórházi fertőzési adatokat. A parlament elfogadta az iskolák és igazgatók szakmai autonómiáját növelő változtatásokat, megszűnt a pedagógusok sokat bírált teljesítményértékelési rendszere, megkezdődött a tankerületek és a Klebelsberg Központ átvilágítása, bővítik a tankönyvek és oktatási segédanyagok választékát. Nem oktatási forradalom ez még, de az irány világos: kevesebb központi gyámkodás, több szakmai autonómia. Az egészségügyben országos kórházi klímaaudit indult, több milliárdos hűtési és klímafejlesztési programmal, különösen a műtőkben, intenzív osztályokon és szülészeteken. Megkezdődött az intézményi autonómia helyreállítása, a betegjogok megerősítése és a méltányossági gyógyszertámogatási rendszer felülvizsgálata. Nem épült száz nap alatt húsz új kórház. Viszont végre valaki abból indult ki, hogy a negyvenfokos műtő nem hungarikum, hanem megoldandó probléma. A leglátványosabb hosszú távú vállalkozás talán a közlekedés. A Baross Gábor Vasútfejlesztési Terv tíz évre mintegy 3550 milliárd forinttal számol: ebből 1800 milliárd már hozzáférhető uniós forrás, 950 milliárd a következő uniós ciklus projektjeihez kapcsolódik, 400 milliárdot az Európai Beruházási Bank finanszírozna, további 400 milliárdot pedig más konstrukciókból teremtenének elő. S nem arról van szó, hogy „majd valamikor fejlesztjük a vasutat”. A program járműparkcserét, lassújelek felszámolását, állomások akadálymentesítését, egységes digitális utastájékoztatást, a busz- és vasúti menetrend összehangolását, HÉV-rekonstrukciókat, a Nyugati pályaudvar megújítását, a Déli Körvasút átépítését három új állomással, Rákosrendező teljes rekonstrukcióját, valamint több vidéki vonal fejlesztését tartalmazza. Lehet, hogy Vitézy minderről túl sokat posztol. De 3550 milliárd forintos infrastruktúra-programot azért még a legtehetségesebb influenszer sem tud pusztán lájkokból felépíteni.

Közben kiderült, hogy az új kormány nem pontosan azt az országot kapta kézhez, amelyről ellenzékben a nyilvános költségvetési adatok alapján számolhatott. Kapitány István szerint az előző kabinet áprilisig gyakorlatilag elköltötte a 2026-os költségvetés 91 százalékát. Ehhez jött a rendkívüli aszály, a vízhiány, Paks problémája és az energiakrízis. Vagyis a kormányprogram mellé rögtön kiosztott az élet és a bukott rezsim néhány előre nem tervezett vizsgafeladatot is. Az aszály különösen kegyetlenül mutatja meg, milyen ára van az évtizedes halogatásnak. Már az első kormányülés kiemelt témája lett a vízmegtartás; uniós pénzeket irányítanak vízügyi fejlesztésekre, miközben hosszabb távú vízgazdálkodási fordulatot készítenek elő. Ezen a területen különösen ostobaság volna száznapos csodát várni: az évtizedek alatt kiszárított tájat egyetlen nyáron nem lehet rehabilitálni. De legalább megszületett a felismerés, hogy a Magyarországon átfolyó vizet nem feltétlenül kell a lehető leggyorsabban továbbküldeni Szerbiába.

A gazdaságban már száz nap alatt is érdekes számok jelentek meg. Kapitány összesítése szerint a 2023-as bázisévhez mérve a GDP a második negyedévben éves összevetésben 1,6 százalékkal nőtt, a kiskereskedelmi fogyasztás 3,8 százalékkal bővült, az ipari termelés 3,5 százalékkal növekedett. Júniusra az infláció 1,7 százalékra mérséklődött. Júniusban a költségvetés 424 milliárd forintos többlettel zárt. Az euró augusztus végére 365 forint környékére került, az államadósság kamatterhei pedig Kapitány adatai szerint egy év alatt 2323 milliárdról 1288 milliárd forintra estek. A GKI lakossági bizalmi indexe egy év alatt 32 ponttal, az üzleti bizalmi index 4,4 ponttal javult. Ezekkel az adatokkal persze óvatosan kell bánni. Egy májusban hivatalba lépett kormány nem teremthetett augusztusra gazdasági csodát. A növekedés, az infláció vagy az ipari termelés mögött hónapokkal korábban elindult folyamatok, nemzetközi hatások és bázishatások is állnak. De a gazdaságban létezik egy nehezen számszerűsíthető tényező: a várakozás. Ha egy vállalkozó elhiszi, hogy jövő kedden nem írják át visszamenőleg a játékszabályokat, beruház. Ha egy család kevésbé fél a holnaptól, fogyaszt. Ha a piac nem arra vár, melyik szektorra vetnek ki péntek este hétkor hétfőtől különadót, annak árfolyama is van. Itt érünk el a „Facebook-kormányzás” vádjának talán legnagyobb tévedéséhez. Mintha 2026-ban még mindig az volna a komoly államférfi ismérve, hogy évente négyszer kiáll egy zászlóerdő elé, elmond tíz ünnepélyes mondatot, majd visszavonul az irodájába. Csakhogy a 20. század véget ért. Donald Trump kormányzási és kommunikációs gyakorlatában elnöki döntések, politikai irányváltások, sőt piacmozgató kijelentések jelennek meg közvetlenül a saját közösségi felületén. Emmanuel Macron, Giorgia Meloni, Pedro Sánchez vagy Friedrich Merz szintén folyamatosan jelen van a közösségi médiában. Meloni és Merz esetében ez már a napi kormányzati kommunikáció szerves része. A politika egyszerűen odaköltözött, ahol a választók – különösen a fiatalabbak – vannak: a telefon képernyőjére. A kérdés tehát már nem az, használja-e egy miniszterelnök vagy miniszter a Facebookot, az Instagramot, a TikTokot vagy más közösségi felületet. Hanem az, hogy mire használja. A következő húsz év választóit ugyanis nem lehet visszaterelni a televízió esti híradójához. Ha a demokratikus politika nincs jelen ott, ahol a húsz- és harmincévesek tájékozódnak, a helyét nem az üres csend foglalja el, hanem influenszerek, összeesküvés-elméletek, szélsőségek és harminc másodperces videókba csomagolt hazugságok. A fiatalokat tehát nem a közösségi médiától kell megvédeni, hanem értelmes politikával kell megtalálni. Ebben pedig a transzparencia alighanem többet ér bármilyen óriásplakátnál.

Magyar Péterék ráadásul mintha egy lépéssel tovább mennének: nemcsak közölnek, hanem feltűnően sokszor magyaráznak is. A miniszterelnök és miniszterei a parlamentben és a közösségi felületeken nem csupán azt mondják el, hogy mit döntött a kormány, hanem azt is, milyen állapotot talált, hogyan alakult ki a probléma, milyen lehetőségek közül lehet választani, melyik megoldást választják, miért azt, mindez mennyibe kerül, és mikorra várható eredmény. Vitézy nem egyszerűen közli, hogy rossz a vasút, hanem elmagyarázza, mitől rossz, hol vannak a hálózat szűk keresztmetszetei, miért kell egyszerre járművet, pályát, állomást és menetrendet fejleszteni. Kapitány István vagy Kármán András nem pusztán inflációs vagy költségvetési számokat sorol, hanem megpróbálja érthetővé tenni, mi köze a kiszámítható szabályozásnak a beruházásokhoz, a bizalomnak a fogyasztáshoz vagy a kamatszintnek az államadósság terheihez. Magyar Péter pedig újra és újra nekifut annak, hogy a parlamenti vitákból ne pusztán politikai gladiátorviadal, hanem valamiféle nyilvános magyarázat is legyen. Ez bizonyos értelemben több egyszerű kormányzati kommunikációnál, ez maga a társadalmi edukáció. A polgár nem alattvaló, akinek elegendő annyit tudnia, hogy „a kormány döntött”, hanem partner, akinek joga van érteni is, miért döntött úgy. Paks, az aszály, a vasút, a költségvetés vagy az egészségügy problémáit természetesen nem lehet Facebook-posztokkal megoldani. De el lehet magyarázni, honnan erednek, milyen választási lehetőségei vannak a kormánynak, és miért nem létezik mindenre jövő keddre kész megoldás. Ha pedig ettől valamivel több ember érti meg, hogyan működik az állam és a gazdaság, akkor a közösségi média ezúttal nem butította, hanem tájékozottabbá tette, tanította a közvéleményt.

A kormány legérdekesebb kísérlete éppen ezért nem gazdasági, hanem politikai. Partnerként próbál beszélni a társadalommal. Az energiakrízisben Kapitány szerint a lakosság 84 százaléka tudatosan átszervezte energiafogyasztását, több mint ezer vállalat pedig önként vállalta fogyasztása vagy termelése részbeni időbeli áthelyezését. Nem tiltással, hanem kéréssel. Meglepő felfedezés: a felelős állampolgár akkor is együttműködik az állammal, ha az állam nem fenyegeti. Ehhez tartozik a transzparencia is. Az Európai Ügyészséghez való csatlakozás mellett erősítik az Integritás Hatóságot, szigorítják a vagyonnyilatkozati rendszert, átláthatóbbá teszik a közbeszerzéseket, bővítik a közadatok nyilvánosságát, átvilágítják az előző kormány szerződéseit, felülvizsgálják a titkosított nemzetközi megállapodásokat, megkezdték a 2010–2026 közötti kormányülési dokumentumok feltárását, és vizsgálják a Covid-időszak lélegeztetőgép-beszerzéseit.

Az elszámoltatásnak azonban van egy ennél is kényesebb része: az előző rendszer hosszú évekre bebetonozott közjogi tisztségviselői helyzetének rendezése. Ez nem személyzeti mellékkérdés. Egy kormányváltás önmagában kevés, ha az állam kulcsintézményeinek élén továbbra is olyan vezetők ülnek, akiket az előző kétharmad hosszú időre választott meg, és akik adott esetben az új parlamenti többség mozgásterét, sőt éppen az elszámoltatást képesek akadályozni. A személyi bebetonozás az Orbán-rendszer egyik legfontosabb túlélési biztosítása volt, ennek lebontása ezért a tényleges rendszerváltás egyik előfeltétele. Itt kezdődik az új hatalom egyik legnehezebb vizsgája. A „báb” politikai minősítés, a közjogi tisztség viszont jogintézmény. Nem lehet ugyanazzal az önkénnyel lebontani az előző rendszer személyi betonfalait, amellyel azokat felhúzták. Képes-e az új többség megszüntetni egy tizenhat éves rendszer hatalmi utóvédállásait úgy, hogy közben ne vegye át annak módszereit. Az elszámoltatás és a bosszú között ugyanis nem a politikai szándék, hanem a jogállam húzza meg a határt. Ezen a ponton látszik az első száz nap egyik legfontosabb, bár kevésbé látványos sajátossága: a Tisza-kormány szinte hímes tojásként vigyáz arra, hogy a változtatásoknak legyen jogszerű, alkotmányos és eljárásjogi fedezetük. A kétharmad birtokában politikai erőből nyilván sok mindent meg lehetne tenni. De ha az új többség logikája mindössze annyi volna, hogy „eddig ti voltatok kétharmaddal, most mi vagyunk”, akkor nem rendszerváltás, csupán kormányváltás történt volna. Az első komoly alkotmányjogi próba most lezajlott. A Fidesz–KDNP ötven képviselője az Alkotmánybíróságtól kérte a KEKVA-rendszert, a Sulyok Tamás mandátumának megszüntetését, a képviselői cikluskorlátot és az alkotmánybírák 70 éves felső korhatárát érintő változtatások megsemmisítését. Az Alkotmánybíróság mind a négy indítványt visszautasította. A történet iróniája, hogy azt a korlátot amely szerint az Alaptörvény módosításait az Alkotmánybíróság tartalmilag nem vizsgálhatja, csak az elfogadásukra és kihirdetésükre vonatkozó eljárásét, azt maga a fideszes kétharmad építette bele az Alaptörvénybe. A Fidesz most tehát annak a jogi kerítésnek ütközött, amelyet korábban saját hatalma védelmére húzott fel. Még ironikusabb, hogy nem valamiféle Tisza által frissen kinevezett, engedelmes testület hozta meg a döntést: a jelenlegi alkotmánybírákat még az előző politikai többség idején választották meg. A Tisza igazi bizonyítványa négy év múlva nem az lesz, hogy kétharmaddal mennyi mindent tudott megtenni, hanem az, hogy akkor is elfogadta-e a jog korlátait, amikor azok saját hatalmára voltak kényelmetlenek. A jogállam ugyanis ott kezdődik, ahol a győztes önként lemond arról, amit puszta erőből még megtehetne.

Ezek az első száz nap legfontosabb változásai. Nem az, hogy minden rendben van, hanem hogy szabad kimondani: nincs minden rendben. Van költségvetési baj, van vasúti baj, van kórházi baj, van vízügyi baj, van energetikai baj. Paks sem azért romlott el, mert valaki beszélt róla, és a költségvetési hiány sem attól lesz kisebb, ha államtitokká minősítjük.

A Tisza első száz napját tehát sem diadalmenetként, sem kudarcként nem érdemes leírni. A nagy ígéretek jó része még előttük áll, és lesz mit számon kérni. A 3 százalék alatti hiány, az államadósság csökkentése, az egészségügy rendbetétele, az oktatás valódi decentralizálása, Paks II. felülvizsgálata, a vízgazdálkodási fordulat vagy a vasút újjáépítése években, nem Facebook-bejegyzésekben mérhető. De aki az első száz nap után csak Facebook-kormányzást lát, az nem akar mást látni. Nem hajlandó kinézni az ablakon, s szembesülni a valósággal. Mert a képernyő mögött jogszabályok születnek, intézmények alakulnak át, uniós milliárdok mozdulnak meg, vasúti és vízügyi programokat terveznek, kórházakat világítanak át, szerződéseket vesznek elő, és szakemberek százai dolgoznak olyan ügyeken, amelyekről korábban legfeljebb annyit lehetett tudni: a kormány foglalkozik velük.

A valódi újdonság tehát nem az, hogy ez a kormány Facebookozik. Hanem az, hogy közben kormányoz is – és azt a szokatlan ötletet sem tartja ördögtől valónak, hogy közben elmondja nekünk, mit csinál.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább