VENDÉG

ÁVH-figyelő – 2026

Egykor volt történelemtanárként most néhány olyan csúnya káromkodást eresztenék meg, amelyeket nemcsak ennek az oldalnak az olvasói, hanem talán maga a monitor sem bírna el. Orbán Viktor megtalálta az új ÁVH-t. A Tisza-kormány által létrehozott Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatalt, az NVVH-t először „ÁVH-típusú intézménynek” nevezte, majd közölte, hogy ha egyszer visszatérnek a hatalomba, az ott munkát vállalók sem kerülhetik el a felelősségre vonást. „Nyomon fogjuk őket követni” – mondta, és azt is megígérte, hogy nyilvánosságra hozzák minden egyes ott dolgozó nevét. Most pedig a Fidesz honlapján elindult az ÁVH-figyelő, egyelőre a hivatal két vezetőjének nevével és fotójával. Orbán szerint az NVVH „bárkire lecsaphat”, lehallgathat, besúgásra kényszerítheti az ismerőseit és elveheti a cégét.

Súlyos szavak ezek Magyarországon. Mert az ÁVH nem politikai metafora volt, nem egy túlbuzgó hivatal, nem egy kellemetlen nyomozó hatóság. Az ÁVH-t a magyar történelem egyik legsötétebb intézményeként tartjuk számon. Így is tanítottuk és tanítják. Ezért mielőtt valaki kampányszlogent csinál ebből a három betűből, talán érdemes felidézni, mit is jelentett valójában.

A történet szimbolikus helyszíne az Andrássy út 60. Az épületet előbb a nyilasok használták Hűség Háza néven, majd 1945-ben beköltözött Péter Gábor politikai rendőrsége, ma a Terror Háza Múzeum állít emléket az épületben folyt borzalmaknak. A Politikai Rendészeti Osztályból Államvédelmi Osztály (ÁVO), végül Államvédelmi Hatóság (ÁVH) lett. A nevek változtak, ám a lényeg egyre világosabbá vált: a kiépülő sztálinista diktatúrának olyan szervezetre volt szüksége, amely nem egyszerűen bűncselekményeket üldöz, hanem a rendszer ellenségeit keresi, illetve azokra csap le, akiket Rákosi Mátyás erre kijelölt. Az Andrássy út 60. pincéiben embereket tartottak fogva, vallattak, vertek és kínoztak. Alvásmegvonással, folyamatos állással, fizikai és lelki megtöréssel próbáltak kikényszeríteni vallomásokat olyan „bűnökről” is, amelyeket az áldozatok sohasem követtek el. Ezt persze a vallatók pontosan tudták. A környező épületek pincéit is összenyitották, hogy növeljék a fogvatartásra használható területet. Odalent brutális kínzások zajlottak, odafent pedig az akták készültek.

A névsor elég hosszú. Az 1946-ban elfogadott, később „hóhértörvényként” emlegetett jogszabály alapján 1956-ig 42 679 embert marasztaltak el, a korszak politikai megtorlásaihoz kapcsolódó kivégzések, agyonverések, egyéb módon – pl. kényszermunka során – meggyilkoltak számát pedig 5-600 közé teszik. Csak 1950 és 1952 között, a Rákosi-diktatúra legsötétebb három évében mintegy háromszáz embert végeztek ki Magyarországon. A halálos ítéleteket ugyan a bíróságok hozták, ám a politikai perek jelentős részében az ÁVO–ÁVH nyomozott, letartóztatott, vallatott, kínzással csikart ki beismeréseket és készítette elő azokat a koncepciós eljárásokat, amelyek végén emberek kerültek a bitófa alá. Ez a terrorgépezet a rezsim nyomozója, vallatója és legfontosabb végrehajtója volt. A légkör korántsem volt olyan vidám, mint azt Bacsó Péter – egyébként zseniális – filmjében, A tanú-ban láthattuk. Rajk Lászlót, a kommunista rendszer korábbi belügyminiszterét saját elvtársai tartóztatták le, az ÁVH vallatta, majd egy koncepciós per után 1949-ben felakasztották. Vele együtt végezték ki Pálffy György altábornagyot és Szőnyi Tibor magasrangú pártfunkcionáriust is. Mindszenty József bíborost az Andrássy út 60.-ban vallatták, kínozták, majd életfogytiglani fegyházra ítélték. Kádár János, aki belügyminiszterként maga is részese volt a diktatúra kiépítésének és a Rajk-per előkészítésének, 1951-ben ugyancsak a gépezet áldozatává vált: letartóztatták, megkínozták és életfogytiglani börtönre ítélték. A katonatisztek elleni koncepciós perekben 1950-ben kivégezték Sólyom László altábornagyot, a honvédség vezérkari főnökét és több tábornoktársát. A Grősz József kalocsai érsek elleni perhez kapcsolódó eljárásokban halálos ítéleteket is hoztak; Vezér Ferenc pálos szerzetest kivégezték. Faludy Györgyöt ítélet nélkül internálták, Kistarcsán, majd a recski kényszermunkatáborban raboskodott. A terror saját embereit sem kímélte. Szűcs Ernőt, az ÁVH egyik legmagasabb rangú vezetőjét és testvérét 1950-ben saját ÁVH-s fogvatartóik olyan brutálisan bántalmazták, hogy mindketten belehaltak. Ezek mögött a közismert nevek mögött pedig ezrek és tízezrek álltak: megvert parasztok, kitelepített családok, internáltak, papok, katonatisztek, kisgazdák, szociáldemokraták, polgári értelmiségiek. Emberek, akiknek nem jutott újságcikk, emléktábla vagy történelemkönyvi bekezdés. Ez volt az ÁVH. Kínzókamra, koncepciós per, internálótábor, bitófa és állami terror.

S akkor térjünk vissza 2026-ba. Lehet vitatni az NVVH létrehozását, jogköreit és eljárásait. Ha törvényt sért, fel kell lépni ellene; ha visszaél a hatalmával, annak következménye kell legyen. De egy korrupciós ügyeket, közvagyont vagy jogellenesen megszerzett vagyont vizsgáló hivatalt ÁVH-nak nevezni nem történelmi aránytévesztés, hanem pofátlan, cinikus félrevezetés. Az ÁVH – mint láttuk – nem azért volt ÁVH, mert nyomozott, lehallgatott vagy vagyont kobzott el. Hanem azért, mert politikai ellenséget keresett és egy gyilkos diktatúra védelmét szolgálta. S itt válik különösen furcsává Orbán Viktor hasonlata. Mert ha már mindenáron történelmi rokonságot keres, volt Magyarországon egy másik intézmény, amelyet történetesen maga az Orbán-rendszer hozott létre 2023-ban: a Szuverenitásvédelmi Hivatal. Az új Országgyűlés 2026 nyarán ezt a hivatalt megszüntette, méghozzá azzal az indoklással, hogy politikai érdeket szolgált, és politikai célból gyakorolt nyomást állampolgárokra, szervezetekre és sajtótermékekre, jelentéseivel szemben pedig jogorvoslattal sem lehetett élni. Vagyis, ha Orbán Viktor mindenáron ÁVH-szerű intézményi logikát keres, különös, hogy éppen arról a hivatalról feledkezik meg, amelyet ő hozott létre, és amelyet az utána következő parlament éppen ilyen indokokkal számolt fel. A Szuverenitásvédelmi Hivatal sem volt ÁVH. Nem voltak pincecellái, nem vertek ki gumibottal vallomást emberekből, nem voltak internálótáborai és bitófái. A történelmi különbség óriási. De ha már Orbán maga kezdett el intézményi rokonságot keresni, akkor érdemes nemcsak az eszközöket, hanem a hatalmi logikát is megvizsgálni. Melyik állt közelebb a politikai rendőrség gondolatvilágához: egy olyan hivatal, amely konkrét korrupciós és közvagyonnal kapcsolatos ügyeket vesz át a rendőrségtől és az ügyészségtől, vagy egy olyan, amely azt vizsgálja, hogy civil szervezetek, sajtótermékek és más társadalmi szereplők tevékenysége milyen – értelmezhetetlen – „szuverenitáskockázatot” jelent?

Van azonban a történetnek még egy bizarr fordulata. A politikai rendőrséggel riogató Orbán Viktor most nyilvántartást készít egy állami hivatal dolgozóiról. Megígéri, hogy nyomon követik őket, nyilvánosságra hozzák a nevüket, és előre fenyegeti őket azzal, hogy ha pártja egyszer visszatér a hatalomba, felelősségre vonás várhat rájuk. A Fidesz honlapján pedig már ott virít az „ÁVH-figyelő”. Vajon jogszerű-e, amit Orbán és a Fidesz csinál? Egy állami hivatal vezetőinek neve és közfeladatával összefüggő adatai természetesen lehetnek közérdekből nyilvánosak. Egészen más kérdés azonban egy hivatal valamennyi alkalmazottjának politikai célú lajstromozása, „nyomon követése”, személyes adatainak összegyűjtése és közzététele, különösen akkor, ha ehhez előre kilátásba helyezett későbbi „felelősségre vonás” társul. Orbán nem egyszerűen azt mondta, hogy megismerjük a vezetők nevét. Azt mondta: „Nyomon fogjuk őket követni. Minden egyes embernek a nevét, aki ott munkát vállal, nyilvánosságra hozzuk: kicsoda, ki fia borja, mit csinál ott.” Ez már aligha intézhető el azzal, hogy közérdekű adatok nyilvánosságáról van szó. A név is személyes adat, amelynek kezelése csak megfelelő jogalappal, meghatározott célból és az adatvédelmi szabályok betartásával történhet. Igaz, a közfeladatot ellátó személyek bizonyos, feladatukkal összefüggő adatai közérdekből nyilvánosak lehetnek, de ebből nem következik, hogy egy politikai párt korlátlanul adatbázist építhet egy állami szerv valamennyi dolgozójáról, nyomon követheti őket, vagy személyes adatokat tehet közzé. A NAIH korábbi állásfoglalásaiban maga is hangsúlyozta, hogy még nyilvánosságra került személyes adatok további politikai vagy médiaszereplői felhasználása sem automatikusan jogszerű: az adatkezelésnek meg kell felelnie a GDPR (az EU általános adatvédelmi rendelete) követelményeinek, és tiszteletben kell tartania az érintettek magán- és családi életét. S itt már nemcsak adatvédelmi kérdések merülnek fel. Az NVVH elnöke közölte, hogy konkrét megfélemlítés vagy fenyegetés esetén megteszik a szükséges büntetőjogi lépéseket. Fekete-Győr András pedig már feljelentést is tett Orbán kijelentései miatt hivatalos személy elleni erőszak előkészületének és felbujtásnak a gyanújával. Hogy történt-e bűncselekmény, azt természetesen nem politikusoknak, nem jogvédőknek és nem publicistáknak kell eldönteniük, hanem a nyomozó hatóságnak, az ügyészségnek és végső soron a bíróságnak. Ez most az új kormány és az új jogállam egyik első komoly próbája is. Mit tesz akkor, amikor politikai ellenfele egy állami intézmény alkalmazottait fenyegeti? Legyint rá, mert Orbán mondta, és nem akar mártírt csinálni belőle? Vagy ugyanazokat a jogszabályokat alkalmazza rá is, amelyeket bárki másra alkalmazna? Éppen az utóbbi lenne a jogállam lényege. Nem Orbánt kell politikai eszközökkel elhallgattatni, és végképp nem szabad vele szemben ugyanazt a módszert alkalmazni, amelyet rajta kérünk számon. A kormánynak nincs joga eldönteni, hogy Orbán Viktor bűncselekményt követett-e el. Ahhoz viszont kötelessége megteremteni a feltételeket, hogy az erre hivatott, tőle független intézmények ezt szabadon eldönthessék. Ha jogszerű az „ÁVH-figyelő”, működjön. Ha jogellenes adatkezelés történik, lépjen a NAIH. Ha pedig a fenyegetések átlépik a büntetőjog határát, járjon el a nyomozó hatóság és az ügyészség. Mert a jogállamot éppen arról lehet felismerni, hogy Orbán Viktort is ugyanaz a törvény védi – és ugyanaz a törvény köti –, mint bárki mást.

Talán éppen az Andrássy út 60. története, az áldozatok emléke miatt kellene óvatosabban bánni a szavakkal. Az ÁVH nem kampányfogás volt. Embereket kínoztak meg, tettek tönkre, vertek agyon és végeztek ki. Családokat fosztottak meg otthonuktól, embereket zártak börtönbe bírói ítélet nélkül, és egy egész ország tanulta meg – a nyilasok és a Gestapo tombolása és a szovjet csapatok katonáinak brutalitása után újra – a zsigeri rettegést. Három betű maradt utána, amelybe egy korszak rettenete sűrűsödött.

Orbán Viktor most ebbe a három betűbe kapaszkodik, abban reménykedve, hogy uralma rövidesen visszatérhet. Nem tér vissza. Hiú a remény. A magyar nép józan többsége szilárdan áll az Európa-pártiság, a jogállam és a demokrácia talaján. Nincs kilátásban és nem is képzelhető el olyan fordulat, hogy a hazánkat kirabló fideszes bűnszervezetet kívánja, illetve engedje vissza a hatalomba.

Vége van. A továbbiakat pedig eldöntik a bűnüldöző szervek. Lesz munkájuk bőségesen.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább