Május 3,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

Hacsaknem Blog


A baráti kapcsolatokon alapuló külpolitika csődje

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 25,440 forint, még hiányzik 2,974,560 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Ne nagyon, de egy kicsit lépjünk el a belpolitikától a külpolitika irányába. Amely belpolitikára ezekben a napokban pontosan akkora kiemelt figyelem irányul, amekkora egy tizenhat évig kétharmaddal uralkodó kormány sokáig elképzelhetetlennek gondolt összeomlása után szükségszerű és maximálisan érthető.

Abból a szempontból mindenképpen érdekes ránézni a külpolitikára, hogy a három hete megbukott Orbán-kormány egyik védjegye volt, hogy a külpolitikából, kiemelten a kormányfő világpolitikai ambícióiból és szerepvállalásából csinált hosszú éveken át belpolitikát. Tette ezt sokáig meglehetősen nagy sikerrel. Olyannyira nagy sikerrel, hogy a belpolitikai legyőzhetetlenség illúziójába ringatta magát, és teljesen figyelmen kívül hagyta azt a potenciális veszélyforrást, miszerint a magyar társadalom a saját mindennapi, húsba és pénztárcába vágó tapasztalatai – a bolti árakat, a legközelebbi kórház állapotát, a másfél órás késéssel befutó vonatot vagy az iskolai tanárhiány – erősebbek lehetnek, mint a kormányzati sikerpropaganda. Az, amely arról szólt, hogy egy ilyen kis ország miniszterelnöke annyira kivételes formátum, olyan fontos és megkerülhetetlen szereplőjévé vált a globális politikai színpadnak, hogy a világ legnagyobb hatalmú vezetői is felveszik neki a telefont, szóba állnak vele, és alkalomadtán, amikor nem éppen nyíltan használják a saját céljaik elérésére, akkor méltatni is hajlandók a nagyságát.

Ez volt az orbáni külpolitika stratégiájának alappillére: a személyes kapcsolatokra, vélt (és valós?) barátságokra épülő diplomácia és hatalomgyakorlás, amiről oly szívesen értekezett ő maga is meg a külügyminisztere is, nem utolsó sorban a hatalmas tudású politikai igazgatója is: a formális intézményi csatornák nyilván fontosak, de a nemzetközi politikában kiemelt jelentősége van a bizalmi alapú, közvetlen kapcsolatoknak. Lásd: ha ez nem lenne, akkor amerikai védőpajzs se lenne (nincs is, soha nem is volt), az Oroszországgal szembeni szankciók alóli mentességről, vagy a sajátosan olcsó orosz energiáról nem is beszélve. Ahhoz képest, hogy Orbán Viktor politikájában a személyes szimpátia és bizalom, a személyes barátságok és szövetségek a diplomáciai siker egyik legfőbb eszközének számítottak mindig is, látványos volt, hogy a történelmi veresége utáni napokban ezek a remek barátok és szövetségesek hogyan fordítottak neki hátat.

Miután a Szijjártó-féle külügyi sikerpropaganda éveken keresztül mantrázta, hogy a magyar-orosz kapcsolat a kölcsönös tiszteleten alapuló, stabil partnerség követendő, irigylésre méltó példája (hallottuk és olvastuk, hogy mennyire), április 14-én a Kreml szóvivője kijelentette: Oroszország és Orbán Viktor között „soha nem volt barátság”, ezt a kapcsolatot pusztán pragmatikus érdekek vezérelték. Ami eléggé sokatmondó, miután olvastuk annak a tavaly októberi kedélyes telefonbeszélgetésnek a kiszivárgott leiratát is, amelyben a magyar miniszterelnök készségesen ajánlotta fel szolgálatait Vlagymir Putyin háborús agresszornak: „(…) barátságunk olyan magas szintre emelkedett, hogy bármiben segíthetek (…) Bármilyen ügyben, amiben segítségére lehetek, az Ön szolgálatára állok”.

Hasonló történt a Fehér Ház viszonylatában is: bár korábban washingtoni osztálykirándulás örvén különösen csúcsra járatták ennek a felbecsülhetetlen barátságnak a jelentőségét, és még az amerikai alelnök is eljött kampányolni Orbánnak, a veresége váratlan fordulatot hozott. Bár korábban több támogató levélben, posztban nevezte „igaz barátnak, Donald Trump egy pillanat alatt tette múltidőbe ezt a barátságot (He was my friend”). Az amerikai békeelnök olyan gyorsan távolodott el korábbi szoros szövetségesétől annak politikai bukása után, hogy még azok is meglepődtek rajta, akik már régóta próbálták teljesen sikertelenül figyelmeztetni ennek a csőlátású külpolitikának a művelőit arra, hogy se Putyinnak, se Trumpnak nincsenek barátai, nekik csak érdekeik vannak. Bukott politikusok barátságához végképp semmilyen érdekük nem fűződik.

De talán a személyes kapcsolatokon alapuló orbáni külpolitika csődjét még ennél is jobban reflektorfénybe helyezi az az aprócska fejlemény, amely szerint Orbán Viktor bot- és tüske-szövetségese a Moszkva és Washington számára oly kedves Európai Unió elleni bomlasztásban, Robert Fico szlovák kormányfő (aki a fentiekkel ellentétben nem tagadta meg Orbánt, egyszerűen csak pragmatikusan és gyorsan alkalmazkodott a veresége jelentette megváltozott helyzethez) megígérte az ukrán elnöknek szombaton folytatott telefonbeszélgetésükben, hogy támogatni fogja Ukrajnát az európai uniós csatlakozási folyamatban. Annak nem volt hírértéke, hogy miután elveszítette legfőbb szövetségesét az Európai Tanácsban, Fico bejelentette, hogy Szlovákia már nem blokkolja az Ukrajnának szánt 90 milliárd eurós hitelt, hiszen ezt Orbán sem akadályozta, miután helyreállt a kőolajszállítás a Barátság vezetéken, de ennek azért van némi jelentősége. Még akkor is, ha az azért jelentősen árnyalja a képet, hogy a tervek szerint az Európai Unió tagállamainak vezetői közül egyedüliként Robert Fico részt vesz a 2026. május 9-i győzelem napi katonai parádén Moszkvában.

Ezzel együtt és ennek ellenére a hosszú éveken át belpolitikává emelt orbáni külpolitika hosszú távon nyilvánvaló kudarcát az is szépen példázza, hogy élet-halál kérdésévé, kizárólagos kampánytémává emelte az ukránellenes gyűlöletet és uszítást (Szijjártó: „Amíg szuverén nemzeti kormány van, Magyarország nem megy háborúba, a magyar emberek pénzét nem viszik Ukrajnába, az ukránok meg nem jönnek az Európai Unióba), ám amint megbukott, már a szintén oroszbarát szlovák barátja sem áll ki ebben a kérdésben mellette, amely téma nem mellesleg három hete teljesen eltűnt a közbeszéd napirendjéről és mégsem következett be a világvége. Sőt, amit Orbán és Szijjártó szájából soha nem hallottunk: Fico azt is mondta, hogy az ukrán fél jóváhagyása nélkül semmiféle békemegállapodást nem lehet kötni Oroszországgal.

Nevezhetjük rugalmas elszakadásnak is ennek a minden hájjal megkent figurának az Orbán bukásához alkalmazkodó mozgását, és érdemes is fenntartásokkal kezelni mindent, amit mond és tesz, de pont ezért figyelemreméltó, hogy még ez a dörzsölt, magyarellenes figura is képes arra a belátásra, ami már szinte civilizált európai politikusként tünteti fel a Moszkva érdekei előtt meghajló, az összes többi mellett a háborús áldozat Ukrajna elleni megbocsáthatatlan hergelés külpolitikájába is belebukott Orbánnal szemben.

Nem az a kérdés, hogy Ukrajna mikor fog csatlakozni az Európai Unióhoz, mert nyilván nem holnapután, és valószínűleg nem is két év múlva, hanem az, hogy mennyi idő, pénz, energia ment el erre a teljesen elhibázott, kudarcos, semmilyen eredménnyel, viszont rengeteg vesztességgel járó ún. külpolitikára, amivel sokáig tényleg sikerült elfedni a valódi, mindennapi problémákat. Amely elhibázott, bűnös külpolitika művelői azzal hitegették magukat, hogy nekik vannak barátaik, akik miatt érdemes szembemenni akár az európai szövetségeseinkkel is. Mindegy, hogy hány ezer milliárd uniós forrás bánja. Hát ennyire érte meg.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.