NEHAZUGGY

A büszkeség és a szégyen közötti különbségről

Molnár Bálint | 2023. Június 27, Kedd | 10:30

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,578,300 forint, még hiányzik 421,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Sokan szóvá tették az elmúlt napokban, hogy a magyar kormány végigsunyulta a hétvégét Jevgenyij Viktorivics Prigozsin zsoldosvezér Vlagyimirovics Putyin elleni füstbe ment lázadásával kapcsolatban (szakemberektől úgy értettem, hogy nem érdemes puccsnak nevezni azt, ami történt). Így utólag visszatekintve a Balaton partján szombaton lencsevégre kapott, vadul telefonáló magyar külügyminiszter daliás alakjára, szerintem mindenki jobban járt volna, ha ez így elsikkad. Vagyis ha már ún. élő adásban nem mondtak semmit – amit a honvédelmi, illetve a propagandaminisztériumból kitaposott a látszólag független sajtó, az a semmitmondás kategóriája, egyenértékű a sunnyogással -, akkor nem kellett volna erőltetni utólag sem. Ahogy Orbán Viktornak nincs véleménye arról, hogy miért kiugróan és védhetetlenül magas az infláció, ha Orbán Viktor nem tartja kötelességének az Európában párját ritkító, brutális magyar inflációval kapcsolatban emberszámba venni a brutális magyar infláció terheit viselő magyar társadalmat, akkor simán belefért volna, hogy a korrupt, ellenben százmilliárdos nagyságrendű közbeszerzési eljárások dokumentációjának ledarálását a mai napig nem cáfoló külügyminiszter nem ragaszkodik ahhoz utólag sem, hogy eldicsekedjen azzal, mit művelt a hétvégén. Amikor néhány pillanatra úgy tűnt, hogy Oroszországban megfeledkeztek arról, hogy ki az ellenség.

Nos. Szijjártó Péter nem az az ember, aki profi diplomataként tudja, hogy mikor kell csendben maradni, pláne nem az az ember, aki tudja, hogy mivel érdemes dicsekedni, és mi miatt indokolt sokkal inkább szégyenkezni, ezért aztán. Szijjártó Péter minden békepárti illúziójával leszámolva, előre picsogva, az Európára leselkedő katasztrófát vizionálva elrongyolt Luxemburgba a háborúpártiak közé, az EU-külügyminiszterek ülésére, amelynek szünetében a lábhoz rendelt pártmédiának tartott ún. sajtótájékoztatón eldicsekedett azzal, hogy a hétvégi sunnyogás ideje alatt forró dróton tartotta a kapcsolatot. Nem Brüsszellel, Luxembourggal, Berlinnel vagy Varsóval, hanem. Hanem Moszkvával és Minszkkel. Szijjártó Péter konkrétan azzal dicsekedett a propagandamédia bólogató szakmunkásainak – úgy, hogy azért mindenki más is hallja -, hogy ő hamarabb tudott a Prigozsin-lázadás megoldásáról, mint ahogy azt az érintettek nyilvánosságra hozták. Ízlelgessük. Már ha egyáltalán hajlandóak vagyunk komolyan venni, hogy Szijjártó akkora világpolitikai tényező, hogy őt bárki bármilyen kontextusban előre szokott tájékoztatni arról, hogy mi lesz a megoldás.

Szijjártó Péter, egy európai uniós és NATO-tagállam külügyminisztere nem a szövetségeseivel egyeztet egy, az Oroszországban, azaz a háborús agresszor országban kitört lázadás kapcsán a miheztartásról, a közös álláspont kialakításáról, a potenciálisan indokolt cselekvési tervekről, hanem az agresszor ország miniszterelnök-helyettesével, az agresszor ország külügyminiszterével, valamint az agresszor országgal szövetséges Belarusz külügyminiszterével csüng a forró dróton. És nem elég, hogy büszkén kérkedik ezzel az országával szövetséges országok külügyminiszterei tanácskozásának szünetében (arról, hogy a tanácskozáson mit mondott, arról soha semmilyen bizonyíték nincs), de közben arról lamentál a fideszes pártmédiának, hogy a rengeteg ember haláláért, az egyre súlyosabb természeti katasztrófákért, a rossz emlékeket idéző nukleáris balesetek veszélye miatt (a Szijjártó-féle maszatolás jelentése: rengeteg ember az orosz agresszió miatt hal meg, a természeti katasztrófát az orosz agresszor okozza, a nukleáris baleseten az orosz agresszor munkálkodik, aki másfél éve lerohant egy szuverén országot)

azokat terheli a felelősség, akik a katonai megoldást a diplomáciai megoldás elé helyezik.

Nem, ezúttal sem a háborús agresszor országra gondol habzó szájjal az orosz kémek átjáróházaként elhíresült magyar külügyminisztérium vezetője, hanem a szövetségeseire, akiknek a tanácskozásáról éppen kirohant kikacsintani a pártpropagandára, és bejelenteni, hogy akkor ő most megindul Kínába. Nagyon helyes, hát hiszen még biztos van jó néhány akkumulátorgyártó cég, amit még ide lehetne édesgetni erre a 93 ezer négyzetkilométerre, van még hely bőven, de ez egy másik kérdés. Viszont ha amúgy is alacsonyan szállnak mostanában a külföldről finanszírozott ellenzékkel kapcsolatban, a haza elárulását sejtető, titkosszolgálati vizsgálatokkal megtámasztott vádak, én azért elgondolkodnék azon, hogy ha a választási kampányban külföldről érkezett 4 milliárd forintnyi támogatás a haza kiárusítása, miközben például egy közel 200 milliárd forint közpénzt érintő közbeszerzés dokumentációjának megsemmisítése nem az adófizetők meglopása, akkor ez az ügyködés minek minősül? Merthogy annak a nyugati szövetségi rendszernek a tagjai, amelynek Magyarország is tagja, egymással vették fel a kapcsolatot, látva a Moszkvától néhány száz kilométerre tetőfokára hágó eseményeket. Eközben Magyarország külügyminisztere a tömeggyilkos orosz államvezetéssel és fehérorosz csatlósaival, az EU és NATO ellenségeivel konzultált. Ez minek minősül? És nemhogy minek minősül és milyen magyar nemzeti, diplomáciai érdek fűződik ehhez, de ki az, aki ezzel büszkén veri a mellét két nappal később? Ki az, aki azzal dicsekszik, hogy vele bizony szóba állnak a tömeggyilkosok, vele előre közlik, hogy mi lesz holnap? Ki az az ember, aki külügyminiszterként nincs tudatában annak, hogy ezzel a melldöngetéssel tulajdonképpen leköpi a saját szövetségeseit, hogy ez annak a bizonyítéka, hogy politikai vezetés orosz csatlósállamot csinál Magyarországból? Ki az a felelős külügyminiszter, aki erre veri a nyálát?

Egyszerűen el nem tudom képzelni, hogy egy EU- és NATO-tagállam külügyminiszterének milyen egyeztetni valója lehet az oroszokkal és fehéroroszokkal ahelyett, hogy az EU és a NATO vezetőivel lenne forró drótos megbeszélnivalója. Akármennyire próbálom megerőltetni magam, hogy mindenféle szempontot figyelembe véve higgadtan mérlegeljem ezt az egészet, mindig ugyanarra az eredményre jutok. Arra, amit sértődötten toporzékolva el szoktak utasítani az érintettek: hogy ők tulajdonképpen Moszkva ügynökei a nyugati szövetségi rendszerben. Ha ez nem így lenne, ellenben a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy Magyarország kormánya forró dróton csüng az háborús agresszorral, akkor Szijjártó nem nevezné nukleáris balesetnek egy atomerőmű aláaknázását, nem nevezné természeti katasztrófának egy gát aláaknázását és felrobbantását, akkor világosan, kontextusba helyezve óbégatná el minden alkalommal, hogy az, hogy Ukrajnában nap mint nap rengeteg ember hal meg, az azért van, mert az orosz háborús agresszor lassan másfél éve gyilkolja az ukrán hadsereget és az ukrajnai civil lakosságot. De ami még ennél is fontosabb: ha a magyar külügyminiszter Moszkvához van bekötve forró dróton, és állítása szerint a béke pártján áll, már rég meggyőzhette volna a haverjait, hogy vonuljanak ki Ukrajnából.

Ehelyett másfél éve azt látjuk, hogy egy túlkoros óvodás szellemi szintjén megrekedtnek tűnő ember olyan képtelenségekkel henceg, amiért mások a föld alá bújnának szégyenükben, hogy pont úgy viselkedik, mint egy túlkoros óvodás, akit a felnőttek semmibe vesznek, ezért vadabbnál vadabb mutatványokkal próbálja felhívni magára a figyelmet. Csakhogy amíg egy gyerek esetében ez egy többé-kevésbé normális viselkedési formának minősül, Szijjártó Péter már elmúlt negyven éves. Ebben a korban az ember már tisztában van a büszkeség és a szégyen közötti különbséggel, egészséges lelkületű ivarérett ember pedig nem szokott büszke lenni arra, hogy a szövetségeseit leköpi. Nem gondolhatja senki komolyan, hogy Moszkva másfél éve Ukrajnában zajló, de egész Európát szétzilálását, meggyengítését célzó háborújának kontextusában büszkeség az, hogy a magyar külügyminiszter bizonyos ügyekről a nyilvánosság előtt kap információkat Moszkvából. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy normális, hogy a NATO-tagország Magyarország külügyminiszterének a NATO ellenfelének számító háborús agresszorral kellene konzultálnia, miközben nem Moszkvát, hanem a NATO-t és az egész szövetségi rendszert teszi felelőssé a háború elhúzódásáért. Nincs épeszű diplomáciai magyarázat erre az ámokfutásra, akár igaz, amit Szijjártó állít, akár nem. Az egyik lehetőség rosszabb, mint a másik. Mert ha ez így megy tovább, nem zárható ki, hogy az a forró drót előbb-utóbb az ország nyakára tekeredik. Na az lesz a katasztrófa.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!