NEHAZUGGY

Tudom, hogy nem felejti el

Forgács Erzsébet | 2017. Július 2, Vasárnap | 8:50

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,575,270 forint, még hiányzik 1,424,730 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Mennyi időbe telik, ameddig megismersz és megszeretsz, vagy nem szeretsz meg valakit? Ezt a kérdést én eddig nem tettem fel magamnak, mert nem volt fontos. Annyi idő kell, amennyi kell. Nem szempont.

A fiam és a párja kiskutyát szeretett volna. Már hónapok óta téma volt ez, már évek óta tervezgették. Mert valamiért fontos volt, vagy fontos lett. Van két cica, de a cica más. A kutya inkább ember, a macska inkább állat. Perszehogy hülyén hangzik és nem is igaz, de valami hasonló érzésem van.

Tehát kell egy kutyus. Természetesen a megfelelő kutyus kell, nem akármilyen, hanem. És nem tenyésztőtől és soha, soha az életben nem szaporítótól. Szaporítótól soha, bűnözőktől, embertelenektől soha. Szülőgépnek tartott kis szerencsétlenektől, pincében, disznóólban tartott, állatorvost, rendes ételt, szeretet soha nem ismerő kutyusok rabtartóitól soha. Aki látott már pincéből szabadított, napfényt soha nem látott rémült kis jószágokat, az megérti. Aki csak egyszer is szedett már fel a disznóól cementpadlójáról, a befagyott vizestálka mellől kétkilós tenyészállatokat, akik az apró testükkel igyekeztek melegen tartani egymást és még egy hét múlva, a menhelyen is csak szorosan összebújva közlekedtek, mintha egyetlen nagyobb organizmus lenne az öt kis szerencsétlen, az tudja. Aki fogadott már be mentett kutyát és megtanult lassan mozdulni, megtanulta, hogy nem szabad átlépni a fekvő kutyán, hogy nem, soha nem lehet semmi a kezében, amikor közelít a kutyushoz – seprű sem, vizesflakon sem, zacskó sem – , mert retteg mindentől, mert pánikban menekül, mert egész életében verték kézzel is, bottal is, seprűvel is, apró kővel töltött vizesflakonnal is – az érti.

Kell egy kutyus. Mentett kutyus kell, akinek esélyt ad az ember a méltó életre. De Angliából nem egyszerű hazaugrani, hogy megtalálja az ember a neki valót. Mert persze magyar kutyus kell, mert a menhelyen így esélyt kap egy másik négylábú, hogy ne az árok partján szenvedjen ki, vagy ne egy fecskendős ember altassa el. Örökre.

Anya, megkeresed nekünk? Meg, perszehogy meg. A legjobbat, a tökéleteset. Mert csak úgy, a kutya az kutya alapon nem lehet. Nem kutyát keres az ember, hanem barátot. Társat. Családtagot. Nem mindegy, nagyon nem mindegy.

Találomra, a legközelebbi menhelyre nem megyek, mert tudom, mi lenne a vége. Húsz kiskutyával márpedig nem állíthatok haza, mert a párom türelme végtelen ugyan, de nekünk is megvan a magunk élete és ezt nem boríthatom fel. De ott sem tudnám hagyni őket, hiszen szaladnak a rácshoz dugják az orrocskájukat, ott süt a szemükben: engem, engem vigyél el! Kérlek! Az ismerős menhelyre megyek, ott nincsenek rácsok, nincs cementpadló. Boldog kutyusok vannak, családtagok, játékok, ágyacskák, toporgás a konyhaajtóban, hogy mikor készül el az ebéd. Onnan van a mi kutyánk is, ott találok a gyerekemnek is olyat, amilyet megálmodott.

Előtte persze fényképnézegetés, egyeztetés. És megvan. Ő lesz az. Gombszemű, huncut vigyorú kis csibész. Megyek látogatni és mint mindig, nem csak vele találkozom, hanem nyolc másikkal is, hogy lássam, hogy van szocializálva, hogy viselkedik a többiek között. Megyek és izgatott vagyok és akkor odahozzák, megsimogatom, ölbe veszem de semmit nem érzek. Olyan, mint egy akármilyen kutya. Helyes, aranyos, felejthető. Bújik, tolakszik és tolakszik a hat másik is, mind kedves és szeretnivaló. De az az egy nem tolakszik. Távolabbra húzódik. Nem ellenséges, de nem is nyomulós. Néz a hatalmas dió szemeivel. Nevén szólítom és jön. Mutatja a pocakját: jó lenne vakargatni. Elfordulok, távolabb megy. Hívom, ismét odajön. pici

Elmegyek, majd jövök pár nap múlva ismét ahhoz, akit kiválasztottam fotó alapján. Pedig már tudom, hogy nem hozzá megyek, hanem a másikhoz. Ahhoz, aki nem hastáncolt a többivel. Akinek olyan érzés megsimogatni a fejét, mintha eleven bársonyt érintenék. Aki úgy, de úgy tud nézni a hatalmas szemével, de akit hívni kell. Legközelebb már biztosan tudom, hogy ő az. Megmagyarázni nem lehet, miért, csak a bizonyosság van. Kicsi Zsemle. Nem tudni, minek és minek a keveréke. Aprócska, négy kilós kis élet, a szemében a sokat megélt bölcsesség. Még csak egy éve jött a világra és már éhezett, fázott, bántották, kidobták, mint egy ócska cipőt. Már etetett a testével bolhákat, kullancsokat, lopott ételt, hogy legyen annyi vére, ami az élősködőknek elég. Már tiszta és illatos, megtanult pórázon sétálni, van ágya és oltásai, senki nem bántja, de a tapasztalás ott az óriási szempárban. parna

És harmadszorra hazaviszem, pedig fáj a szívem a másikért, akit eredetileg akartam. De nem ő volt az igazi, hanem Zsemle. És tudjuk, hogy csak egy rövid időre marad, ameddig orvoshoz viszem, kivizsgálják, egy kis fogkő, leszedik, oltások, készül az útlevél, megrendelem a szállítást. Egy rövidke hét csak, napra pontosan egy hétig van velünk. Egy hét alatt a szemünk láttára bomlik ki, megmutatja, mennyire szófogadó és mennyire csibész, mennyire okos és mennyire kedves. És jön érte az autó és úgy szeretnénk, ha maradna mégis. Nézünk a távolodó jármű után, gyászolunk. Emlékszel, amikor behordta a diót a kertből, csámcsogva ette a paradicsomot, ide bújt az ölembe és mennyire bársonyos volt az orra ott, pont ott, a két szeme között és mennyire vicces volt, amikor szétálltak a vitorla fülei. Hiányzik. zsemle

Egy hét és ürességet hagyott maga után. De talán még három óra és megérkezik és majd jönnek róla a fotók és akkor megnyugszunk, mert tudjuk, hogy mennyire jó helye lesz és mennyire szeretni fogják és vigyáznak rá egész kis életében. De azért hiányozni fog még egy darabig, ameddig a hiányát el nem fedi a két másik barátunk a maguk kedvességével, bölcs nézésével, huncutkodásával és vakargatásra felkínált pocakjával. cs1

Ha ennyire megszeretted, miért adtad oda? – kérdi valaki. Pont ezért. Mert ennyire szerettem és ha én ennyire szerettem, akkor a gyerekem is ennyire fogja szeretni. Mert a gyerekemet mindennél jobban szeretem és neki csak a legjobb jár. A legjobb most a kicsi Zsemle, aki a félig éhenhalt kóbor bolhafészekből családtag lesz és barát. Mielőtt beraktam a szállítóketrecbe, a fülébe súgtam, hogy adjon egy puszit a fiamnak. Helyettem is. Tudom, hogy nem felejti el. Tudom. adomany-1

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!