Szeptember 30,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

VENDÉG


A gyűlölet fokai (2)

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 2,300,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,069,210 forint, még hiányzik 1,230,790 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A gyűlölet fokai (1)

II.

2026 tavaszán aztán Magyarországon olyasmi történt, ami legalább lehetőséget adott arra, hogy megpróbáljunk visszafordulni ezen az úton. A Tisza nem pusztán kormányváltást ígért, hanem politikai korszakváltást is. A szekértáborok meghaladásáról, az ország újraegyesítéséről beszélt, Magyar Péter pedig azt ígérte, hogy nem valamelyik politikai tábor, hanem az egész ország kormányát akarja vezetni. Ez nehezebb feladat, mint rendbe tenni a költségvetést. Mert az országot nemcsak intézményesen kell újjáépíteni. Egymáshoz is vissza kellene vezetni az embereket. Ehhez azonban két fél kell. Ám az első hónapok tapasztalatai azt mutatják, hogy a választási eredmény önmagában nem zárta le a politikai polgárháborút.

Orbán Viktor a vereség után egy ideig hátrébb lépett, szeptemberben azonban félreérthetetlen üzenettel jelentkezett. Kötcsén már nemzeti ellenállást és harcot hirdetett az általa „újkommunistának” nevezett Tisza-kormánnyal szemben. Természetesen joga van hozzá. Az ellenzék dolga, hogy bírálja a kormányt, feltárja annak hibáit, alternatívát kínáljon, és megpróbálja visszaszerezni a választók bizalmát. Orbánnak is joga van újra miniszterelnöknek készülni. De nem mindegy, milyen nyelven teszi. A nemzeti ellenállás kifejezés már önmagában többet jelent a szokásos parlamenti ellenzékiségnél. Azt sugallja, hogy nem egyszerűen egy demokratikusan megválasztott másik kormány van hatalmon, hanem valami, amivel szemben a nemzetnek kell ellenállnia. Ha ehhez hozzátesszük az „újkommunista rendszer”, a „digitális tanácsköztársaság”, az idegen érdekeket szolgáló kormány képét, máris ott vagyunk annál a nyelvnél, amelynek történetét harmincöt éven keresztül követtük. Orbán életben próbálja tartani híveiben a reményt, hogy ami történt, csak átmeneti kisiklás. Hogy a régi világ hamarosan visszatérhet. Hogy nem egy választást veszítettek el, amelynek eredményét négy évre tudomásul kell venni, hanem valamiféle rövid, néhány hónapos (133 napos) közjáték zajlik két Fidesz-kormány között. Hogy Orbán visszatérhet? Ezt majd a választók eldöntik. Legkorábban 2030-ban. Ne feledjük, hogy 2006-ban Gyurcsányt nem tudta megbuktatni. Pedig elég komoly utcai zavargások voltak, Gyurcsánynak nem volt kétharmados parlamenti többsége, ráadásul koalíciós kormányt vezetett. S a miniszterelnök mégis a helyén maradt. Azt nem állítom, hogy Magyar Péter 2030-ig kormányfő lesz, de abban egészen biztos vagyok, hogy a Tisza kétharmadát nem lehet kívülről megbuktatni. Ám bármi is történik a következő hónapokban, években, Magyarországnak működnie kell, és ehhez nem állandó politikai hadiállapotra, hanem felelősségteljes kormányra és tisztességes ellenzékre lenne szüksége.

Különösen veszélyes terep ebből a szempontból az elszámoltatás. Mert közben az is megtörtént, amiről a választások előtt annyi szó esett: az állam gépezete megmozdult. Az ügyészség több korrupciós ügyben nyomoz, lefoglalásokat végez, gyanúsítottakat hallgat ki, és letartóztatásokat kezdeményezett. Az óbudai korrupciós ügyben szeptember közepére már 47 embert hallgattak ki gyanúsítottként, közülük heten voltak letartóztatásban. Munkához látott az új Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal is. Szeptember 28-án megnevezte első négy ügyét: tartózkodási engedélyek kenőpénzért való kiadását, önkormányzati korrupciót, állami vállalatot és állami beruházásokat érintő korrupciógyanút, valamint egy állami intézmény indokolatlannak látszó propaganda- és rendezvényköltéseit vizsgálják. Orbán erre is a harc nyelvén válaszolt. Az NVVH-t „ÁVH”-nak nevezi, és előre felelősségre vonást helyezett kilátásba azoknak, akik ott munkát vállalnak: nevük nyilvánosságra hozásáról, „nyomon követésükről”, későbbi pénzügyi és jogi felelősségükről beszélt. Ez már büntetőjogilag is kényes pont. Az új hivatal ugyanis nem áll a jog fölött. Munkáját ellenőrizni kell, döntéseit lehet és kell bírálni, jogsértés esetén pedig az ott dolgozókat ugyanúgy felelősség terheli, mint bárki mást. De egészen más fenyegetőzni, előre jogi felelősséget kilátásba helyezni tisztviselőknek pusztán azért, mert egy törvényesen létrehozott állami intézménynél munkát vállalnak.

Ugyanilyen fontos azonban a másik oldalnak is megértenie, hogy elszámoltatás nem lehet a gyűlölet következő foka. Nem az a célja, hogy most azok féljenek, akik tegnap hatalmon voltak. Nem az a demokratikus fordulat bizonyítéka, hogy ezentúl másokat visznek el bilincsben. Ha bűncselekmény gyanúja merül fel, nyomozni kell. Ha van bizonyíték, vádat kell emelni. Ha nincs, az eljárást meg kell szüntetni. A bűnösségről pedig nem Magyar Péternek, nem Orbán Viktornak, nem egy kormánypárti Facebook-oldalnak és nem a bosszúra éhes közönségnek kell döntenie. Hanem a független bíróságnak. Éppen ebben mutathatná meg az új rendszer, hogy valóban más. Nem azzal, hogy nem számoltat el, hanem azzal, hogy nem gyűlöletet keltve számoltat el. Nem ellenséget keres, hanem bizonyítékot. Nem előre kihirdetett politikai ítéletekhez keres bűncselekményt, hanem a feltárt bűncselekményekhez keres elkövetőt. Nem azért akar valakit börtönben látni, mert fideszes volt, hanem azért emel vádat ellene, mert a bizonyítékok szerint bűncselekményt követett el. Ez a különbség jogállam és bosszú között. S ugyanez a mérce vonatkozik Magyar Péterre is. Nem az a baj, hogy a parlamentben a Fidesz–KDNP képviselőinek fejére olvassa az előző másfél évtized ügyeit. Nem az a baj, hogy Mészáros Lőrincről, Matolcsy György köréről, a gyermekvédelem kudarcairól, közpénzekről, koncessziókról vagy az állami luxusról beszél. Egy új kormány vezetőjének nemcsak joga, hanem kötelessége is elmondani, mit örökölt, és kötelessége feltárni mindazt, amiről felmerül, hogy törvénytelen volt. Az elszámoltatás nem gyűlölet. A múlt feltárása nem bosszú. A hangnem azonban nagyon fontos.

Magyar Péter parlamenti megszólalásaiban túlságosan gyakran jelenik meg az a fölényes, lekezelő, kioktató hang, amely nem egyszerűen vitatkozik a túloldallal, hanem meg is akarja leckéztetni, s porig akarja alázni. Mintha nem volna elég azt mondani: amit önök tettek, az elfogadhatatlan volt. Időnként azt is érezteti: majd én elmagyarázom önöknek, hogyan működik a világ, hogyan kellene viselkedniük, és egyáltalán, hol a helyük benne. Ez különösen visszás attól az embertől, aki maga is hosszú éveken át annak a rezsimnek a híve és fontos posztokon munkavállalója volt, amelyet ma bírál, és akinek látványos szakítása a Fidesszel még három éve sincs. Ettől még lehet igaza. De az igazság nem jogosít fel a megalázásra. Tudom, könnyű ezt kívülről mondani. A Fidesz, a KDNP és a Mi Hazánk padsoraiból folyamatos a provokáció, a közbekiabálás, a személyeskedés. Az ellenzékbe került korábbi kormánypártok minden megszólalásukkal akadályozzák, hogy a parlament visszataláljon a parlamentáris vita normáihoz. De éppen ez a próba. Mert aki az árkok betemetését ígérte, annak akkor is abba kell hagynia az ásást, amikor a túloldal lapátot nyom a kezébe. Ráadásul nem a parlamentben ülő fideszes, KDNP-s vagy Mi Hazánk-képviselőket kell meggyőzni, az úgysem lehetséges. Hanem először is azokat, akik a Tiszára voksoltak, hogy jól döntöttek. Másodszor pedig azokat az embereket, akik nem szavaztak, vagy az ellenzékre húzták be az x-et. Ők nem lettek kevésbé magyarok a választás másnapján. Nem lettek erkölcsileg alacsonyabb rendűek. Nem kötelességük szeretni Magyar Pétert, nem kötelességük hinni a Tiszának, és joguk van azt gondolni, hogy rossz irányba megy az ország. Ha valóban korszakváltás történt, annak egyik legfontosabb bizonyítéka éppen az lenne, hogy a választás győztese nem örökli meg a legyőzöttek ellenségeit. A Tisza történelmi feladata ezért nem egyszerűen az, hogy másképpen kormányozzon, mint a Fidesz. Az kevés. Másképpen kellene beszélnie is azokról, akik nem értenek velük egyet. Igaz, a Fidesznek is el kellene fogadnia valamit, amit tizenhat év kormányzás után nyilván fájdalmas elfogadni: hogy Magyarország nélküle is Magyarország marad. Egy elvesztett választás nem nemzeti tragédia. Nem idegen megszállás. Nem kommunista hatalomátvétel. Hanem a demokrácia érvényesülése. Négy év múlva pedig újra lehet próbálkozni.

Itt érünk vissza ennek a hosszú történetnek az elejéhez. Harmincöt év alatt megtanultuk a gyűlölet majdnem minden fokozatát. Megtanultuk a másikat kommunistának, fasisztának, idegenszívűnek, hazaárulónak nevezni. Megtanultuk állatnak, féregnek, patkánynak, élősködőnek, poloskának látni. Megtanultuk, hogy a politikai ellenfél nem egyszerűen téved, hanem rossz ember. Aztán azt, hogy nem is közülünk való. Most valami sokkal nehezebbet kellene megtanulnunk. Együtt élni azzal, aki másképpen gondolkodik. Ehhez nem nemzeti egység kell. Az egy politikai közhely, és egy demokráciában amúgy sincs rá szükség. Nem kell ugyanazt gondolnunk Orbán Viktorról, Magyar Péterről, Gyurcsány Ferencről, Európáról, Ukrajnáról, migrációról, adókról, vagyonról vagy az elmúlt harmincöt évről. Vitatkozzunk róluk. Keményen. Mondjuk ki, ha a másik szerintünk téved. Bizonyítsuk rá, ha valótlant állít. Érvekkel, tisztességes hangnemben. Ha lopott, nyomozzunk utána. Ha bűncselekményt követett el, állítsuk bíróság elé. Ha rosszul kormányoz, váltsuk le. Csak egyetlen dolgot ne vegyünk el tőle. A jogát ahhoz, hogy ugyanúgy ehhez az országhoz tartozzon, mint mi. Mert talán ez lenne az igazi rendszerváltás első és legfontosabb lépése. Nem egy új alkotmány. Nem néhány letartóztatás. Nem egy új párt győzelme. Nem az, hogy a tegnapi vesztesek helyére beülnek a győztesek. Hanem az, ha egyszer eljutunk oda, hogy egy választás másnapján a vesztes nem ellenség, a győztes nem az ország tulajdonosa, az ellenzék nem hazaáruló, a kormány kritikusa nem féreg, és Magyarország nem zsákmány. Harmincöt éve minden politikai törzs azt állítja, hogy Magyarországot védi. Közben lassan sikerült elérnünk, hogy magyarok milliói a másik néhány millió magyart tekintsék Magyarország legnagyobb problémájának. Ennél tökéletesebb vereséget aligha lehetne elképzelni. A gyűlölet ugyanis eleinte mindig fegyvernek látszik. Csak később vesszük észre, hogy sav. Locsoljuk egymásra, s lassan szétmarja az edényt is, amelyben valamennyien élünk. Magyarországot.

Ezért a következő évek legfontosabb kérdése nem az lesz, hogy ki tud még nagyobbat ütni a másikon. Hanem az, hogy lesz-e végre valaki, aki lábhoz teszi a fegyvert. S lesz-e elég bátorságunk követni.

Butola Zoltán

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.