VENDÉG

Venezuela, az olajban fürdő szegény ország – újabb pofon Orbánnak

1998-ban Venezuela még a globális olajipar elitjéhez tartozott: Szaúd-Arábia, Oroszország és az Egyesült Államok után a világ negyedik legnagyobb olajtermelő országa volt, napi 3,5 millió hordós kitermeléssel. Ez a pozíció nemcsak gazdasági súlyt, hanem geopolitikai beágyazottságot is jelentett az ország számára. Stabil OPEC-tagként, az Egyesült Államok kulcsfontosságú beszállítójaként működött, fejlett infrastruktúrával,  és nemzetközileg integrált, amerikai technológián alapuló olajiparral. 

A venezuelai olaj ekkor nemcsak bevételi forrás, hanem politikai stabilitási tényező is volt. Az állam működőképessége, a szociális kiadások és a nemzetközi mozgástér egyaránt erre az ágazatra épült. Nem volt jóléti állam, de stabil, élhető és regionálisan versenyképes életszínvonalat biztosított – a későbbi humanitárius katasztrófának ekkor még sem gazdasági, sem társadalmi előfeltételei nem álltak fenn. A világpiacon Venezuela kiszámítható szereplőnek számított, nem válsággócnak. Innen nézve különösen éles a kontraszt a jelenlegi helyzettel. A mai, 800 ezer hordónyi termelés (20. hely!) nem egyszerű visszaesés, hanem történelmi léptékű zuhanás, ami kihatott az élet minden területére, s kiváltotta a tömeges kivándorlást.

Ez az ív önmagában is jelzi, hogy a venezuelai válság nem természeti, nem piaci, hanem politikai és intézményi eredetű. Egy olyan ország esetében, amely a világ legnagyobb bizonyított olajtartalékával rendelkezik, a termelés összeomlása rendszerszintű kudarcot jelez. A venezuelai történet ezért nemcsak Latin-Amerika belügye, hanem tanulságos példa arra is, miként lehet egy globális kulcsszereplőt negyedszázad alatt perifériára vezetni.

A PDVSA, az állami olajtársaság 1998-ban még technokrata alapon működő, viszonylag autonóm vállalat, amely képes volt fenntartani a termelést, a karbantartást és az újabb beruházásokat. Történetének elmúlt 25 éve tankönyvi példája lett annak, hogyan tettek szakmai dilettantizmussal párosuló, autoriter felelőtlen kormányzással egy világszínvonalú vállalatot politikai eszközzé, majd összeomló intézménnyé, s ezzel együtt hogyan csuklott össze az ország gazdasága is. Ez a cég azért vált központi elemmé, mert egyszerre jogi, gazdasági, technológiai és katonai kérdés, s nélküle Venezuela nem olajhatalom, hanem egy romhalmaz a világ legnagyobb készleteit elborítva.

1999-es hatalomra kerülése után Hugo Chávez és később, 2013-tól utóda, Nicolás Maduro felrúgták a vegyesvállalati szerződéseket, kiszorították az amerikai cégeket, politikai ellenőrzés alá vonták az állami olajtársaságot. Nem piaci újratárgyalás történt, hanem egyoldalú szerződésmegszegés, kompenzáció nélküli kisajátítás, a karbantartáshoz és működtetéshez elengedhetetlenül szükséges technológiák elvágása. Ezért Trump érvelése, miszerint „amerikai pénzből, amerikai technológiával épült, ezért vissza kell vennünk” jogilag vitatható, politikailag viszont nagyon erős narratíva, főleg amerikai belföldön. Az amerikai támadás elsődleges indoklása ugyan a kábítószer-terjesztés megakadályozása, a „különleges katonai művelet” valódi hátterét az olajmezők, illetve a kitermelés feletti ellenőrzés visszaszerzése és a kiebrudalt amerikai vállalatok kártalanítása, s újra helyzetbe hozása adja.

A venezuelai eseményekről szóló hírek – amely szerint az Egyesült Államok gyors, célzott katonai művelettel eltávolította Maduro elnököt – első pillantásra regionális ügynek tűnhet. Valójában azonban ennél jóval többről van szó. Ez az akció egyszerre hat a globális nagyhatalmi viszonyokra, a nemzetközi jog gyakorlati értelmezésére és azokra az államokra is, amelyek külpolitikájukat tudatosan az „egyensúlyozásra” építették. A történet így nemcsak Caracasban, Washingtonban, Brüsszelben, Havannában vagy Moszkvában írja át a kilátásokat, hanem bizonyosan Budapesten is komoly fejtörést okoz Orbánnak.

Az elmúlt évben Donald Trump beszédeiben visszatérő elem volt az amerikai olajipari beruházások venezuelai államosítása. Az elnök szerint nem egy szuverén állam legitim döntéséről volt szó, hanem olyan infrastruktúra jogellenes kisajátításáról, amely amerikai tőkéből, technológiával és vállalati know-how-val épült fel. Ebben az olvasatban Venezuela nemcsak politikai kihívás, hanem precedens is: ha ez következmények nélkül marad, más országok is kísértést érezhetnek hasonló lépésekre.

Ez a pont az, ahol az amerikai érdekérvényesítés lépése keményebbé válik. Az olaj nemcsak gazdasági kérdés, hanem stratégiai eszköz, amely az energiaellátás, az infláció és a globális piacok stabilitása szempontjából is kulcsszereplő. Így érthető, miért kerül szóba – még ha óvatosan is – a korlátozott katonai jelenlét lehetősége. Nem megszállásról, hanem biztosításról, nyomásgyakorlásról, „keretek kijelöléséről” van szó.

Azt azonban világosan látni kell, hogy az Egyesült Államok – különösen az elmúlt két évtized tapasztalatai után – kifejezetten kerülné az elhúzódó katonai konfliktusokat. Irak és Afganisztán politikai, társadalmi és pénzügyi tanulságai mélyen beépültek a washingtoni döntéshozatalba. A venezuelai művelet ezért – legalábbis jelenlegi formájában – nem illeszkedik a „háború” klasszikus fogalmához: nem célja a területszerzés, a megszállás. Az eddig elhangzott nyilatkozatok rejtélyesek, ezért még nem tudni, várható-e átmeneti megszállási adminisztráció, vagy hosszú távra berendezkedő katonai jelenlét. (Magam azt valószínűsítem, hogy a tavalyi választásokat ténylegesen megnyerő ellenzék vezetőinek hatalomba segítését követően az olajipari létesítmények védelmét ellátó amerikai katonai egységeket leszámítva hagyni fogják az országot, menjen a maga – Trump által kijelölt – útján.) Ez azonban nem jelenti azt, hogy az akció jelentéktelen lenne. Épp ellenkezőleg: újabb precedenst teremt arra, hogy az USA miként alkalmazhat erőt egy nemzetközileg illegitimnek tekintett rezsimmel szemben anélkül, hogy totális konfliktusba sodródna. Ronald Reagan 1983-ban Grenadában és George H.W. Bush Panamában ugyanez tette. Tavaly pedig az iráni atomképesség kiépítésének (részleges?) megsemmisítésével már a Trump-adminisztráció is hasonlóan cselekedett.

A kontraszt különösen éles, ha Oroszország háborúival hasonlítjuk össze e beavatkozásokat. Putyin Ukrajnában nem korlátozott akciót hajt végre, hanem teljes körű, hódító háborút folytat. Célja nem (csak) egy vezető eltávolítása, hanem területek annektálása, az ukrán államiság felszámolása és a társadalom megtörése. A civil infrastruktúra elleni támadások, kórházak és iskolák bombázása, a dokumentált háborús bűnök mind ennek a stratégiának a részei. Korábban Csecsenföldön (1994-96, illetve 1999-2000), valamint Grúziában (2013) kezdett hódító háborúba az orosz hadsereg, majd 2014-ben, illetve 2022-ben Ukrajna került sorra.

Trump Amerikája ezzel szemben tudatosan kerüli a totális háborút. Ez a különbség teszi lehetővé Trump számára, hogy saját fellépését „hatékonyabbnak” és „emberségesebbnek” állítsa be, mint Putyin háborúját. Politikai szempontból ez rendkívül kellemetlen Moszkvának, mert rávilágít az orosz „speciális katonai művelet” ordító kudarcaira is.

Maduro kiemelése nemcsak venezuelai belpolitikai fordulat, hanem geopolitikai demonstráció. Az üzenet lényege, hogy egy elszigetelt, nemzetközileg nem elismert vezető védtelen maradhat, még akkor is, ha Oroszország, Kína vagy Kuba a politikai partnere. Ez az üzenet fáj Havannának, Pekingnek és Moszkvának, de van egy kevésbé látványos címzettje: Magyarország.

Orbán Viktor külpolitikájának egyik célja az elmúlt évtizedben a „keleti nyitás” volt, egyszerre próbált jó viszonyt fenntartani Oroszországgal, Kínával, az ún. türk államokkal és más autoriter rezsimekkel. A nyugati Venezuela ebben a konstrukcióban nem gazdasági súlya, hanem szimbolikus jelentősége miatt volt fontos az EU-ellenességbe forduló magyar diplomácia számára: egy olyan partner, amely – bár kommunista ideológiai alapon –, de illeszkedett az „illiberális” eszmei katyvaszba. 

A Maduro elleni amerikai akció azonban valóságos és kijózanító(?) stratégiai pofon Orbán számára. Megmutatja, hogy az autoriter szolidaritás nem jelent tényleges védelmet, és hogy a nagyhatalmi döntések pillanatok alatt felülírhatják a gondosan felépített, álságos hintapolitikát. Különösen kínos ez annak fényében, hogy az Európai Unió nem ismerte el Maduro brutális csalásokkal kreált választási győzelmét, míg Magyarország igen. 2024 júliusának végén az EU külügyminiszterei egy közös uniós nyilatkozatot akartak elfogadni, amely: nem ismerte volna el a venezuelai választások eredményét, elítélte volna a demokratikus normák megsértését, bírálta volna Maduro rezsimjét. Magyarország ezt nem támogatta, így nem jött létre közös EU-állásfoglalás. Ez de facto vétó volt, az EU nem tudott közös nyilatkozatot kiadni. Ehelyett az EU külügyi főképviselője, Josep Borrell csak saját nevében tett kritikus nyilatkozatot.

Itt válik igazán élessé Orbán dilemmája. Miközben Trump visszatérését várta és támogatta, egy olyan akcióval szembesül, amely lerombolja a „Trump a békegalamb” szobrát. Az elnök nem pacifista, hanem erőt alkalmaz ott, ahol az amerikai érdek világosan azonosítható, és ott kerüli a háborút, ahol az túl drága lenne. Ez azonban kifejezetten nevetségessé teszi Orbán Trump-imádatát. Nem elég, hogy elmaradt a 24 óra alatti ukrajnai béketeremtés (röhejes) orbáni ígérete, Trump hol Iránt bombázza, hol Caracast. A helyzetet tovább súlyosbítja a magyar–venezuelai energetikai együttműködés ügye. A két ország között korábban aláírt olaj- és gázipari megállapodás részleteit a magyar állam „nemzetbiztonsági okokra” hivatkozva titkosította. Ez most visszaüt: egy bukott rezsimmel kötött titkosított megállapodások politikai teherré válnak, különösen akkor, ha az új helyzetben Washington és Brüsszel is más irányba tekint. Orbán számára ez nemcsak külpolitikai, hanem belpolitikai probléma is. Nehéz egyszerre az EU-n belüli „szuverenitásért harcoló” vezetőként fellépni, miközben egy amerikai akció világosan megmutatja, hol húzódnak a valódi erővonalak.

Rövid távon az amerikai művelet politikai és katonai sikernek tűnik. Nincs háború, nincs megszállás, az üzenet pedig célba ért. Középtávon azonban Venezuela továbbra is instabil marad(hat): a hadsereg megosztott, a fegyveres bűnszervezetek erősek, az intézmények gyengék. Maduro eltávolítása önmagában nem épít államot.

Geopolitikai szinten viszont a következmények tartósak. Az akció fáj Oroszországnak, Kínának és Kubának – de fáj azoknak a kisországoknak is, amelyek eddig abban bíztak, hogy a nagyhatalmak közötti lavírozás tartós stratégia lehet. Magyarország számára ez intő jel: a „minden véres diktatúrához dörgölőzünk” politika addig működik, amíg a nagyok nem döntenek úgy, hogy lépnek.

A történet végső tanulsága így nemcsak venezuelai vagy amerikai, hanem közép-európai is: amikor a geopolitika katonai eszközökhöz nyúl, a csapás, a pofon nemcsak a célpontot éri, hanem mindazokat is, akik túl közel álltak hozzá – vagy túl sokáig hitték, hogy kimaradhatnak a következményekből.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább