NEHAZUGGY

Ide nem tiramisut enni jöttünk

Vogronics András | Ma | 10:48

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 2,300,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 649,180 forint, még hiányzik 1,650,820 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Negyedik nap a Dolomitokban. Mi tagadás, ezúttal sem unatkoztunk, ezúttal sem lett könnyebb a feladat. Ellenkezőleg. Arabbából indultunk, ahogy eddig is, most két újabb, legendás hágó várt ránk: a Passo Giau és a Passo Falzarego. Mielőtt nekiálltunk volna a brutális mászásnak, tekintettel arra, hogy vasárnap volt – és ilyenkor rengeteg motoros, autós látogat el ilyenkor a hegyekbe, ezért elég nagy tumultus van -, megnéztünk egy nagyon érzelmes emlékművet Giau lábánál, ami egy fémből készült kidőlt fenyőfát formáz meg. Mellette egy táblán olvasható, hogy Valentino Moro olasz művész 2020-as alkotása ez. A címe: „Sfida” – „Kihívás”.

A szöveg magyarul nagyjából így szól:

„Ég és föld között egyensúlyozva egy kettétört, erős és göcsörtös fatörzs nyúlik a semmibe. A megtépázott törzs egyik ágából új élet sarjad: egy vörösfenyő. Ez az életösztön győzelmét jelképezi, azt, hogy bármilyen körülmények között képesek vagyunk túlélni.

A szobor az ellenállás és a talpra állás akaratáról szól, valamint arról, hogy képesek vagyunk túllépni a Vaia-vihar hatalmas tragédiáján, amely 2018 októberében több millió fát döntött ki és több ezer hektár erdőt pusztított el az Alpok Triveneto régiójában.”

Az alkotás vasból és kőből készült, és a művész, valamint a Foss Marai olasz családi borászat adománya. A 2018-as Vaia-viharról pedig azt érdemes tudni, hogy a Dolomitokban rengeteg helyen még ma is láthatók az akkori erdőpusztítás nyomai.

De visszatérve a forgalomra és az olaszok hozzáállására a bringásokhoz. Hiába volt rengeteg motoros és autós, teljesen más volt a légkör, mint otthon. Nem dudálnak, nem húzzák rád a kormányt, inkább figyelnek rád. Volt, hogy csak megálltunk vizet tölteni, és már lassítottak, kérdezték, hogy minden rendben van-e. Ez a fajta tisztelet és odafigyelés elképesztően jó érzés. Persze ez úgy értendő, hogy Olaszországban a kerékpározás tényleg nemzeti ügy. A Giro d’Italia több mint száz éve része a kultúrának, és a hegyekben született meg a verseny legendája. Coppi és Bartali neve itt nem csak sportolókat jelent, hanem hősöket, akik a háború utáni Olaszország reményei voltak. A hegyi szakaszok – mint a Stelvio, a Mortirolo vagy a Giau – szinte szent helyek a bringások számára. És emiatt a hétköznapi közlekedésben is benne van egy alapvető tisztelet. A bringás nem feltétlenül akadály, hanem a hagyomány része. Szívesen mondanám, hogy mi is egy bringás nemzet vagyunk, csak hát nem volna igaz sajnos. Pedig milyen jó lenne, ha az autósok inkább segítenének, mint ártanának, hiszen tudják, hogy például egy versenyen őket is képviseled, és azzal csak segítik a felkészülésedet, hogy nem ütnek el, vagy legalábbis nem küldenek el a picsába, ha az út szélén tekersz. Valamiért bízom benne, hogy majd egyszer talán felfogja a mi nemzetünk is ezt.

A hegyek kemények, de közben valahogy biztonságban érzed magad. És ez sokat számít, amikor már a lábad tiltakozik minden egyes pedállenyomás után. És hát nekiestünk a hegynek. A Giau emelkedője hosszú, helyenként tíz százalék körüli, és amikor felérsz a 2236 méteres csúcsra, eláll a szavad. Körben a Nuvolau, a Ra Gusela, meg a Tofana-csoport – egy olyan pazar látvány, amit nagyon nehéz szavakkal visszaadni.

Ezért a látványért brutálisan megszenvedsz. Szinte szó szerint meg kell halnod. A gondolataid messzire visznek, a Giau emelkedőjén azt tapasztaltam, hogy egyszer csak megszűnt körülöttem minden. Már nem a wattot néztem, nem a kilométert, csak az ütemre figyeltem. Mintha a tested egy római harci gályává változna. A szíved a dob, a lábaid pedig engedelmes evezősök – nincs helye hezitálásnak. Csak fel, fel és fel. Itt tényleg nem állhatsz meg. Nemcsak azért, mert technikailag nagyon nehéz újra elindulni azon a meredeken, hanem mert, ha megtöröd a ritmust, az pedig olyan, mintha a hegy győzne le. Ez az ősi túlélési ösztön, a túlélés szimbolikája. Ezek a hegyek nem csupán fizikailag, de lelkileg is próbára tesznek. És talán pont ezért olyan elementáris élmény minden egyes kanyar. Amelyek egyébként meg vannak számozva, összesen 29 tornante, azaz kanyar van. Két oldalról is fel lehet jutni, de mi a nehezebbet, azaz a Giro-szakaszt választottuk. Ez a brutális oldal nagyjából 10 km, 920 méter szint, 9% fölötti átlag. Elég ha annyit mondok, hogy durva volt, de hát ezért jöttünk, nem föltétlenül tiramisut enni.

És igen, felértünk. 2250 méteren már kicsit hűvösebb van, ezért hogy ne fázzunk meg, néhány fotó után tovább is gurultunk. A lejtő után jön a Falzarego, szintén a Giro-történelem része. Itt a múlt még nyomasztóbb: az első világháború alagútjai, lövészárkai szinte végigkísérik az utat. A Dolomitokban tényleg nincs könnyű vagy ingyen kilométer, minden emelkedő próbára tesz, de minden szerpentin után olyan táj tárul eléd, ami minden erőfeszítést megér.

Hazafelé megint sietni kellett, mert délutánra esőt jeleztek előre, ami meg is érkezett. Arra gondoltam, bárcsak otthon is így szakadna, ahogy itt a hegyekben 2 órán keresztül. Egyébként szombat este, egy estével korábban néztünk, mint a moziban, és nem értettük, miért van mindenhol felvonulás, népviseletbe öltözött emberek, zenekar, meg valami különleges ünnepi hangulat. Aztán leesett, hogy Ferragosto van.

Ami szó szerinti fordításban augusztusi pihenést jelent, ez végül is Nagyboldogasszony napja. Ez itt az egyik legnagyobb ünnep: országos munkaszüneti nap és hivatalos ünnep is. Augusztus 15-e, a nyár csúcspontja, tűzijátékkal, fesztiválokkal, nagy családi ebédekkel, piknikekkel, baráti összejövetelekkel. Vallási ünnep is, de közben több mint kétezer éves hagyományokra vezethető vissza. Olyan, mint egy nagy nemzeti lelassulás, amikor mindenki együtt van, és kicsit megáll az élet. Tényleg lenyűgözően érdekes, hogy itt minden a hagyományokról szól.

Az utolsó nap tekerési élményeiről szóló beszámolóm a Dolomitokból innen folytatódik ma délután a Szalonnázón.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!