NEHAZUGGY

Összekötni a kellemeset a haszontalannal

Emelkedett jó reggelt, vidám vasárnapot mindenkinek a finkelsteini közöny országában és azon kívül, NER-en innen és pofára eséseken, megaláztatásokon, valamint a kollektív nemzeti hülyének nézés ötvenezer árnyalatán túl! Remélhetőleg a halasztást nem tűrő albániai miniszterelnöki hakni időzítése – ami miatt a doktor úr nem élőben, hanem szalagról fröcsögött péntek reggel a Kossuth rádióban – még véletlenül se a véletlen műve volt. Azért az egy kicsit soványka érv lenne a tiranai kiruccanás mellett, hogy Albániában/Albániából még nem szidalmazta teli szájjal (orbánul: kellő udvariassággal) Brüsszelt, bele kéne húzni.

Amikor megláttam, hogy Szijjártó miniszter micsoda sírnivalóan röhejes diplomáciai fennforgást rendezett a Montenegró-Magyarország Eb-selejtező mérkőzés okán, hogy 500 szurkoló miatt követséget, konzulátust, a teremfutballista külügy megannyi kontingenseit hadrendbe állította, leesett, hogy hát persze hogy Montenegró útba esik Albániából hazafelé jövet. És útba esett, bassza meg. Hát nem milyen jó fej a drága miniszterelnök úr, hogy így spórol a köz pénzével? Pedig haza is repülhetett volna Felcsúthatvanpusztára pénteken, szombaton meg ebéd után vissza Podgoricába. De nem, ő áldozatot hoz a kéményen csodálkozó alattvalókért. A törökországi BL-döntőt is milyen ügyesen összekötötte a türkmenisztáni bohóckodással. Egészségére!

Zárójel: Hála a jóságos istennek, ezek az idők már nem azok az idők, amikor a Fidesz leszedte Gyurcsány fejét, amiért elugrott Bécsbe (a nemrég elhunyt csodálatos) Tina Turner koncertjére. Szombaton, sofőrrel, külön busszal! Micsoda képmutatás, atyaúristen! Idézem a korabeli jajveszékelő fideszes nénit: „Akkor, amikor mindenkitől lemondást vár el, megértést vár el (…), akkor mégis, hogy van ahhoz képe, hogy ezt megtegye?” Ez 2009-ben volt, nem volt mondvacsinált háborús veszélyhelyzet Magyarországon, háború se volt a szomszédban, Gyurcsány meg a gazdasági világválság idején elbuszozott Bécsig, a rohadt életbe. Amikor hetente repülhetett volna mindenféle magánprogramokra. Kölyköt látogatni Olaszországba, meccset nézni Katartól Törökországig, homárt enni, bort inni, sunnyogva összekötni a kellemeset a haszontalannal, lebukni és hallgatni, vagy mindent tagadni. Azt hiszem, van egy óriási különbség: Orbán nem vár se lemondást, se megértést, mert az ő hazugságokból ácsolt univerzumában soha nincs válság, ami meg van, arról ő nem tehet. Tehát teljes joggal tolja bele az arcunkba a propagandája, hogy azért találták ki az albániai hivatalos látogatást, ha már úgyis ott volt, miért is ne ugorhatna el meccset nézni Montenegróba? A hatvanpusztai dácsa után ez már igazán semmiség. Egészségünkre!

Meg a harci külügyminisztere egészségére is, aki – jut is eszembe e paródiába illő fontoskodásáról – megtalálta már vajon a 176 milliárdos lélegeztetőgépbiznisz dokumentációját? Azt ígérte, hogy utánanéz, hogy ledarálták, vagy nem darálták le a tudta nélkül a talpasai. Akkor is életszerű volt, azóta is folyamatosan is életszerű, hogy egy NER-miniszternek halvány fogalma nincs, mi történik az általa vezetett intézményben (kérdezzék meg a jó miniszter asszonyt, ő is doktorálhatna ebben a témában), hogy ki mit darál le hirtelen felindulásból. Nem tudom, lehet, hogy be kéne nézni az otthoni cselédfürdőszobába. Mint tudjuk, okos és bölcs hazafiak ott tárolják az atomtitkokat is, nagy baj lenne, ha kiderülne, hogy Gyurcsány Sorossal karöltve odacsempészte Dunakeszire a maláj horkolásgátlókkal kapcsolatos korrupciós dokumentációt.

De a bosszútörvény körbelengő bűzre való tekintettel, a közel 20 órás, sehonnan sehova nem vezető parlamenti süketek párbeszéde után, ami elől őfelsége bátoran Albániáig futott – mert ugyan mi köze lenne egy ekkora formátumú világpolitikai tényezőnek a magyar közoktatáshoz, ugye -, nem túl ízléses kínomban se viccelődni. Főleg, hogy azt hiszem, bátran kijelenthetjük: elég sok minden eldőlt itt elég sok időre. Aki még mindig abban bízik, hogy a nemzet eltorzult megalomániás vezetőjének szüksége van normális életre vágyó, gondolkodó, kételkedő, reflexióra és önreflexióra képes és hajlandó polgárokra, úgynevezett európai magyarokra – közmunkástól tanárig -, annak ahogy tegnap is, ma is csak Hatvanpusztát tudom a figyelmébe ajánlani. Azt a földi halandó, keményen dolgozó szektás kisember számára elképzelhetetlen luxust, amiről a dinasztia feje (mások szerint egyáltalán el nem ítélhető módon: a nemzet varangya) annak idején azt lódította, hogy majorság lesz, az egyik alászolgája meg azt, hogy nincs semmi látnivaló mezőgazdasági épületek felújításán.

Aztán ahogy az lenni szokott, megint kiderült, hogy folyékonyan hülyének nézték a népet. Megkérdőjelezhetetlenül nagy nehézségben lenne a törzsfőnök is meg az egész rezsimje is, ha mindig igazat kellene beszélniük. Pláne hogy legkésőbb Müller Cecília járványügyi ámokfutása óta tudjuk, hogy nem olyan könnyű a jó szöveget megtalálni, ha az ember főállásban lop, csal, hazudik, és nincs ellene vakcina, elvonó, semmi nem segít. Úgyhogy az van, amit Hadházy Ákos írt: normális országban egy miniszterelnök már aznap lemondott volna, amikor kiderült, hogy az állami óriásberuházásokon megtollasodott –  vagy hogy pontosabban fogalmazzunk közpénzeken milliárdosra hízott – apja egy 150 éves műemlék épületegyüttest földig rombolva épít több ezer négyzetméteres luxus birodalmat a pereputtynak. A miniszterelnök nemhogy nem mondott le, de a mostanra a mű elkészült. És azért készülhetett el, mert ez nem egy normális ország, ahol kiművelt emberfők egymás iránti szolidaritása, felelősségtudata és önbecsülése akadályozza meg, hogy bármilyen színezetű kormány is kerül hatalomra, az tönkre tehesse a jelent és a jövőt. Ezzel szemben az van, amit Puzsér Róbert így fogalmazott meg szerintem nagyon helyesen: Orbán Viktort és rendszerét szolidaritást hírből sem ismerő, saját rezsijén kívül semmi iránt nem érdeklődő, közönyös finkelsteini fogyasztók kritikátlan tömege tartja hatalmon.

Az egyedüli hozzáfűznivalóm az, hogy egyáltalán nem most derült ki, hogy nincs remény. Nem most, amikor az egyetemisták teljesen passzívan, fiatalabb diáktársaik ügye iránt teljesen érzéketlenül, méla közönnyel nem tesznek semmit. (Sokan mások sem tesznek semmit, miközben a Rogán-központ pusztító, mérgező propagandája kábítja, bódítja, uszítja és vetkőzteti ki magából a magyar társadalmat.)  Nem most, amikor miközben a jogaikért, a jövőjükért, a tanáraikért kiálló gyerekeket könnygázzal oszlatják – a sors iróniája gyanánt – az állítólagos pénzhiány miatt életbiztosítás nélkül maradt rendőrök (jelentése: az évtizedes korrupció legfőbb politikája okán, globális folyamatoktól nem függetlenül működésképtelenné vált a fideszes állam), egy futballmeccs miatt, a megerősített konzuli szolgálat elrendelésével fontoskodik, bohóckodik minden idők legkártékonyabb külügyminisztere. Nem most derült ki, hogy nincs remény, amikor nagy csinnadrattával, melldöngetve megnyitják a csilliárdos Nemzeti Atlétikai Központot, miközben az uniós források hiányában, a gazdasági összeomlás szélén tántorog az össznépi nyomorúság. De ők a trágyakupac hátán akkor is atlétikai világbajnokságot szerveznek. Nélkülözhetetlen munkát végző emberek életével szórakozva spórolnak, azonnali pedagógusbéremelés helyett brüsszeleznek, dollárbaloldalaznak, és háborúpártizva habzik a szájukon a büdösmigránsozás, miközben a hatvanfelcsútpusztai küldetéstudat magasról tesz az egészre. Sorosozik, egyre durvábban nácul, hazudik, sunnyog, a békével öblögetve tolja a háborús agresszor Moszkva szekerét, és esze ágában nincs tizenhárom év után se nemhogy foglalkozni a társadalmat, a jövőt komolyan érintő problémákkal, de őszintén beszélni se hajlandó róluk.

Tessék, jobbágyok már a hivatalos látogatásait is oda szervezi, ahol a közelben éppen futballmeccs van. És? Közötök? Milyen oktatás? Milyen jövő? Ameddig a szolidaritást hírből sem ismerő jóságos nagymamák, tisztességben megőszült nagypapák, derék munkásemberek, családapák és női princípiumukat beteljesítő nők ökölbe szorulva lincselni akarnak szókimondó, bátor gyerekeket, akik nem akarnak a Mészáros-Orbán-dinasztia szotyolaültetvényén gályázni (képzavar, nem baj) vagy az akkumulátorgyárak futószalagai mellett megdögleni, ameddig a saját rezsijükön kívül semmi mással nem foglalkozó ivarérett polgárok a gyerekeikkel, az unokáikkal szemben az utolsó leheletükkel is védik az önkényurat, miközben az infláció felzabálja a bérüket, nyugdíjukat, addig az önkényúr azt csinál, amit akar. Addig nincs remény. Az egyetlen reményem nekem személyesen az, hogy Varga jó miniszterasszony száján a próféta könyökölt ki, midőn azt állította – még ha nem is saját magára, a főnökére, és az elmúlt ezer év legkorruptabb kormányára gondolt, csak migránsozni akart egy öblöset, az most megint úgy kell nekik, mint egy falat kenyér -, hogy

hosszútávon nem lehet a valóságot letagadni, nem lehet elhazudni az emberektől, hogy az, ami történik, az nem jó.

Legyen úgy. Már elég hosszú utat megtettünk. Ámen.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább