VENDÉG

Aszály

Az orbáni rendszer számos olyan örökséget hagy maga után, amelyek következményei hosszú időre velünk maradnak. Az intézményi fékek lebontása, a közpénzek rendszerszintű kiszervezése, az oktatás és az egészségügy alulfinanszírozása, a korrupció normalizálása vagy a külpolitikai elszigetelődés mind olyan örökség, amelynek helyreállítása komoly, közülük néhány talán évtizedes feladat lesz. Mindezek között van egy kevésbé látványos, ám annál súlyosabb mulasztás: a valóság következetes figyelmen kívül hagyása az éghajlatváltozás ügyében. Miközben egyre hangosabb szakmai figyelmeztetések érkeztek a vízhiányról, az aszályosodásról és a magyar táj kiszáradásáról, a kormányzat nemhogy nem reagált megfelelő intézkedésekkel az egyre súlyosbodó probléma nagyságához mérhető érdemi módon, hanem sokszor kifejezetten tagadta vagy bagatellizálta a problémát.

Ez a hozzáállás nem maradt következmények nélkül. Azok a források, amelyeket a vízvisszatartás, az öntözési rendszerek korszerűsítése, a tájrehabilitáció vagy a fenntartható vízgazdálkodás fejlesztésére lehetett volna fordítani, látványos, ám stratégiailag sokszor indokolatlan beruházásokban kötöttek ki. Tudom, unalmas már a felsorolás, de döbbenetesen túlárazott stadionok épültek és újultak meg országszerte, miközben a mezőgazdaság egyre kiszolgáltatottabbá vált az időjárási szélsőségeknek. Presztízsprojektek, mint a Budapest–Belgrád vasútvonal, hatalmas összegeket emésztettek fel kétséges megtérüléssel. Vitatható és méregdrága infrastruktúra- és kiemelt ingatlanfejlesztések formálták át a tájat és a városi tereket, miközben a vidéki vízgazdálkodási problémák megoldatlanok maradtak. Turisztikai gigaberuházások, alig használt, értelmetlen látványprojektek kaptak támogatást ott, ahol a természetes ökoszisztémák helyreállítása lett volna sürgető. Mindeközben az ország vízháztartása folyamatosan romlott. Ez a torz prioritásrendszer vezetett el oda, hogy ma, 2026 tavaszán, amikor minden eddiginél súlyosabb aszály fenyegeti Magyarországot, a védekezés eszközei hiányosak, a rendszer felkészületlen, és az időablak egyre szűkül.

A kormány hozzáállását talán legjobban jellemzi Orbán Viktor 2023 őszi megszólalása az Országgyűlésben. Az akkumulátorgyárak vízigényével kapcsolatos szóváltásban nem egyszerűen vitába szállt az ellenzékkel, hanem lekezelően söpörte le az érveiket. A vízhiányra figyelmeztető kritikákat „ne nevettessék ki magukat” kiszólással minősítette, és azt állította, hogy Magyarországon van víz bőven. A kijelentés nem csupán politikai túlzás volt. Az elhangzott érvelés több ponton is szembement a szakmai tényekkel, és olyan képet festett a magyar vízhelyzetről, amely nem egyszerűen leegyszerűsített, hanem kifejezetten félrevezető volt. Ez azért különösen súlyos, mert a vita tárgya nem elméleti kérdés volt. Az ország vízháztartása már akkor is egyre feszítettebb állapotban volt, és a következő évek eseményei azt mutatják: nem a kritikusok tévedtek.

Orbán alapállítása az volt, hogy Magyarország vízben gazdag ország, sőt, „vízfelesleggel” rendelkezik. Csakhogy ez az állítás egy kulcsfontosságú tényt hagy figyelmen kívül: a Magyarországon megjelenő vízkészlet túlnyomó része átfolyó víz. A Duna és a Tisza vízhozama néhány időszakban valóban jelentős, de ezek a víztömegek nem állnak rendelkezésre szabadon. Gyorsan áthaladnak az országon, miközben a táj egyre kevésbé képes megtartani őket.

Környezetvédelmi, vízügyi és mezőgazdasági szakmai megszólalók már régóta, s akkor is rámutattak: a probléma nem az, hogy „nem használjuk fel” a vizet, hanem az, hogy nem marad meg. A vízgazdálkodási rendszer alapvetően még mindig a teljesen más éghajlati-időjárási környezetben kialakított 19. századi szemléletet követi: elvezetni, lecsapolni, szabályozni. Ez az akkori árvízvédelem korában indokolt volt, ma azonban – a Kárpát-medence éghajlatváltozási viszonyai között – egyre inkább az aszály egyik fő oka. A kormányfői érvelés itt vált különösen problematikussá. Amikor a miniszterelnök a vízhiányt tagadta vagy bagatellizálta, akkor nem pusztán egy politikai vitában foglalt állást, hanem egy olyan szakpolitikai irányt legitimált, amely nem veszi komolyan a változó környezeti feltételeket. Ez a hozzáállás pedig közvetlen következményekkel jár.

A jelenlegi helyzet – amelyben Magyarországot minden eddiginél súlyosabb aszály fenyegeti – nem egyik napról a másikra alakult ki. Az idei tavasz például már önmagában is riasztó képet mutat: a megszokottnál jóval kevesebb csapadék hullott, a talaj felső rétegei gyorsan kiszáradtak, és már a vegetációs időszak elején vízhiány lépett fel. Az erdészeti és agrárjelentések szerint több térségben a talajnedvesség drámai mértékben csökkent, ami előrevetíti a nyári hónapok problémáit. Ez azonban csak a felszín. A mélyebb okok a vízgazdálkodás és a területhasználat hosszú távú torzulásaiban keresendők. Mint fentebb már jeleztem, az elmúlt évtizedekben – és különösen az elmúlt másfél évtizedben – nem történt meg az a szemléletváltás, amely nélkülözhetetlen lett volna. A vízvisszatartás rendszerszintű fejlesztése helyett továbbra is a gyors elvezetés dominált, a természetes vízjárás helyreállítása pedig legfeljebb szórványos projektek szintjén jelenik meg. Ehhez társul a gazdaságpolitikai döntések hatása. Az ipari beruházások – különösen a nagy vízigényű ágazatok, mint az akkumulátorgyártás – újabb nyomást helyeznek a már amúgy is sérülékeny vízkészletekre. A parlamenti vita során elhangzott „vízbőség van” típusú kijelentések ebben az összefüggésben nem ártatlanok: azt a benyomást keltik, mintha ezek a beruházások nem jelentenének valós kockázatot. Pedig a valóság ennek éppen az ellenkezője. A víz nem egyenletesen áll rendelkezésre sem térben, sem időben. Az Alföld jelentős része már ma is vízhiányos állapotban van, és az éghajlatváltozás ezt a tendenciát erősíti. A csapadék egyre inkább szélsőségesen oszlik el: rövid, intenzív esőzések váltakoznak hosszú száraz időszakokkal. Egy olyan rendszerben, amely nem képes a vizet helyben tartani, ez a dinamika szükségszerűen aszályhoz vezet.

A kormányzati kommunikáció és a valóság közötti szakadék így egyre nyilvánvalóbb lett. Orbán kijelentése a „vízfeleslegről”, ma már nem egyszerűen vitatható, hanem egyenesen abszurdnak hat azok számára, akik nap mint nap szembesülnek a kiszáradó táj következményeivel. A repedezett talaj, a csökkenő terméshozamok, a kiszikkadó vízfolyások, az elapadó kutak mind azt jelzik: a probléma nem elméleti, hanem nagyon is kézzelfogható. Ebben a helyzetben különösen fontos, hogy megjelenjenek alternatív megközelítések. Magyar Péter leendő miniszterelnök az elmúlt napokban megjelent előrejelzések hatására már bejelentette, hogy a vízválság kezelését stratégiai kérdésként kell kezelni, és megbízta Gajdos László kijelölt környezetvédelmi minisztert egy azonnali átfogó cselekvési program, illetve védekezési mechanizmus kidolgozásával. A tárca várományosa és csapata neki is látott a feladatnak. Az irány egyértelmű: a hangsúly a víz visszatartásán, a tájrehabilitáción és a fenntartható vízgazdálkodáson van. 

Az aszály hatása a magyar mezőgazdaságban nem egyenletes: elsősorban a nagy vízigényű és a kritikus fejlődési szakaszokban érzékeny kultúrákat sújtja. Ilyen mindenekelőtt a kukorica, amely az elmúlt években az aszály legnagyobb vesztese lett, de jelentős károkat szenved a napraforgó, a repce és a szója is, miközben még a szárazságtűrőbb gabonafélék (búza, árpa) hozama is visszaesik tartós vízhiány esetén. A 2022-es „fekete évben” a termés olyan mértékben visszaesett – a hektáronkénti hozam 3–3,5 tonna körül alakult, ami nagyjából fele volt a szokásosnak –, hogy az ország a korábbi exportőri pozícióból nettó importőrré vált. Egyes térségekben a vetésterületek egy részét egyszerűen beszántották, mert nem volt értelme betakarítani. Az elmúlt öt évben az aszály okozta veszteségek nagyságrendje évről évre ingadozott, de a tendencia egyértelmű: egy-egy súlyosabb évben több százmilliárd forintos terméskieséssel kell számolni. A 2022-es extrém aszály esetében a teljes gazdasági kár elérhette a 400 milliárd forintot, miközben az állam ennek csak töredékét, mintegy 50 milliárd forintot fizetett ki a termelőknek kárenyhítésként. Azóta is hasonló módszer érvényesül: újabb tízmilliárdok kerülnek kifizetésre, de ezek együttvéve is jóval elmaradnak a tényleges veszteségek mögött.

Ez a különbség nem pusztán számviteli kérdés. A kárenyhítési rendszer alapvetően reaktív: a már bekövetkezett károkat próbálja utólag mérsékelni, miközben nem kezeli a kiváltó okokat. Így a mezőgazdaság továbbra is szélsőségesen kitett marad az időjárásnak, ami egyszerre okoz termelési bizonytalanságot és jövedelemingadozást. Paradox módon ez a kiszolgáltatottság nem mindig jelenik meg azonnal az árakban: előfordul, hogy a hazai terméskiesést a nemzetközi piacok ellensúlyozzák, így a gazdák egyszerre szembesülnek alacsony felvásárlási árakkal és csökkenő hozamokkal. Máskor viszont – mint 2022-ben – az aszály közvetlenül hozzájárul az élelmiszerárak drasztikus emelkedéséhez, ami már a teljes társadalmat érinti.

Az importkényszer tovább mélyíti a kiszolgáltatottságot. Amikor a hazai termesztés összeomlik, az ország kénytelen külföldről pótolni a hiányt, ami nemcsak gazdasági, hanem stratégiai kockázatot is jelent. Magyarország így fokozatosan elveszíti egyik hagyományos előnyét, az agrárexport-képességet, miközben egyre inkább függővé válik a nemzetközi piacoktól. Az aszály tehát nem csupán természeti jelenség, hanem gazdasági láncreakció kiindulópontja: egyszerre érinti a termelést, a költségvetést, az árakat és az ország élelmiszer-önrendelkezését.

Az aszály – legalább is ma még – a Kárpát-medencében nem elkerülhetetlen sorscsapás. Az, hogy Magyarország milyen mértékben válik vízhiányossá, nagymértékben függ azoktól a döntésektől, amelyeket meghozunk – vagy éppen nem hozunk meg. A jelenlegi helyzet azonban azt mutatja, hogy az elmulasztott döntések ára egyre magasabb.

Az Országgyűlésben 2023-ban elhangzott mondat – miszerint a vízhiányról beszélni „nevetséges” – ma már nem egyszerűen tévesnek tűnik, hanem veszélyesnek is. Mert a valóságban a víz nem reagál a szavakra. Vagy van, vagy nincs. És egyre inkább úgy tűnik, hogy nincs ott, ahol szükség lenne rá. Az „aszály” szó így ma már nem pusztán meteorológiai kategória. Egy olyan állapotot jelöl, amelyben az elmúlt évtizedeknek a természet, a gazdaság és a politika közötti diszharmóniája válik láthatóvá. S ebben az Orbán-rezsim időszaka nagy súllyal képviselteti magát. Itt pedig már nemcsak a csapadék hiányáról, hanem a felelősségről is beszélnünk kell, s igenis számon kell kérni és felelősségre kell vonni mindazokat, akik értelmetlen vagy sokkal kevésbé fontos dolgokra herdálták el a magyar választópolgárok pénzét, mint a valós problémák megoldására.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább