NEHAZUGGY

Hát akkor csapjunk bele!

hihetetlen, tudom, mégis:

megszépül majd ez az év is

ne törődjünk senkivel

érjük be a semmivel

tartson (ez a tanácsom)

húsvétig a karácsony

s legyen boldog, mint egy kazán

karbantartáskor, a hazám (Erdős Virág)

Drága olvasóink, kedves barátaink, hűséges támogatóink, tisztelt vendégszerzőink! Nem utolsó sorban ökölbe szorult ellenszurkolóink, akikben elevenen izzik a mindent elsöprő, a mindennapokat maga alá gyűrő és megkeserítő elementáris gyűlölet az ún. másik oldal iránt! Amely gyűlöletnek a meglétét aktívan táplálja az a NER-szimptomatikus perverzió, miszerint aki a marhára boldog új év első napján nem aratta le az első győzelmét, az annyit is ér.

Az év nyolcadik napjának reggelén – miután idén se néztük meg szertartásos, eszelős fanatizmussal az angol-magyar 6-3-at csak azért, hogy a múlt kémlelésétől görcsbe rándult nyakunkkal és valaki másnak a győzelmével kezdhessük az évet – némiképp megkésve, de tisztelettel szeretnénk mindenkinek kevesebb gyűlöletben, kevesebb kényszeres, gonosz, hazug, önámító (verbális) győzelemben, viszont sokkal több derűben, szellemi és lelki fejlődésben, tisztességesen és emberségesen elért sikerélményekben gazdag, az előzőnél boldogabb és önfeledtebb 2024-et kívánni. Egyúttal köszönjük a türelmet és a megértést, amellyel átmenetire tervezett, életmentő áramszünetünkhöz, ha úgy tetszik, mentálhigiénés karbantartásunkhoz viszonyultak; szándékaink szerint igyekszünk kárpótolni mindenkit, akinek remélhetőleg hiányérzete volt az elmúlt két hétben emiatt.

Mint karácsony előtt jeleztük, sokat hozzá tudna adni mind egyénileg, mind kollektíven mindenkinek az életminőségéhez, józan eszének megőrzéséhez és harmonikus önmegvalósításához az a pillanat, amikor rájön, hogy másokhoz hasonlóan ő sem pótolhatatlan és megkerülhetetlen, hogy nélküle is felkel a Nap, hogy nem fogja se megmenteni, se megváltani a világot, és hogy a rosszul értelmezett küldetéstudatnak nem építő, hanem mindent leromboló hatása van. Ha körülnézünk abban a mocsárban, amiből kiszakadni próbáltunk egy kis időre, akkor ugyanazt látjuk, amit évek óta: az újabb és újabb marhára boldog új évek egymásutánisága rendre nem hozza el ezt a felszabadító, előremutató felismerést azokban, akikben a legmagasabb hőfokon ég a pótolhatatlanság, megkerülhetetlenség beteges, talán még a törvényesített lopás kényszerét is felülíró rögeszméje. Hogy miszerint, ha ők nem, akkor senki más nem képes, de pláne nem alkalmas megvédeni a nagybetűs Magyar embert a gondolkodástól, az önreflexiótól, azaz saját magától a minden (nem csak brüsszeli) bokorból támadó gonosz(ok)tól.

Következésképpen bár nem sok minden szól amellett, hogy társadalmi, közéleti vagy éppen megélhetési értelemben ez a súlyos választásoktól terhelt év boldogabb lesz, mint a megelőző, hivatalosan nem választási év volt, de mert a saját létezésünkkel kapcsolatban egy önreflexióban gazdag időszakot tudhatunk magunk mögött, felszabadító evidenciaként rögzíthetjük, hogy ahogy eddig sem, úgy idén sem ígérjük nemhogy a világ megváltását, de még a házi önkényuralom leváltását sem. Egyvalamit ígérhetünk, amire nézve még érzünk magunkban némi erőt. Fenntartani a jogot, hogy véleményünk lehessen. Arra fogunk törekedni – lehetőleg sokkal jobban, mint eddig -, hogy ebben az ijesztően felhígult információktól és bűzös dezinformációktól zajos jelenben, ahol az igazság szórványos lángok formájában pislákol, miközben a tudatmódosító hazugság futótűzként terjed, a silány mennyiség hajszolása helyett a legjobb tudásunk szerinti, lehetőleg minőségi tartalmak előállítását célozzuk meg és közös gondolkodásra sarkaljunk mindenkit, akinek erre igénye van. Be kell látnunk, hogy ebben a nyomasztó, fület süketítő hírzajban, ami sokkal inkább nevezhető a társadalom elleni hadviselésnek és lájk- meg pénzvadász manipulációnak, semmint korrekt tájékoztatásnak, lehetetlen és nem is érdemes megpróbálni se felvenni a versenyt másokkal, túlkiabálni a minden igazságok tudóit, akik velünk szemben pótolhatatlannak tartják saját magukat. Ezért.

Nem fogjuk idén sem mások udvarát söprögetni úgy, hogy közben a saját házunk táját felveti a mocsok.

Nem ígérjük, hogy minden olyan történésről beszámolunk, ahol legalább két tányért összecsaptak, viszont mindenről ezután is gondolni fogunk valamit, ami önmagunktól nem független véleményünk szerint releváns és fontos, ami az igazságérzetünket bántja és az erkölcsi iránytűnket megpróbálja összezavarni.

Pontosan tudjuk, hogy a világ nem váltódik meg azáltal, hogy leírjuk, hogy miért nem menő gazembernek lenni, gyanútlan, jóhiszemű polgárok tömegeit átverni, kiskorúsítani, a lelküket mérgezni és szisztematikusan kirabolni a zsebüket, de ugyanez a világ nem is lesz jobb hely attól, hogy tudomásul vesszük, hogy velünk bármit meg lehet tenni.

Megértettük és a helyére tettük, hogy nem minden evidens és magától értetődő, amit mi annak gondolunk, ezért a legtöbb mondatunkat ezután is úgy fogjuk kezdeni, hogy szerintünk.

Ugyanoda jutottunk vissza, ahol akkor tartottunk, amikor az első sort leírtuk évekkel ezelőtt: csak azért, mert Hofi Géza 25 évvel vagy Ady Endre 122 évvel ezelőtt megfogalmazott minden második sora úgy vág gyomorszájon, mintha a jelenben, a jelenünkkel kapcsolatban íródott volna/hangzott volna el, nem muszáj szó nélkül, lehajtott fejjel tudomásul venni, hogy amiért 25 évvel vagy 110 évvel ezelőtt is ocsmány volt a magyar világ, a mi életünkben is szükségszerűen annak kell lennie, mert nekünk ezt dobta a gép, mert mi ilyenek vagyunk, és mert evidencia, hogy úgyse tehetünk ellene semmit.

Nem vagyunk hajlandóak beletörődni, hogy az az elkerülhetetlen sorsunk, hogy ha jót akarunk magunknak, akkor homokba dugjuk a fejünket, lapítunk és csendben tűrünk, hogy végignézzük, ahogy a szavainkat megfosztják a jelentésüktől, hogy a szivárvány, a liberalizmus, az erkölcs, a progresszió, a szolidaritás, a másság, az emberség vagy éppen a baloldaliság szitokszóvá válik, vagy hogy bárkinek joga van az emberi méltóságunkon ugrálva megkérdőjelezni a magyarságunkat.

Nem tartjuk normálisnak, hogy vannak a nem magyarok, a magyarabbak, a legmagyarabbak, hogy a tolvaj prédikál erkölcs dolgában a szószékről, és hogy a korrupt maffiózó leckézteti becsületből a tisztességes embert. Ez akkor sem normális, ha ma már a normalitás kérdésében is deviáns politikai szélhámosok és önjelölt papok tartják magukat vonatkoztatási pontnak.

Ami a Szalonna működésével kapcsolatos konkrétumokat illeti. Egy átmeneti, előreláthatóan márciusig tartó, menet közbeni átállási/újratervezési időszakot követően (amelynek részleteiről beszámolunk a megfelelő időben), szoros összefüggésben a havi költségvetésünk jelenlegi, kijózanító szűkösségével, Gergő kollégától biztosan elbúcsúzunk, egy további kollégánk maradása pedig attól függ, hogy mennyire sikerül stabilizálnunk vagy sem egy elfogadható szinten a bevételeinket. Amely bevételeink ahogy eddig is, ezután is kizárólag önkéntes olvasói ráfordításokból állnak össze, a mindenféle eredetű közpénzektől és gazdasági/politikai érdekcsoportok pénzeitől ahogy eddig is, ezután is távol tartjuk magunkat, mert ezt gondoljuk helyesnek. Akkor is, ha emiatt naponta szembe kell néznünk azzal, hogy a túlélő üzemmód nem annyira jó barátja a kreativitásnak. Márpedig ha az ember leír valamit, amit a kedves szülein vagy a gyerekein vagy a barátain kívül még legalább két ember elolvas, annak olyannak kell lennie, hogy jövő héten vagy öt év múlva se kelljen szégyenkezni miatta. Még egyszer: nem azért, mert olyan marhajól megél belőle, mint az Orbán-dinasztia Hatvanpusztától Felcsútig, hanem azért, mert a lelkiismerete ezt diktálja. És bár egzisztenciális gondokkal küszködve jóval nehezebb megtalálni a motivációt a holnapi napban, mint bármilyen megrendelésre, pláne a közpénzpóráz végén gátlástalanul csaholva, a könnyű álmot akkor is az elvek hozzák el, nem a megélhetésileg kiszámítható dagonyázás az erkölcsi fertőben. Tekintet nélkül arra, hogy kinek az életét töri derékba az ember a kocsmai rágalmak és hazugságok terjesztésével.

Egy szó mint száz. Semmit nem ígérünk, de annyit igen, hogy mindent megteszünk azért, hogy visszataláljunk az eredeti célunkhoz, amit az elmúlt évek nehézségei talán elhalványítottak, de mégiscsak ez a legfontosabb. Hogy minél többen a magukénak érezzék/érezhessék a Szalonnát és a Szalonnázót, hogy az a közösség, amely e szerény kis oldalak köré épült, fontosnak érezze, hogy vagyunk. Nem azért, mert pótolhatatlanok vagyunk, hanem mert valamilyenek vagyunk. Ehhez természetesen csak azt tudjuk nyújtani, amivel indultunk: az édes anyanyelvünk iránti tisztelet jegyében azt a stílust, ami remélhetőleg megkülönböztet minket másoktól. Nem akarunk, nem is fogunk hozzátenni az információdömpinghez, ami naponta ráömlik a nyilvánosságra, nem fogunk mindenről beszámolni, amiről mindenki más, viszont nem fogunk elhallgatni semmit, amit felháborítónak, igazságtalannak, méltatlannak tartunk. Bármilyen építő jellegű kritikát jó néven veszünk, és mindenkit arra bátorítunk, hogy ha mondanivalója van, ha bármi bántja, vagy a lelkét nyomja, ne tartsa magában, írja meg nekünk! Itt minden gondolatmenetnek és véleménynek helye van, ami mások emberi méltóságát nem sérti, még akkor is, ha vannak olyan példányai az emberi fajnak, akiket felelőtlenség volna a méltósággal egy mondatban emlegetni.

Az utolsó szó jogán, összefoglalva. Az általunk nagyra tartott Erdős Virág sorai nyomán kívánjuk, hogy amennyire lehet, szépüljön meg ez az év. Ennek távolról sem elégséges, viszont elengedhetetlen feltétele, hogy ne tévesszük szem elől az iránytűt. Hogy senkinek ne higgyük el, hogy a gyengébbet bántani hősies cselekedet, hogy akit egy választáson megválasztottak, az mindenható, hogy az erkölcs halott, ezért bármit büntetlenül meg lehet tenni, ha ideológiát gyártunk a bűnelkövetésnek. Mint ahogy abba se törődjünk bele, hogy Kövér László és elvtársai jogosultak eldönteni, hogy ki a magyar és ki nem az. Őrizzük meg a humorérzékünket, ha tudjuk; kérdőjelezzünk meg mindent, amit elénk hánynak; kérdezzünk, mielőtt ütünk; ne gondoljuk, hogy nekünk akkor lesz jobb, ha valaki másnak sokkal rosszabb lesz, és ne vegyük magától értetődőnek, hogy mi majd megússzuk, ha csendben maradunk, amikor szólni kellene.

Az utolsó utáni szó jogán. Nem kuncsorgás, nem könyörgés az alamizsnáért, csupán a szokásos tiszteletteljes kérés: aki teheti, álljon mellénk! A Szalonnát ITT  lehet támogatni, a Szalonnázó extra cikkeire ITT lehet előfizetni. Köszönjük szépen, induljon az év!

Szerkesztőség

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább