VENDÉG

Harminchat év hallgatás – Az ügynökakták megnyitása és a rendszerváltás befejezetlen története

Egy vallomással kezdem. Ha az 1950-es vagy ’60-as években elém tesznek egy beszervezési dokumentumot, miközben megzsarolnak a családommal – pl. a tehetséges gyermekem nem tanulhat tovább, a feleségemet kivágják az általa szeretett munkahelyéről vagy felejtsem el, hogy a súlyos cukorbeteg szüleim hozzájutnak a szükséges inzulinhoz –, annyit kérdeztem volna, hol írjam alá. De valószínűleg még akkor is így tettem volna, ha 20 éves fiatalemberként mutattak volna egy fotót arról, hogy a műegyetemistákkal vonultam, s vagy aláírom, vagy mehetek 20 évre a börtönbe. Az, hogy az aláírást követően írok-e jelentéseket, s ha igen, azok mit tartalmaznak, az már egy egészen más kérdés. A ’70 években már kételkedtem volna, hogy lehet-e valóságos alapja a fenyegetésnek, a ’80-as években pedig, főleg Gorbacsov hatalomra jutása (1985) után ilyesmivel már nemigen próbálkoztak, ha mégis, vélhetően kinevettem volna az SZT-tiszteket. De engem sohasem akart senki beszervezni. Ennek ellenére pontosan tisztában vagyok azzal, hogy az ún. III/III-as ügynökök jelentős hányada áldozata volt annak a rezsimnek, még akkor is, ha nem zsarolták meg direkten, de tudnia kellett, hogy a számára átláthatatlan és befolyásolhatatlan államvédelemnek nevezett mechanizmus nem véletlenül kelt félelmet – akkor is, ha mosolyog.

Általam igen nagyra becsült polgártársaim neve is szerepel a most nyilvánosságra hozott aktákban. Csak két nevet említek meg, mindkettő a magyar kultúra örökbecsű hérosza, akik csak elismerést, sőt dicsőséget hoztak e hazának. Szabó István filmrendező az egyik, aki 19 éves volt 1957-ben, a másik Korniss Péter fotográfus, aki ugyanakkor volt 20. Mindkettőjüknek volt ’56-os múltja, s még nagyban zajlottak a bebörtönzések. Szabót 6-os kartonja alapján „terhelő adatokkal” való zsarolással, Kornisst „presszió”-val szervezték be. Aztán mindketten évekig működtek együtt az állambiztonsággal, ennek tartalmát és mélységét nem, vagy csak felületesen ismerjük. Szabó Istvánt Gervai András filmtörténész „leplezte le”  még 2006-ban, Korniss Péter pedig a Válasz Online-ban önmaga vallott ügynökmúltjáról 2026. november 4-én, az akták nyilvánosságra hozásának napján.

Hogyan is mondta Jézus a hegyi beszédében: „Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!” (Máté 7,1). Jánosnál pedig a megkövezéshez készülőkhöz így szólott: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” (János 8,7).

Nos, a rögvest ítéletet alkotóknak, köveket gyűjtőknek azt javaslom, először gondolkozzanak!

Jómagam 1990-ben, a rendszerváltás hajnalán az egyik legsúlyosabb politikai és erkölcsi hibának tartottam, hogy az új magyar demokrácia nem vállalta az egykori állambiztonsági hálózat teljes feltárását. E meggyőződésem azóta sem változott. A szabad választások, a többpártrendszer, a jogállami intézmények megteremtése történelmi jelentőségű eredmények voltak, de a demokratikus átalakulásnak volt egy olyan alapvető követelménye, amelyet a politikai elit újra és újra elhalasztott: a múlttal való nyilvános, következetes és tisztességes szembenézés.

Harminchat évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a 2026 szeptemberében elfogadott törvény alapján november 4-én megkezdődjön az állambiztonsági iratok széles körű nyilvánosságra hozatala. 

A rendszerváltás elmulasztott lehetősége kötelessége

Bár 1988-90 között sok szó esett róla, az első kezdeményezés csak 1990 szeptemberében született meg: Demszky Gábor és Hack Péter, az SZDSZ két országgyűlési képviselője törvényjavaslatot nyújtott be az egykori III/III-as állambiztonsági szervezet hivatásos tisztjeinek és hálózati személyeinek átvilágításáról, valamint közéleti szerepvállalásuk korlátozásáról. A parlament azonban még napirendre sem tűzte az indítványt. Később MDF-es képviselők is próbálkoztak hasonló kezdeményezésekkel, ugyancsak eredménytelenül. Az MDF köreiben akkoriban makacsul tartotta magát a szóbeszéd, hogy az ügynökakták nyilvánosságra hozatala a parlamenti többség felbomlásához és új választásokhoz vezetne. A feltételezés szerint a kormánypártok soraiban éppúgy akadtak érintettek, mint az ellenzékben. Hogy mindebből mennyi volt igaz, azt éppen a nyilvánosság hiánya miatt nem lehetett ellenőrizni. A gyanú azonban önálló életre kelt, és mérgezte az új demokrácia politikai légkörét. Az MSZMP utódpártjának vezetői más helyzetben voltak. A pártállam magas rangú tisztségviselőit nem lehetett anno ügynökként beszervezni: közülük sokan hivataluknál fogva kapták és használták az állambiztonsági jelentéseket. Még egyszerű MSZMP-tagokat sem nagyon szerveztek be, kutatások alapján a III/III-as ügynökök kb. 8%-a volt tagja az állampártnak. Ők anélkül is rendszeresen írták a „hangulatjelentéseket”, egyéb beszámolókat.

Végül 1994-ben, az első szabadon választott parlament működésének utolsó heteiben megszületett az átvilágítási törvény. Ez azonban korlátozott személyi körre és elsősorban a III/III-as múltra vonatkozott, miközben a többi állambiztonsági főcsoportfőnökség nagyrészt kívül maradt a vizsgálaton. A törvény az első parlament képviselőire nem is terjedt ki. A későbbi módosítgatások és levéltári szabályozások ellenére a teljes körű nyilvánosság évtizedeken át elmaradt.

Mit tettek mások?

A volt szocialista országokban is parázs viták kereszttüzében született válaszokat adtak ugyanarra a történelmi kihívásra. Volt, ahol eltiltást is alkalmaztak, és az iratok hozzáférhetősége sem volt azonos, de a legtöbb ország már a kilencvenes években megteremtette a múltfeltárás intézményes kereteit.

Csehszlovákia 1991-ben fogadta el a térség egyik legszigorúbb lusztrációs törvényét. Bizonyos magas rangú kommunista funkcionáriusokat, valamint az egykori StB (Állambiztonság) meghatározott tisztjeit és együttműködőit kizárta egyes állami és közintézményi vezető tisztségekből. Az eredetileg ötéves időtartamra tervezett korlátozásokat Csehország később meghosszabbította, és azok lényegi elemei ma is érvényesek. Ez nem általános politikai jogfosztást jelentett, hanem meghatározott közfunkciók betöltésének korlátozását.

Szlovákia az 1993-as különválás után nem követte teljes egészében a cseh gyakorlatot. A lusztrációs szabályozás ott nem vált tartós, általános közszolgálati szűrőrendszerré. Ugyanakkor 2002-ben létrehozták a Nemzeti Emlékezet Intézetét, amely az állambiztonsági iratok feldolgozásával és közzétételével foglalkozik.

Lengyelországban 1997-ben született meg az átfogó átvilágítási törvény. A rendszer sajátossága az volt, hogy nem önmagában az egykori titkosszolgálati együttműködést büntette, hanem a közéleti szereplők hamis nyilatkozatát. Aki bevallotta múltját, általában folytathatta politikai pályafutását; aki hazudott, meghatározott időre elveszíthette köztisztség viselésének jogát. A később létrehozott Nemzeti Emlékezet Intézete az iratok feltárásának központi intézménye lett.

Az egykori NDK-ban az újraegyesített Németország különösen széles körű iratfeltárást valósított meg. Az 1991-es Stasi-iratokról szóló törvény alapján a megfigyeltek megismerhették saját aktáikat, a közszolgálatban pedig ellenőrizhették a korábbi állambiztonsági kapcsolatokat. Az átvilágítás elbocsátásokhoz és kinevezések megtagadásához is vezethetett, de nem jelentett minden egykori együttműködőre kiterjedő automatikus eltiltást.

Romániában az 1999-es törvény teremtette meg a Securitate-akták megismerésének jogi alapját. Létrejött a CNSAS, amely az egykori titkosszolgálati kapcsolatok feltárását végzi. A közéleti eltiltást célzó későbbi törvényeket azonban az alkotmánybíróság megsemmisítette. Így a román modellben is inkább a múlt megismerése, mintsem az automatikus kizárás vált meghatározóvá.

Bulgáriában 1997-ben kezdődött az állambiztonsági múlt törvényes feltárása, majd 2006-ban átfogóbb szabályozást fogadtak el. Egy különbizottság nyilvánosságra hozta az egykori titkosszolgálatokhoz kötődő közéleti személyek adatait. A bolgár példa különösen figyelemre méltó, mert az átvilágítás politikusokra, köztisztviselőkre, újságírókra és más közszereplőkre is kiterjedt.

Horvátországban az egykori jugoszláv állambiztonsági szolgálat, az UDBA iratainak kutatása már 1993-ban megkezdődött, de kezdetben jelentős korlátozásokkal. A 2018-as új levéltári törvény széles körben hozzáférhetővé tette az 1990. május 30. előtt keletkezett állambiztonsági dokumentumokat. A horvátok ugyanakkor nem vezettek be a csehhez hasonló eltiltást.

Szlovéniában 1998-ban az egykori jugoszláv állambiztonsági szervek iratainak egy részét levéltári kutatásra megnyitották, 2006-tól szabadon kutathatóvá tették. Viszont a rendszerváltáskor a becslések szerint az iratok kb. 90%-át megsemmisítették, így nagyon korlátozottak a lehetőségek.

A nemzetközi tapasztalatokból egyértelműen kirajzolódik, hogy a múltfeltárásnak nincs egyetlen kizárólagos modellje. A dokumentumok megismerhetősége, az egykori együttműködők azonosítása és a közhivatalokból való kizárás három különböző kérdés. Egy demokratikus társadalom dönthet eltérően a szankciókról, de a történelmi tények tartós elzárása nehezen egyeztethető össze az átlátható államhatalom eszményével.

Kinek a jogait védjük?

Az ügynökakták nyilvánosságra hozatalának ellenzői évtizedeken keresztül személyiségi jogokra, adatvédelemre, jogbiztonságra és az ártatlanul meghurcolható emberek védelmére hivatkoztak. Ezek között vannak valós, alkotmányosan is méltánylandó szempontok. Az állambiztonsági nyilvántartásba vétel önmagában nem minden esetben bizonyít tényleges együttműködést. Voltak megzsarolt, fenyegetéssel beszervezett emberek, voltak, akik megtagadták a jelentést, és olyanok is, akik félrevezették tartótisztjüket. A fennmaradt dokumentumok ráadásul hiányosak, olykor szándékosan meghamisítottak lehetnek. A történelmi igazságszolgáltatás ezért nem válhat puszta névsorolvasássá.

De mindez nem indokolja a titkolózást. Éppen ellenkezőleg: a dokumentumok szakszerű feldolgozását, a történészi kutatás szabadságát és az érintettek jogainak világos szabályozását követeli meg. Mert fel kell tenni a másik kérdést is. Milyen személyiségi jogai voltak annak a tanárnak, akiről kollégája jelentett? Annak a papnak, akinek prédikációit megfigyelték? Annak az egyetemistának, akinek pályafutását egy titkos jelentés törte derékba? Ki szolgáltat nekik elégtételt azért, hogy évtizedekig nem tudhatták, ki árulta el őket, ki döntött sorsukról, és milyen jelentések alapján?

Az erkölcsi felelősség nem évül el

A kommunista diktatúra működtetői között természetesen különbséget kell tenni. Nem azonos felelősség terheli a politikai döntéshozót, a titkosszolgálat hivatásos tisztjét, a megfélemlített beszervezettet és azt, aki önként, meggyőződésből jelentett polgártársairól. Ám az sem fogadható el, hogy a rendszerváltás után egyesek évtizedeken keresztül a demokratikus közélet erkölcsi tekintélyeiként léptek fel, miközben saját múltjukat elhallgatták. Különösen visszás, amikor a jogállamiság és a demokrácia követelményeiről oktatják ki polgártársaikat olyan emberek, akiknek a diktatúrában betöltött szerepét a nyilvánosság nem ismerhette meg. Ez nem jelenti azt, hogy minden egykori ügynököt örökre ki kellene rekeszteni a társadalomból. A megbánás, a múlt őszinte feltárása, az egyéni körülmények mérlegelése és a jogállami garanciák nélkülözhetetlenek. De a megbocsátásnak is előfeltétele az igazság ismerete. Amit nem ismerünk, azt nem tudjuk sem megítélni, sem megbocsátani.

A most megnyíló iratok ezért nem egyszerűen a történészeknek szolgáltatnak új forrásanyagot. Lehetőséget teremtenek arra, hogy a magyar társadalom végre világosabban lássa saját közelmúltját. A feltárás azonban csak akkor töltheti be történelmi szerepét, ha nem válik politikai leszámolás eszközévé, és nem áll meg néhány látványos név nyilvánosságra hozatalánál. Harminchat év. Egy fél élet. Bizony, szembe kell néznünk azzal, hogy voltak, akik jólétben, elismerésekkel övezve élték ezeket az évtizedeket, díjakat kaptak, erkölcsi piedesztálról okították környezetüket, vagy akár az egész országot, s most ott találjuk a nevüket azon a bizonyos listán. Nem kellett volna megtudnunk? De! Harminchat évvel a rendszerváltás után sok érintett már nem él. Mások megöregedtek, visszavonultak, és az egykori áldozatok közül is sokan úgy haltak meg, hogy soha nem ismerhették meg megfigyelőik kilétét. Az elvesztegetett évtizedeket semmilyen törvény nem adhatja vissza. A demokrácia azonban nem attól válik erőssé, hogy elhallgatja saját történelmének kellemetlen fejezeteit, hanem attól, hogy képes szembenézni velük.

A rendszerváltás 1990-ben megteremtette a politikai szabadság intézményeit. Múltunk ezen szeletének teljesebb megismerésére 2026-ig kellett várnunk. Ez nem pusztán történelmi késedelem, hanem erkölcsi mulasztás is. Ezt az adósságot most az egykori ügynököknek, a tartótiszteknek, az állampárt vezetőinek kell törleszteni, azok felé, akiknek az életét a diktatúra titkos gépezete ellenőrizte, korlátozta vagy tönkretette. Akkor is, ha fáj. A jogállam nem azzal szolgáltat igazságot, hogy örökre titokban tartja a jogtiprások elkövetőinek kilétét, hanem azzal, hogy az igazság megismerését mindenki számára lehetővé teszi.

S meg kell értenünk, hogy a rendszerváltás egyik legsúlyosabb mulasztása nem pusztán az ügynökakták visszatartása volt, hanem az a történelmi és erkölcsi következmény, hogy az áldozatoknak kellett együtt élniük a múltjukkal, miközben megfigyelőik és besúgóik jelentős része zavartalanul élhetett tovább a sajátjával.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább