VENDÉG

A gyűlölet fokai (1)

Az elmúlt időszakban sokat töprengtem azon, hogyan és miért alakult ki Magyarországon az az engesztelhetetlen, a hétköznapjainkat és ünnepeinket is sárba rántó, a családi és munkahelyi légkört is folyamatosan mérgező gyűlölködés.

I.

Nem tudom pontosan, mikor kezdtük el gyűlölni egymást. Arra emlékszem, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán nem szerettük különösebben a hatalmat. Hazudtak, mi pedig tudtuk, hogy hazudnak. Ők is tudták, hogy mi tudjuk. Kádárt lehetett megvetni, a rendszert lenézni, az ostobaságain nevetni, a párttitkárt utálni, a rendőrtől félni. De a honfitársaink nem gyűlölték szenvedélyesen a másikat azért, mert ő mást gondolt a világról. Igaz, a szocialista demokráciának titulált puha diktatúra megfosztott bennünket a politikai szabadságtól, ám egyben megkímélt a törzsi háborúktól is. Nem azért, mert békések voltunk, hanem mert nem létezett valódi politikai színtér, amelyen a gyűlöletet szavazatra lehetett volna váltani. Talán ez volt a nulladik fok: a megvetés. Az ember megvethette a rendszert, de nem kellett hozzá gyűlölnie a szomszédját. 

A rendszerváltás aztán nemcsak a szabadságot engedte ki, hanem kijött vele minden, amit addig a fedő alatt tartottunk. Régi sérelmek, történelmi traumák, antiszemitizmus, cigányellenesség, kommunistázás, horthyzás, népi–urbánus szembenállás artikulálódott. Az én generációm, akkori harmincasok és fiatalabbak elképedtünk. Hirtelen ismét lett jelentősége, ráadásul vízválasztó módon annak, ki honnan jött, kik a szülei, a nagyszülei, ki mit gondol Trianonról, 1944-ről, 1956-ról, az egyházról, a nemzetről. S ami a legelképesztőbb volt: a politikai ellenfélből lassan erkölcsi ellenfél lett. Nem egyszerűen tévednek, hanem ők rossz emberek. Más azt mondani valakiről, hogy ostobaságot beszél, és más azt, hogy aljas. Az elsővel lehet vitatkozni. A másodikkal már nem, azt csak legyőzni lehet. Sőt, le kell győzni! Volt egy pillanat, amikor szinte látni lehetett, amint a szellem kiszabadul a palackból. Talán az a minutum volt a gyűlölet genezise. 1992. augusztus 20-án Csurka István, a kormányzó MDF alelnöke megjelentette a Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán című dolgozatát. Nem valamely politikai szubkultúra névtelen szélsőségese beszélt, hanem Magyarország legnagyobb kormánypártjának egyik első számú vezetője. A szöveg a rendszerváltás kudarcát részben olyan háttérerők működésével magyarázta, amelyekben kommunista, liberális és külföldi érdekek fonódtak össze. Az írás országos botrányt kavart. Debreczeni József, maga is MDF-es képviselő, „komplett náci ideológiai alapvetésnek” nevezte Csurka eszmefuttatását. Antall József miniszterelnök károsnak és tévesnek minősítette számos állítását. S itt van egy mára történelmi iróniává érett pillanat. Az akkor ellenzéki Fidesz egyik vezető politikusa, Kövér László 1992. augusztus 31-én azt mondta a parlamentben Csurka nézeteiről, hogy szerencsére nem neki kell először azokat „az újabb keletű magyarországi nácizmus alapvetésének” nyilvánítania. Csurka története azért fontos, mert nála válik látványossá a következő fok: a politikai ellenfél kizárása a nemzetből. Már nem arról vitatkozunk, hogyan kellene kormányozni Magyarországot, hanem arról, ki jogosult egyáltalán magyarnak, hazafinak, a nemzeti közösség legitim tagjának tekinteni magát. Megjelenik az idegenszívű, a nemzetidegen, a hazaáruló. A másik oldalon pedig válaszként a fasiszta, a náci.

A szavak lassan elvesztették botrányértéküket. 1999-ben már Kövér László nevezte hazaárulónak az MSZP-t, illetve az SZDSZ-t, illetve alattomos és gyáva pártnak, s az MSZP vezetése lemondását követelte. Ami néhány évvel korábban még politikai földrengést okozott, lassan a közbeszéd megszokott fegyverévé vált. Közben természetesen a másik oldal sem maradt ártatlan szemlélő. Orbánból „Mini-Duce”, a Fidesz fiataljaiból „Viktorjugend” lett, jobboldali politikusokra egyre könnyebben került rá a fasiszta vagy náci jelző. Így tanultuk meg kölcsönösen, hogy nem kell megcáfolni a másik érveit. Elég erkölcsileg megsemmisíteni.

2002-ben azonban valami végleg megváltozott. A választási kampányban már nem egyszerűen két kormányzati ajánlat állt egymással szemben, hanem két Magyarország. Orbán Viktor a két forduló között, a Testnevelési Egyetemen mondott beszédében fogalmazta meg a később szállóigévé vált mondatot: „A haza nem lehet ellenzékben.” Önmagában ez akár a választási vereség után összetartásra buzdító mondatként is értelmezhető. Politikai környezetében azonban azt üzente: a nemzet és az egyik politikai oldal határai kezdenek egybeesni. Ha pedig a haza nem lehet ellenzékben, akkor óhatatlanul felmerül: aki kormányra kerül a másik oldalról, hol van a hazához képest? A demokratikus ellenfélből mindkét oldalon valami erkölcsileg alacsonyabb rendű képződmény lett: az egyik tábor szemében idegen érdekeket szolgáló posztkommunista, a másikéban autoriter, szélsőjobboldali veszély. A választási vereség után Orbán 2002 májusában a Dísz téren már azt mondta: „Mi vagyunk a jövő, és Magyarország is a miénk.” Majd létrejöttek a polgári körök. Az ország politikailag nem egyszerűen kormányra és ellenzékre, hanem egyre inkább „mi”-re és „ők”-re szakadt. Medgyessy Péter még megpróbálkozott az ellenkező iránnyal. 2002 őszén meghirdette a „köztársasági közepet”, és arról beszélt, hogy „árkok helyett hidakat” kell építeni. A kísérlet azonban kudarcot vallott. A politikai árkok már túl mélyek voltak, és – ami talán fontosabb – egyre több politikusnak állt érdekében, hogy azok is maradjanak. A nyelvezet is tovább durvult. Kuncze Gábor 2004-ben Orbán Viktort „a magyar politika hordószónokának” nevezte, a baloldali-liberális közbeszédben pedig mind gyakoribb lett a „fasiszta”, „náci”, „diktátor” analógia. A jobboldalon ugyanekkor a „kommunista”, a „bolsevik”, a „hazaáruló” és az „idegen érdekeket szolgáló” vált egyre hétköznapibbá. Aztán jött Gyurcsány Ferenc. Ő már maga is felismerte, hogy a politikai szenvedély nem csupán veszély, hanem mozgósító erő. A 2006-os kampány két vezéralakja, Orbán és Gyurcsány között a politikai verseny személyes párbajjá vált. A választó egyre kevésbé programok között választott: Orbán ellen vagy Gyurcsány ellen szavazott.

Őszöd után pedig elszakadt valami. Gyurcsány óriási és helyrehozhatatlan politikai hibát vétett. A hazudozásra utaló mondatai a jobboldalon nem egyszerűen egy rosszul kormányzó miniszterelnök beismerésévé váltak, hanem annak bizonyítékává, hogy a kormány tudatosan félrevezette a választópolgárokat, tehát csalással szerezte meg újra a hatalmat. A szeptember–októberi utcai zavargások és rendőri jogsértések után a két tábor már szinte külön valóságban élt. Az egyik számára Gyurcsány hazug és illegitim miniszterelnök volt, aki rendőrökkel verette a saját népét; a másik számára Orbán és a jobboldal olyan politikai erő, amely nem tudja elfogadni a választási vereséget, és szélsőségeseket szabadított az utcára. Ettől kezdve már nem ugyanarról az eseményről vitatkoztunk. Két külön történetet meséltünk ugyanarról az országról.

Talán itt vált teljessé az a változás, amely 1992-ben Csurkával még országos botrányt okozott. A következő másfél évtized alatt megtanultuk, hogy politikai ellenfelünket nem feltétlenül kell meggyőzni. Nem is szükséges tisztelni. Elég, ha sikerül elhitetni róla, hogy „nem közülünk való”. Hogy kommunista. Fasiszta. Hazaáruló. Nemzetidegen. Náci. Bolsevik. Idegen érdekek szolgája. A szavak különböztek. A mondanivaló azonban mögöttük egyre inkább ugyanaz lett: te nem egyszerűen mást gondolsz Magyarországról – neked kevesebb jogod van Magyarországhoz. Aztán megtanultuk azt is, hogy a harag, a gyűlölet mozgósít. A 2002-es választási vereség már nem egyszerűen egy párt veresége volt. A fideszes táborban megjelent az érzés: elvették tőlünk az országot. Magyarország már nem valamennyiünké, hanem a mienk, s a másik tábor bitorolja a hazánkat. 2006 pedig újabb emeletet húzott a gyűlölet házára. Az őszödi beszéd, a tüntetések, az utcai erőszak és a rendőri jogsértések után a politikai ellenfél sokak szemében már nem ellenfél, hanem bűnös lett. A másik oldal ugyanezt gondolta visszafelé. Hazafiak és hazaárulók, demokraták és fasiszták, tisztességes emberek és gazemberek álltak egymással szemben – legalábbis saját táboraik történeteiben.

S ekkor történt valami, aminek a következményeit máig viseljük. A politika felismerte, hogy a gyűlölet nem melléktermék, hanem üzemanyag. Tehát nem kell megszüntetni. Nem kell csillapítani, hanem termelni kell! A 2010-es választásokon, majd azt követően ebből ipari méretű technológia lett. Mindig kellett valaki, akitől félni lehetett, és akire haragudni kellett. Hol Gyurcsány, „Brüsszel”, hol a migráns, Soros György, a civil szervezet, a liberális, a CEU, az ellenzék, a kockásinges tanár vagy épp az SZFE. Az ellenségképnek ugyanis van egy különös tulajdonsága: ha egyszer létrehozták, folyamatosan etetni-táplálni kell. Ez már nem egyszerűen gyűlölet volt, hanem gyűlöletgazdálkodás. A módszer egyszerű. Először kijelölni azt, akitől félni kell. Aztán elmagyarázni, hogy ő felelős a bajainkért. Végül azt sugallni: aki nem gyűlöli eléggé az ellenséget, maga is gyanús. Nemcsak Soros, hanem „Soros emberei”. Nemcsak Brüsszel, hanem aki Brüsszellel egyetért. Nemcsak az ellenzéki politikus, hanem az újságíró, a civil, a bíró, a tanár – végül akár az ellenzéki szavazó is.

De itt követnénk el a legnagyobb hibát, ha azt hinnénk, hogy mindezt néhány politikus csinálta velünk. Nem! Mi is csináltuk egymással. A politikus megtalálta bennünk azt, amit használni lehetett. A sérelmet. Az irigységet. A félelmet. A társadalmi lecsúszás dühét. A másik ember sikere és a saját kudarc miatti keserűséget. A bizonyosság iránti vágyat, hogy ha nekem rossz, azért valaki más felelős. A cigány. A zsidó. A migráns. A kommunista. A liberális. A pesti. A nyugdíjas. A fiatal. Az értelmiségi. Az ateista. Az ukránok. Igazából mindegy, csak mindig legyen valaki. A gyűlölet legnagyobb előnye ugyanis az egyszerűsége. Nem kell megérteni a világot. Elég megtalálni azt, aki miatt rossz. S közben megjelentek a haszonlesők. Politikusok, propagandisták, médiavállalkozók, megmondóemberek, influenszerek és kattintásvadászok, akik felismerték: a felháborodás pénzt, nézettséget, követőt és szavazatot termel. A közösségi média pedig tökéletes gépet adott a kezükbe. A kormány pedig fizetett. Bőkezűen. Minél jobban terjesztetted a gyűlöletet, annál bőkezűbben. A józan mondat lassan terjed. A dühös gyorsabban. A sértés még gyorsabban. A gyűlöletnek pedig szinte fénysebessége van. S egyszer csak a hazaáruló, idegenszívű, kommunista és fasiszta sem volt elég. A másikból lassan állat lett. A lejtőn valahol itt léptünk át egy újabb határt. Addig azt mondtuk a másikról, hogy rossz magyar. Aztán már azt is, hogy nem is ember.

2013-ban, egy akkor politikai felhangot kapott tömegverekedés során két fiatal sportoló életveszélyes megsebesítésével végződő szigethalmi késelés után Bayer Zsolt a cigányság általa bűnözőnek tekintett részéről már azt írta: „A cigányság ezen része állat, és állatként viselkedik”. Majd az írás végén: „Állatok meg ne legyenek. Sehogyan se.”, s hozzátette, ezt „azonnal és bárhogyan” kell megoldani. 2016-ban Orbán Viktor az ellenzékről egy olyan élősködő képével beszélt, amely a gazdaállat testén él. Egy évvel később Bayer Zsolt a parlamentben tiltakozó civilekről azt mondta: „a taknyukon és a vérükön” kell őket kirángatni, sőt „szanaszét kell verni a pofájukat”. 2019-ben az MSZP-s Bangóné Borbély Ildikót arról kérdezték az ATV-ben, miként nőhet a Fidesz támogatottsága, miközben az MSZP-é csökken. Válasza ez volt: „sok a patkány Magyarországon”, majd „patkányinvázióról” beszélt. S végül a poloska. 2025. március 15-én Orbán Viktor ünnepi beszédében jelentette be: „jön a húsvéti nagytakarítás: átteleltek a poloskák.” Ezután politikusokról, bírókról, újságírókról, álcivil szervezetekről és politikai aktivistákról beszélt, „árnyékhadseregnek”, „újkori labancoknak” és „brüsszeli kegyenceknek” nevezve őket.

Harminchárom év telt el Csurka dolgozata óta. 1992-ben még azon háborodott fel az ország, hogy a kormányzó párt egyik alelnöke bizonyos politikai ellenfelek mögött külföldi érdekeket és háttérerőket látott. 2025-ben Magyarország miniszterelnöke március 15-i ünnepi beszédében beszélt pénzért külföldi érdekeket szolgáló bírókról, újságírókról, civilekről és politikusokról – és ugyanabban a gondolati egységben jelentek meg a „poloskák”. Nem ugyanaz a két történelmi helyzet, és nem ugyanaz a két szöveg. De a lejtő jól látható. S az elmúlt évtizedben már eljutottunk a lejtő aljára. Mert ez a gyűlölet egyik legveszélyesebb foka: a dehumanizálás. A nyelv ilyenkor nem egyszerűen sért. Elvesz valamit a másiktól: előbb a hazafiságát, aztán a tisztességét, az emberi méltóságát, végül az emberi mivoltát. A patkányt kiirtjuk, a poloskát eltapossuk. S van még ennél is rosszabb. Amikor már nincs szükség hergelőre. Amikor a gép magától működik. Amikor egy ország polgárai reggelente önként kapcsolják be saját kis gyűlöletgenerátorukat, és estig etetik egymást megvetéssel, gúnnyal, kárörömmel. Amikor egy haláleset, betegség, baleset vagy személyes tragédia alatt is perceken belül megjelenik a politikai törzsek káröröme. Ez a gyűlölet utolsó foka: amikor önjáróvá válik. S ki mit nyert ezzel? A hergelő politikus talán választásokat. A propagandista fizetést. A médiatulajdonos pénzt. A megmondóember követőket. A Facebook-oldal kattintást. S mit veszítettünk? Egy országot. A hazánkat. Nem a térképről. Sokkal rosszabb helyről: egymásból. Mert Magyarország nem attól esik szét, hogy vitatkozunk adóról, Európáról, háborúról, migrációról vagy arról, ki kormányozzon. Egy demokratikus országban éppen erről kell vitatkozni. Akkor kezd szétesni, amikor már nem hisszük el, hogy aki velünk szemben áll, ugyanúgy magyar, ugyanúgy félti a gyerekét, ugyanúgy szeretne biztonságban élni, és ugyanúgy jót akar ennek az országnak – csak egészen mást gondol arról, hogyan lehetne jobbá tenni. 

Lehet-e újrakezdeni?

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább