NEHAZUGGY

A megbocsátáshoz időre van szükség

Valóban magyar zászlóba csomagolt eufória hömpölygött végig tegnap, 2026. május 9-én a Kossuth téren, olyan igazi, felemelő népünnepély, amit rég láttunk. Nem lehet erről eleget beszélni. Ezt gondolom. És nem azért, mert megszállott rajongója lennék Magyar Péternek, vagy vakon szerelembe estem volna a működésébe, de tény: az elmúlt több mint két éves munkája nélkül nem jutottunk volna el oda, ahol most vagyunk, hogy kaptunk egy utolsó utáni esélyt egy emberhez méltóbb életre. Vállalom, hogy azt a beszédet, amit a parlamentben miniszterelnökké választása után elmondott, minden magyar embernek kötelezően hallania kellene. Az elejétől a végéig. És nem a beszélő személye miatt, hanem mindazért, amiről beszélt, akikről beszélt, ahogyan beszélt. A maga nemében biztosan történelmi volt. Rengeteg okból, nem csak ezért: „a hazáért az elődeink az életüket adták, Magyarország miniszterelnökének lenni megtiszteltetés.” Megtiszteltetés, nem kiváltság, szolgálat, nem kitüntetés.  

Foglaljuk keretbe, helyezzük kontextusba ezt. Annál is inkább, mert az előd valamiért pont fordítva értelmezte a miniszterelnöki megbízatást. Az az előd, aki annyira gyáva, jellemtelen és szánalmas kisember, hogy nem sikerült némi méltósággal, akármilyen kissé emelt fővel távozni onnan, ahol 16 évig felmosórongyként használta azt az ellenzéket, amelynek szerepét most az ő összezsugorodott pártja került. Legyünk őszinték, ha már ő nem képes: erről nagyjából ő tehet. Nem kizárólag, de majdnem. Az az ex-miniszterelnök, aki előző nap egy drogokról és nőverésről danoló, enyhén tudathasadásos rappernek adott úgynevezett interjút, miután 3 hétig a kutya sem tudta, hogy éppen mit művel, merre jár, miben sántikál. De legalább a végére megtudhattuk, hogy tulajdonképpen ő egy lelkes náci- és fasiszta szimpatizáns, aki a Vadhajtások nevű szélsőségesen gyűlöletkeltő portált olvassa, és maximálisan azonosulni tud a tartalommal. Ha másért nem is, ezért az értékes információért érdemes volt szemlézni ezt a delíriumot. Kordokumentum. Vagy ahogy mondani szoktuk: kórdokumentum.

A jellemóriás, aki küzdött, harcolt, folyamatosan csatákat vívott, aki a haza az első meg egyéb nagyot mondó, semmit nem jelentő csatakiáltásokkal zsonglőrködött 16 éven keresztül, arra nem volt képes a történelmi veresége után, hogy tisztességesen, veszteshez méltó módon köszönjön el legalább azoktól, akik még mindig el vannak tőle olvadva. Ez szerintem a minimum lett volna akkor is, ha ő soha nem volt egy különösebben gerinces ember. Neki soha nem volt gerince. Neki bele volt meg arca, de az legalább jó nagy. Szóval a bátor admirális távolról, a Cinege utcából (?) nézte végig ahogy a vert seregét a győztes hadvezér ország-világ előtt porig alázza, és szembesíti őket azokkal a szemétségekkel és ordenáré gusztustalanságokkal, amiket az ő vezetésével 16 éven keresztül elkövettek ellenünk és a hazánk ellen. Egyelőre még csak tudomásunk, sejtéseink vannak ezekről, mostantól az az egyik legfontosabb cél, hogy bizonyítva legyenek ezek a gaztettek, aztán végre meg is legyenek a következmények. Igen, az egyik legfontosabb lépés, hogy legyen elszámoltatás, hogy a politikus, a miniszterelnök soha többé ne lehessen egy felkent félisten, egy mindenható uraság, hanem a nép szolgája és ügyeinek alázatos intézője legyen.

Számomra ez a beszéd nagyon rendben volt, mint ahogy némi elégtételt azért nyújtott az is, hogy voltak ott néhányan összezsúfolódva az ellenzéki patkóban, akik eddig a kormányzati bársonyszékekben pöffeszkedve, vihogva, füttyögve, flegmán és cinikusan hajtották el a korábbi ellenzék tagjait, vagyis az elődeiket a vérbe, és velük együtt azokat is, akiket képviseltek. Szóval azért volt ennek egy diszkrét bája, hogy szigorúan szimbolikusan, politikai értelemben a korábbi hóhérok álltak most a bitófa árnyékában. És igen, volt valami hiányérzet sokunkban, én legalábbis szívesen végignéztem volna, ahogy a megválasztott miniszterelnök Kövért, Semjént, Rogánt vagy Orbánt küldi el a büdös picsába a pulpitusról, és szembesíti őket azzal, amit itt műveltek. Ahogy azt megérdemelték volna. Csakhogy ők gyávák. Ez nem politika, nem taktika, nem okos húzás, ez a sok jellemtelen, gyáva senki reakciója. Azoké, akik ezt tették az országgal:

„Egy olyan országot örököltünk, ahol a politika tudatosan fordította a magyart a magyar ellen” – mondta a miniszterelnök a gyűlöletre, félelemre, uszításra épülő orbáni kommunikációról. Magyar szerint a szűk hatalmi csoportot leszámítva az egész ország súlyos árat fizetett ezért, a fideszesek, a baloldaliak, a kiábrándultak és a Mi Hazánkra szavazók is. „Ami történt, az nem a magyar emberek hibája.” Egy kicsit azért de, mert volt egy csomó olyan honfitársunk, aki zokszó nélkül átvette ezt a gőgös tempót, ezzel felruházva közlekedtek, és aláztak mindenki mást, aki viszont a kezdetektől rühellte ezt a társaságot. Szóval azért de, a magyar emberek hibája is. Egyáltalán nem is baj, ha az ember számot vet magában azzal, hogy a szűkebb vagy tágabb környezetében kik voltak azok, akik a fent leírt, árokásó műsort nyomták. Mert az Orbán-rendszernek vége van, de szerintem időre van szükség a megbocsátáshoz. Hogy megbékélhessünk azokkal, akik aktívan részt vettek abban, hogy 16 év mínuszból kell most újrakezdenünk, hogy megint azok helyett kell rendet tennünk, azok helyett kell visszafizetnünk az adósságokat, akik konkrétan ránk hagyták a káoszt és a nyomorúságot. Nekem legalábbis időre van szükségem, nem én fogok puncsolni annak, aki még mindig azt gondolja, hogy őt verték át, ő az áldozat. 

Megfogadjuk, hogy olyan országot építünk, ahol a politika képes biztonságot, közös célokat adni, ahol a családok képesek meghallgatni egymást, és örülni annak, hogy ugyanahhoz a hazához tartoznak. Magyarország új korszakot akar nyitni, mondta Magyar Péter. Köztudott, hogy én a családommal – apám, anyám, testvéreim – hadilábon állok politikai nézetkülönbségek okán. Egyedül apám az, aki olykor hajlandó volt a tükörben meglátni a valóságot, aki talán most is kapiskál valamit, a többiek még tagadásban vannak. Azt hiszem, 16 év után én még tudok várni. Másrészt ez egy nagyon nagy visszaigazolás volt nekem arra vonatkozóan, hogy ha úgy érzem, hogy igazam van, akkor érdemes kitartanom és küzdenem azért, hogy ez bebizonyosodjon. És nem csak azért (de, azért is), hogy azt mondhassam: Látod? Nem én voltam a hülye.

A beszéd egyértelműen legkeményebb, de legalább ennyire jogos része mindenképpen a Sulyok Tamáshoz intézett felszólítás volt. Aminek volt egy sajátos dramaturgiája, hiszen ő (is) az a közjogi méltóság, akit Júdás ültetett a helyére, kicsit olyan is volt, mintha hozzá beszélne, ki is rázott a hideg. Én Sulyok helyében biztosan feladtam volna ezen a ponton. Azt mondtam volna, hogy bocsánatot szeretnék kérni minden jóérzésű magyartól azért, amit parancsra tettem. Ezennel lemondok, viszontlátásra. Ez nyilván nem következett be, hiszen ebben is gyáva emberek vére folyik, a szatyros ember alkalmatlan a belátásra. 

„Elnök úr, nem sikerült aggódni akkor, amikor Orbán Viktor poloskának nevezte a haza állampolgárait. Nem sikerült megszólalni akkor sem, amikor a bukott kormány háborús propagandát öntött közpénzmilliárdokból az országra. Elnök úr, ideje távozni, emelt fővel, ameddig még lehet” – mondta Magyar Péter Sulyok Tamásnak. Azt gondolom, egy igazi demokrata, egy igazi államférfi sírva, zokogva menekült volna el e szavak hallatán, de a sunyi, jellemtelen senkitől ezt nem lehetett elvárni. Mint ahogy a hangyafasznyira zsugorodott Fidesz-frakciótól sem, hogy normálisan viselkedjen, vagy legalább megpróbálja. Még ahhoz is a Haribo-gerincű engedélyére volt szükség, hogy a cigány himnuszt eléneklő gyerekek produkciója után felálljanak. Ezek a demokraták? Ezt akarnak megbékélést, ezeknek volt szeretetkampányuk? Ezeknek? Szánalmas banda, amit a Pócs nevű vihogása és elmebeteg rángatózása demonstrált a legjobban, hogy egy ilyen szánalomhalmaz fogja azokat képviselni, akik eddig feltűrt ujjú kigombolt ingben közlekedtek köztünk. Egyelőre ennyi, de sokáig fogunk még ezen rugózni, és így van ez jól!

Ceterum censeo: a bukott Orbán-kormányt és valamennyi cinkosát felelősségre kell vonni!

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább