Május 18,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Mani kövek


Spectator: Szamara újratöltve

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,575,270 forint, még hiányzik 1,424,730 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Korábbi TöprengŐ bejegyzések kapcsán már jártunk itt, néhány érdekességet akkor talán sikerült is bemutatni. Ezúttal további gondolatokat vagy megjegyzéseket szeretnénk fűzni ehhez a dél-oroszországi városban, Szamarában látottakhoz. 1935 és 1991 között Kujbisev volt a neve az 1586-ban erődítményként létrehozott településnek, ami városi rangot évtizedekkel később kapott. Alighanem közismert, hogy a háború elején 1941 és 1943 között Kujbisev lett a Szovjetunió (tartaléknak bizonyult) fővárosa. Kevésbé ismert azonban, hogy egyszer már volt – bár csak néhány hónapra – Oroszország fővárosa, mégpedig 1918 januárja és októbere között. Ekkor a bolsevik-ellenes helyi erők létrehozták az Orosz Köztársaságot, amit azután október 7-én a vörös csapatok felszámoltak.

Szamara város a történelmi nevét 1991-ben visszakapta és ugyanakkor megszűnt az 1960 óta „zárt város” minősítése is. Ma Oroszország hatodik legnagyobb városa, lakossága meghaladja az 1 milliót. Közigazgatási területe viszont kicsit nagyobb, mint Budapesté (541 km²). A város kiterjedése akkor érzékelhető, amikor az utazó a város nemzetközi repülőteréről (ami pedig nem Szamara, hanem a tatár nevű Kurumocs) utazik közel háromnegyed órát a városközpontig. Az óriási terület magyarázata, hogy már a háború kitörése előtt, 1940-ben a város délkeleti peremén, a Bezimjanka városrészben nagy ipari központ kialakítását kezdték el. Az ipari- és lakóépületeket az ide telepített BezimjanLag munkatábor foglyai építették 1940 és 1946 között. Az 1941-es, németek előli evakuális során mobilizált üzemek és munkaerő már ebbe a komplexumba került. (Nem lehet ennek kapcsán nem elgondolkodni azon, hogy vajon Sztálint és a kormányt tényleg annyira váratlanul érte a következő évben a német támadás? Vagy csak hazardíroztak a legutolsó percig? Egyre több információ kerül nyilvánosságra arra vonatkozóan, hogy nem is ez volt az első áttelepítésre előkészített hely a Szovjetunióban.)

1960-ban „szigorúan zárt” városnak minősítette a kormány ezt a várost is. Itt összpontosult a szovjet repülőgéptervezés- és gyártás nagy része, később pedig az űrkutatási ipar és rakétagyártás központja lett. Szamarában van egyébként a világ egyetlen űrhajózási egyeteme is, mellette még harminchét egyetemnek és felsőfokú oktatási intézménynek ad otthont a város.

Ezúttal inkább a mai város életéről szeretnék gondolatokat, benyomásokat közreadni. A leginkább feltűnő már első látásra is, hogy a város belső része mennyire összetett és sokszínű, de sajnos nem kizárólag pozitív értelemben. Az a leginkább szembetűnő, hogy mintha megállt volna az idő és ezzel az urbanizáció előrehaladása is. Az ezredfordulón ugyan átmenetileg megkezdődött a építőipari szegmens feléledése, ezt számos, gyakran kihívóan modernistának gondolt magasépület tükrözi.

Volga parti új épületek, előterében a város közkedvelt, 5 km hosszú, homokal feltöltött szabad strandja

A helyiek által sem értelmezhető és leginkább presztizsberuházás benyomását keltő, 2001-ben átadott vasútállomás épülete csak megerősíti az ötlet nélküli lendületesség érzetét. A helyi hatóságok viszont büszkék arra, hogy ez Európa legmagasabb (!) vasúti állomásépülete a maga 100 m magasságával.  Az épületben szálloda és számos szórakoztató létesítmény is működik. A kilátóként funkcionáló kupolából és a szegélyező körfolyosóról jó meszire el lehet látni és onnan a város tényleges kiterjedése is érzékelhető.

Szamarai új vasútállomás

A belvárosban sétálva teljesen nyilvánvaló, hogy nincs és nem is volt átfogó elképzelés vagy vízió a város fejlesztésére vonatkozóan. Ennek eredménye, hogy Szamara utcaképe nagyon vegyes benyomást kelt a látogatóban és igazán nehéz vonzó arcát meglátni a településnek. Bizonyos mértékig ez alól kivétel a sétálóutca, ami egyfajta bemutatója a város építészeti múltjának és ilyen módon van is hangulata.

Leningradszkaja, a sétálóutca

 

Jézus Szent Szívének temploma (a „lengyel templom”)

A szamarai belváros evangélikus  templomának első épületét eredetileg fából építtette a katolikus közösség, saját költségén 1865-ben. Többszöri átépítés és bővítés után végül kőből készült el a jelenlegi formában a templom, amit 1906-ban szenteltek fel. A neogótikus épület tornyai 50 m magasra emelkednek az utca szintje fölé. A szovjet időkben egy ideig múzeum volt, majd később iskolának adott otthon. A 2018-as világbajnokságra teljes mértékben restaurálták és ma már a külföldi látogatók örömére, eredeti állapoban látogatható. A templomban Salvador Dalí egy festményének replikája is látható.

Kivételesnek számít az olyan, valóban megőrzésre méltó szép, régi épület, amit helyreállítanak és vagy lakópület vagy – gyakrabban – magánintézmények tulajdonába kerül. Az ilyen teljeskörű felújítások lényegében csak a belvárosban vannak és nem kizárólag a szépség megőrzése a cél, hanem ezek az épületek még rendelkeznek teljeskörű infrastruktúrával, ami megkönnyíti használatbavételüket.

Restaurált épület a belvárosban. A befektetők azonban nem tudták átlépni itt sem az árnyékukat, mert az eredeti épület nyakába egy láthatóan nem odaillő toldalékot (és még két emeletet) zsúfoltak, az épület mögé

 

Jellegzetes utcakép: három kor, három stílus

 

Egykori szépség romjai. A háznak egy része lakatlan.

A rendezetlen tulajdonviszonyok miatt sok épület csak részben lakott, mint a fenti képen, helyenként az alsó szintet pedig  kereskedelmi célból ugyan helyrehozták, de ebben láthatóan nem sok köszönet van.

Ugyancsak gyakori kép: az új építésű házak közé szorult régi épület.

A lakhatási körülmények még mindig megoldatlanok Oroszországban, kivált a nagyvárosokban. Az építési költségek elképesztően magasak, az új lakáshoz jutás még nálunk is elképzelhetetlenül nehéz és drága. 2006-ban Szamarában a lakásárak az előző évihez képest 80-100 %-kal növekedtek. Aki teheti vagy rákényszerül, a régi házak felújítása útján tudja megoldani a generációkon átívelő lakhatási gondokat (fenti kép). A felújítás sem egyszerű, mert az elérhető infrastruktúra nem bővült és könnyen előfordul, hogy lehetetlenség a komfortfokozat érdemi növelése. A városban uralkodó lakhatási gondok súlyát kiemeli az orosz statisztikai hivatal adata, ami szerint Szamarában az egy főre jutó átlagos lakóterület mindössze 20 m².

Krupszkaja utca 24.  (Megjegyzés: Krupszkaja volt Lenin felesége) Innen már tényleg nincs tovább. A faház egésze életveszélyesnek van nyilvánítva, egy lakásnak (?) azonban még mindig van lakója.

Szamara belvárosában is, mint az orosz településeken általában, nagy számban vannak még faházak, amely többségéről még teljesen leromlott állapotban is látható, hogy eredetleg szépek voltak. (Az orosz nagyvárosokban a 90-es évek végén átmenetileg felszökött építési láz számos faházat és annak telkét vette célba, megegyezés hiányában pedig gyakoriak voltak a rejtélyesnek tűnő helyi tűzesetek.) A szamarai mellékutcákban meglepően sok lakott faház van jelenleg is, többségük reménytelenül leromlott állapotban. Furcsa és értelmezhetetlen látvány ezen házak udvarán látni Audi vagy Subaru autókat. Nem tudni, milyen a lakók életminősége és főleg nehéz elképzelni, hogy milyen úton vagy módon fog a lakhatás problémája megoldódni. A korábban megkezdett építési projektek már gyakorlatilag befagytak fizetőképes kereslet hiányában, a hatóságok pedig nem érzik feladatuknak felelős megoldást találni. Ebben a tekintetben is nagyot fordult és határozottan romlott a szovjet rendszerhez viszonyítva a lakáskérdés kezelése, akkoriban ugyan kirovó rendszerben és többnyire hosszú várakozás után, mégis lakáshoz tudtak jutni az emberek. A lakások olyan minőségűek voltak, amilyenek, de létezett alapszintű komfort. A napjainkban tapasztalható, az átlagemeberek egy részének szovjet időszak iránti nosztalgiája egy szálon talán ide köthető.

A megőrzött múlt mögött a jelenidő

Természetesen Szamarában is számos, a szovjet időszakra emlékeztető köztéri szobor is van. Itt sem nevezték át tömegesen az utcákat, az egyik főút máig Frunze nevét viseli. Csapajev és katonáinak  mozgalmas  szobra a városi színház előtti nagy téren áll ma is, néhány lépésre a híres Sztálin bunker lejáratához. Lenin, a központi  helyen egykor elhelyezett gránit talapzatáról továbbra is magabiztosan mutat a jövőbe és a fenti képen látható mozaikból kirakott fal a szovjet időszak összetéveszthetetlen stílusát tükrözi. Bár a helyiek bosszúságára a dekorfal fontos helyen elzárja a kilátást a Volgára a partra, ám elbontani mégsem akarják. A város jelképének is szánt 40 m magas oszlop, tetején a 13 m magas, stilizált szárnyakat tartó alakkal az oroszok repüléstörténeti jelentőségét sugallja és már a közelmúltban készült.  (A helyiek Panyikovszkij emlékműnek is szokták nevezni az Il-2 repülőt tervező mérnök után.)

Újraépített Győztes Szent György templom

A pravoszláv egyház újjáéledésének épített jelei természetesen Szamarában is jelen vannak.  Több templomot renováltak és újak is épültek. A fenti képen látható templomot még II. Sándor cár építtette, egyike volt akkor a birodalom legnagyobb templomainak. 1934-ban a szovjet hatalom megsemmisítette (hasonlóan sok száz másikhoz, szerte az országban). Az újjáépítés lakossági adományokból és a helyi közigazgatási forrásokból származik hivatalosan, azonban a felhasznált anyagok minőségét tekintve a központi kormány is bizonyosan mélyen a zsebébe nyúlt. Belátható, hogy az ország vallási helyeinek és intézményeinek felújítása, újjáépítése állami források nélkül elképzelhetetlen, hiszen több ezer épületet állítottak helyre alig több mint egy évtized alatt. A 2000-ben felszentelt szamarai templon híres ikonját az egyik Athos-hegyi kolostorban, Görögországban készítették, kifejezetten ebbe a templomba. A bizánci stílusú épületben kaptak helyet azok a katonai jegyzékek, amelyek a háborúban meghalt lakosok, a csernobili mentés során elhunyt áldozatok és a helyi, szolgálat közben elhunyt tűzoltók neveit tartalmazzák.

Zsiguli sörgyár épülete

Nagyon szépen helyreállított épületcsoport a híres szamarai sörgyáré. A szovjet időszakban a gyár – csak mérsékelten jó – terméke ugyan közismert volt, azonban a mennyiségi igényeket nem elégítette ki. Az üzemet az osztrák von Wakano alapította még 1881-ben és söre hamar keresetté vált jó minősége miatt. Az akkor modern gyár sajátossága volt, hogy a tulajdonos és a sörfőző mesterek a nagyon szépen felépített üzem területén laktak. A tulajdonost az első világháború alatt internálták származása miatt, a szovjet hatalom első évtizedének időszakában, a megszorítások miatt egyre nehezebben működő üzemet végül 1934-ben államosították. Akkor kapta – a legenda szerint Anasztaz Mikojantól – a hazafiasabb Zsiguli nevet. A gyár az unió öszeomlása után, zavaros tulajdonlások sorozatát lezárva 2008-ban privatizált részvénytársasággá alakult. Mára a termékeinek minősége alapján felküzdötte magát a jó oroszországi sörök közé, évente 700 millió litert állít elő a gyár.

Szamara a befagyott városfejlesztés és a katonai-ipari komplex átalakulási folyamatából származó korábbi veszteségek ellenére, a régió legjelentősebb városa és az orosz olajipari-, repüléstechnikai- és űrhajózási műszaki tervezés egyik fellegvára maradt. A legnagyobb súlya a gépiparnak és fémfeldolgozó iparnak van. Kétségtelen azonban, hogy a 105 ipari létesítmény, ami a város közigazgatási területén üzemel, súlyos környezeti terhelést okoz. Az orosz környezetvédelmi hivatal adata szerint a város légszennyezettsége 43 %-kal nagyobb, mint az ország más városainak a légszennyezettsége. Az üzemek károsanyag-kibocsátása napi 10 tonna. Sokatmondó adat, hogy az egy lakosra jutó zöldterület viszont mindössze 3,5 m². A város láthatóan számos gazdasági és infrastrukturális gonddal küszködik, ezzel együtt is a gazdasági potenciálja alapján még mindig az öt, fejlődőképesnek ítélt orosz nagyváros között van.

 

Fortocska macska

2019. 06. 01.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.