Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.
(József Attila)
Hát nem így terveztük, de az élet már csak ilyen: rengeteg minden nem a terveink szerint alakul. A váratlan veszteség, amivel nem terveztünk, mert ki tervezne ilyesmit, talán egy emlékeztető arra, hogy nem vagyunk mindenhatók, hogy senki nem az, hogy bárhol is vagyunk, bármit is csinálunk, a saját mulandóságunkkal és jelentéktelenségünkkel a magunk érdekében fontos tisztában lennünk. Nem mindig könnyű, nem mindenkinek könnyű, van akinek soha nem sikerül.
Olyan gyorsan történt minden, hogy tényleg közhelynek tűnik: életünk legnehezebb és leghosszabb hetén, tíz napján vagyunk túl, és bizonyára a neheze még csak most jön. A mi kis világunk kifordult a sarkaiból, miközben mindenféle színpadokon mindenféle önjelölt mindenhatók játszották az önjelölt mindenhatót, és szórták felelőtlen, mérgező szavaikat bele a vakvilágba.
Ezek a sorok mégsem arról szólnak, amit elveszítettünk, hanem arról, amivel gazdagabbak lettünk, és mindenről, amit már nem lehet elvenni se tőlünk, se azoktól, akiknek a gondolatokat közvetítő írott szó jelent valamit. Ilyenek mindazok, akik olvasták Edgart, vagyis Forgács Erzsébetet, akik szerették, amit és ahogyan írt. Most arra emlékezünk, hogy lehet nyomot hagyni úgy is, ha valaki nem akarja mindenáron a rivaldafényben téglaporosra döngetni a mellét, ha valaki az intelligenciáját, a tehetségét nem arra használja, hogy ártson másoknak, ha tisztában van a hibáival, a korlátaival is, ha képes önmagán nevetni, és soha nem veszi annyira véresen komolyan önmagát, hogy saját maga fontosabb legyen, mint az, amiben hisz. Hogy a legkevésbé sem magától értetődő, de semmi nem fontosabb, mint embernek maradni mindig, minden körülményben. Hogy indulatokkal is, humorral is, racionálisan is állást lehet foglalni a számunkra fontos ügyek mellett, mindegyik hang hiteles lesz, ha az ember kizárólag a belső morális iránytűjére hallgat, ha csak a saját lelkiismeretének tartozik elszámolással, és nem köt rosszabbnál rosszabb kompromisszumokat csak azért, mert éppen megéri.
Akár meséskönyvet, akár közéleti blogot írt, akár állatmenhelyeket vagy rászorulókat támogatott, Edgar mindig önazonos volt, tisztességes volt és példát mutatott. Szinte soha nem emelte fel a hangját, soha nem volt harsány, ellenkezőleg: szerény volt és zárkózott, és a legritkább esetben sem kérkedett azzal, amiért oly sokan elismerést követelnek. Akkor is ugyanazok mellett az elvek mellett állt ki, amikor sokkal többen féltek, mint ma, amikor minden változás reménytelen volt, amikor mások a megalkuvást választották, és az eltartott kisujjuk mögül kifogásokat keresve magyarázták, hogy miért jó ott az elefántcsont toronyban azon lamentálni, hogy ez még nem is diktatúra, és ha majd az lesz, akkor minek fogjuk nevezni.
Fura visszagondolni, mennyire sok idő telt el, mióta az első posztunk élesedett, és miközben mi most is ugyanazt gondoljuk, mint tíz éve, öt éve, egy hónapja, mennyit romlott a helyzet. Ahhoz képest mennyit romlott, hogy már akkor is magától értetődött, hogy üvölteni kell: nem jól van ez így, és annyira nem jól van, hogy nemhogy nem bűn, de kötelesség nem elfordítani a fejünket látva, hogy szinte menő lett az erősnek eltaposni a gyengébbet, hogy a hazugság és az átverés legitim hatalmi eszköz, hogy erőszakkal, törvénytelenül elvenni mások tulajdonát lassan hazafias kötelesség, hiszen le van gyártva rá az ideológiai magyarázat. Hogy az nem függetlenség, hogy ökölbe tett kézzel, némán végignézzük, ahogy a nagyobb leveri a kisebbet, mint vak a poharat. Nem azért kell odafordulni, mert megéri, mert valaki jól fizet, mert összejön a Seychelle-szigeteki nyaralás, hanem meggyőződésből, lelkesedésből. Ha már kiterítenek úgyis, legalább a méltóságunkat ne vehessék el.
Már tíz éve is fojtogató volt ez a világ, aminek egyáltalán nincs vége Magyarország határainál, és belegondolni is dermesztő, hogy azóta az egész világ mennyivel rosszabb hely lett. Edgar nem tudta már megvárni, hogy kiderüljön, lehet-e mégis jobb hely az az ország, amelynek 2010-ben hatalomra került vezetése tőle személyesen is annyi mindent elvett, ami miatt annyiszor újratervezni kényszerült az életét. Most tudtuk meg, hogy már régóta tudta az ítéletet, de megkímélt minket attól, hogy ebben a tudatban kelljen élnünk, dolgoznunk, minden egyes napnak nekifutunk, hogy nem az a kérdés, hogy mi következik, hanem az, hogy pontosan mikor. Fel nem foghatjuk, micsoda belső tartás és erő kellett ehhez… Nem cserben hagyott minket, hiszen soha nem hagyott cserben minket, hanem a mi érdekünkben döntött így.
Megköszönni már csak egyféleképpen tudjuk. Azt szerette volna, ha valamilyen formában folytatjuk azt, amit vele együtt raktunk össze. Amiben oly sok örömünket leltük, amit sokszor olyan nehéz volt jól csinálni, ami mindig is tökéletlen volt, talán soha nem volt igazán fontos, de valakiknek mégis nagyon fontos. Megpróbáljuk. Úgy csinálni, hogy fontos legyen majd akkor is, amikor találkozunk vele a szamócamintás napozójában, amikor együtt lógatjuk a lábunkat egy felhő széléről, és azt mondjuk: hátha nem volt hiába. Hátha számított. Addig is köszönünk mindent, megtiszteltetés volt minden pillanat. Az is, amikor a legjobban szenvedtünk, és az is, amikor a kisebb-nagyobb sikerélményeinknek örültünk. Mert nem mi vagyunk a fontosak, hanem a gondolat. Igyekszünk minden nap emlékeztetni magunkat arra, hogy honnan indultunk, miért csináljuk. Ha lesznek, akiknek az írott szó és gondolat továbbra is fontos lesz.
Ui: A következő időszakról, a fontosabb tudnivalókról, változásokról, mindenről, ami most még nehéz tervezés alatt áll – lesznek is fennakadások a megszokottakhoz képest, amiért elnézést kérünk – a továbbiakban beszámolunk. Valamilyen formában, valamilyen felállásban újrakezdjük. Azaz folytatjuk. Hogy büszke lehessen ránk.
Címlapkép: Lázár Gergő
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.