VENDÉG

A szolidaritás nem egyirányú utca – Ukrajna támogatása, a magyar nemzeti érdek és az európai teherviselés dilemmái

A magyar történelem egyik visszatérő tragédiája, hogy az ország sorsát időről időre nálánál sokkal erősebb hatalmak döntötték el. Megtapasztaltuk, mit jelent, amikor a nemzeti önrendelkezés útjába idegen hadseregek állnak, és azt is, milyen végzetes következményekkel jár, ha a külvilág a rokonszenv kinyilvánításán túl nem hajlandó érdemi segítséget nyújtani. Éppen ezért elképesztő számomra, hogy Magyarországon ma is magyarázni kell, miért fűződik alapvető nemzeti érdekünk ahhoz, hogy Ukrajna megőrizze függetlenségét, és ne váljon ismét egy orosz birodalom részévé.

Pedig a kérdés egyszerűbb, mint amilyennek a politikai propaganda láttatni szeretné. Magyarország számára nem mindegy, hogy keleti szomszédja egy független, Európához közeledő állam, vagy egy Moszkvából irányított, katonailag megszállt terület. Nem mindegy, hogy az európai határok sérthetetlensége továbbra is a nemzetközi rend alapelve marad, vagy elfogadott gyakorlattá válik, hogy az erősebb ország fegyverrel szerezhet területet gyengébb szomszédjától. Az sem mindegy, hogy a jövő Európájában a biztonságot közösen teremtjük meg, vagy mindenki abban reménykedik, hogy a veszély majd elkerüli a saját háza táját. Az orosz–ukrán háború ugyanis nem 2022 februárjában kezdődött. Moszkva már 2014-ben megszállta és annektálta a Krímet, majd egyre erőszakosabban élesztgette és fegyveresen támogatta a kelet-ukrajnai szeparatizmust. A nyolc évvel későbbi teljes körű invázió ennek az imperialista politikának a folytatása volt. Ezt elemeztem nemrég e portálon. Putyin Oroszországa nem egyszerűen területi követeléseket fogalmazott meg, hanem megkérdőjelezte az ukrán államiság és nemzeti önrendelkezés létjogosultságát is. Ha mindez sikerrel járna, annak következményeit egész Európa viselné. A kontinens keleti felében jelentősen megnövekedne a katonai fenyegetettség, a NATO-tagállamoknak további óriási összegeket kellene védelemre fordítaniuk, és újabb milliók keresnének menedéket a háború következményei elől. Nem beszélve arról a politikai precedensről, amelyet egy agresszív nagyhatalom katonai sikere teremtene. Mindez különösen fontos egy olyan ország számára, amelynek közös határa van Ukrajnával. Az ukrán ellenállás tehát nem helyettünk vívott háború, de annak sikere a mi biztonságunkat is szolgálja.

Ebből a szempontból kellene megítélni Magyar Péter kormányának Ukrajna-politikáját is. Az Orbán-korszak külpolitikai öröksége ugyanis nem merült ki az Oroszországhoz fűződő különleges kapcsolatokban. Legalább ennyire káros volt az a szemlélet, amely az európai együttműködést elsősorban a megszerezhető anyagi előnyök alapján értékelte, miközben a közös kötelezettségeket rendszeresen a nemzeti szuverenitás sérelmeként tüntette fel. A kormányváltás után joggal lehetett remélni, hogy ez a gondolkodás is megváltozik. Magyar Péter kétségtelenül sokat tett a korábban megromlott európai kapcsolatok helyreállításáért. Ukrajna ügyében azonban egyelőre korántsem ilyen egyértelmű a fordulat. Robert Fico szlovák miniszterelnök októberben arról számolt be, hogy magyar kollégájával egyetértésre jutottak: országaik nem kívánnak részt venni az Ukrajnának szánt újabb közös uniós hitel finanszírozásában. Hasonló álláspontra helyezkedett Andrej Babiš cseh miniszterelnök is. A korábbi, 90 milliárd eurós hitelkonstrukcióban mindhárom ország mentességet kapott a pénzügyi kötelezettségek alól, és a következő támogatási csomagnál is hasonló megoldást szeretnének. A legfrissebb hírek szerint Bulgária ugyancsak csatlakozhat a kimaradást szorgalmazókhoz.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Magyar Péter mindenben Orbán Viktor politikáját folytatná, vagy hogy a hitelkonstrukció elutasítása önmagában Oroszország támogatásával volna egyenértékű. A különbségeket nem szabad elhallgatni. De az sem hagyható figyelmen kívül, hogy egy lényeges kérdésben változatlanul ugyanaz az eredmény: Magyarország szeretné elkerülni a közös pénzügyi felelősségvállalást. Márpedig az európai biztonság nem olyan szolgáltatás, amelynek költségeit tetszés szerint átháríthatjuk másokra. Az Európai Unió korábban 90 milliárd eurós hitelcsomagról döntött Ukrajna számára, ám az elhúzódó háború következtében Kijev 2027-ben további, mintegy 70 milliárd eurós finanszírozási hiánnyal számol. Ebből az EU várhatóan hozzávetőleg 45 milliárd eurót vállalna magára. A támogatás nem kizárólag fegyverek beszerzését jelentené: az ukrán állam működésének fenntartása, a közszolgáltatások finanszírozása és a lerombolt infrastruktúra helyreállítása ugyancsak létfontosságú. Természetesen jogosan merül fel, hogy miből finanszírozható mindez, milyen garanciák biztosítják a hitelek visszafizetését, és hogyan akadályozható meg a támogatásokkal való visszaélés. Az ukrajnai korrupció valós probléma, amelyet nem szabad a háborús helyzetre hivatkozva mentegetni. Csakhogy a megoldás nem a segítség megtagadása, hanem a szigorú ellenőrzés, a reformkövetelmények érvényesítése és a támogatások felhasználásának átláthatóvá tétele. Ráadásul érdemes lenne a költségeket a várható következményekkel összevetni. Vajon mennyibe kerülne Európának egy orosz katonai győzelem? Mekkora többletkiadásokat jelentene a kontinens keleti védelmének megerősítése? Milyen gazdasági károkkal járna a tartós bizonytalanság, és mennyit kellene fordítani az újabb menekülthullámok kezelésére? Pontos összeget senki sem tud mondani, de aligha kétséges, hogy az ukrán állam összeomlása beláthatatlan terheket róna az európai országokra. A kérdés tehát nem az, hogy megengedhetjük-e magunknak Ukrajna támogatását, hanem az, hogy megengedhetjük-e magunknak annak elmaradását.

Ebben a helyzetben kap különös jelentőséget Friedrich Merz német kancellár november 6-án António Costának, az Európai Tanács elnökének küldött levele, amelynek tartalmát november 9-én ismertette a Financial Times. Merz egyértelművé tette, hogy Németország a 2028–2034 közötti uniós költségvetés elfogadását összekapcsolja az Ukrajna hosszú távú finanszírozásáról szóló megállapodással. Berlin nem kívánja tovább természetesnek tekinteni, hogy néhány tagállam viselje a közös biztonság megteremtésének meghatározó pénzügyi terheit. A német kancellár fellépése nem egyszerű fenyegetés, és különösen nem valamiféle Magyarország elleni bosszúhadjárat. Sokkal inkább annak felismerése, hogy az Európai Unió működésének egyik alapfeltétele a kölcsönösség. Nem várható el tartósan, hogy egyes országok a közös kassza nettó befizetőiként finanszírozzák a felzárkóztatást, a mezőgazdasági támogatásokat és az európai biztonságot, miközben mások az utóbbiból lehetőség szerint kivonják magukat. Ez nem jelenti azt, hogy a kohéziós támogatások valamiféle politikai jutalomként kezelhetők. Azoknak önálló, szerződésekben rögzített céljuk van: az európai fejlettségi különbségek mérséklése. Merz módszerét ezért lehet vitatni, hiszen a különböző költségvetési célok összekapcsolása veszélyes alkupozíciókat is teremthet. Ám a német kancellár által felvetett alapvető probléma ettől még létezik. Magyar Pétert ma, november 10-én Berlinben fogadja a német kancellár, a tárgyalások napirendjén pedig Ukrajna további támogatása is szerepel. A találkozót követő közös sajtótájékoztatón kiderülhet, hogy a magyar miniszterelnök fenntartja-e eddigi elutasító álláspontját a közös pénzügyi teherviseléssel kapcsolatban, vagy kész felülvizsgálni azt.

Magyarország a következő hétéves költségvetésből jelentős fejlesztési és agrártámogatásokra számít. Magyar Péter kormánya ezek növeléséért kíván küzdeni, ami teljesen érthető és helyes törekvés. Csakhogy az európai együttműködés nem működhet úgy, hogy amikor Magyarországnak van szüksége segítségre, akkor a szolidaritásra hivatkozunk, amikor viszont mások szorulnak rá, akkor kizárólag a saját költségvetési érdekeinket emlegetjük. A nemzeti érdek nem azonos a pillanatnyi pénzügyi megtakarítással. Magyar Péter számára ez különösen fontos politikai próbatétel. Az Orbán-rendszer tizenhat év alatt olyan, a Kreml érekeit és propagandáját szolgáló közgondolkodást alakított ki, amelyben az Ukrajnának nyújtott segítséget a háború támogatásával, a béke sürgetését pedig a segítség megtagadásával azonosították. Ez a hamis szembeállítás mélyen beépült a politikai közbeszédbe. Az új miniszterelnök nem akarja elveszíteni azokat a választókat, akik továbbra is tartanak minden, a háborúval összefüggő kötelezettségvállalástól. Ám a politikai vezetés nem pusztán a közvélemény követését jelenti. Időnként annak formálására is szükség van. A béke ugyanis nem attól lesz tartós, hogy a megtámadott fél elveszíti a védekezéshez szükséges eszközöket. Egy fegyvernyugvás, amely csak időt adna Oroszországnak katonai ereje újjászervezésére, aligha jelentene megnyugtató rendezést. A tartós békéhez olyan megállapodás szükséges, amely Ukrajna szuverenitását és jövőbeni biztonságát is garantálja. Ennek megteremtéséhez pedig az ukrán államnak addig is működőképesnek kell maradnia.

A magyar–ukrán kapcsolatokban időközben történt egy fontos előrelépés. Magyar Péter kormányának tárgyalásai nyomán júniusban megállapodás született a kárpátaljai magyarság kisebbségi jogainak rendezéséről, október 12-én pedig az ukrán parlament elfogadta, majd Zelenszkij elnök aláírta az anyanyelvi oktatást megerősítő törvénymódosítást. Az új szabályozás időkorlát nélkül biztosítja a magyar nyelvű érettségi lehetőségét, és önálló jogi státuszt ad a nemzetiségi oktatási intézményeknek. A megállapodás további nyelvhasználati és kulturális jogok érvényesítését is előirányozza. Mindez olyan diplomáciai eredmény, amely azt bizonyítja, hogy a korábbi, gyakran meddő konfrontáció helyett a következetes tárgyalások valódi változásokat hozhatnak. Éppen ezért nehezen érthető a magyar kormány álláspontja Ukrajna pénzügyi támogatásának kérdésében. Ha a kisebbségi jogok ügyében sikerült felismerni, hogy az együttműködés mindkét fél számára előnyös lehet, miért ne érvényesülhetne ugyanez a felismerés az európai biztonság és a közös teherviselés területén is? Magyarország nemzeti érdekeinek képviselete és Ukrajna támogatása nem egymást kizáró célok. Ellenkezőleg: a most elért diplomáciai eredmények éppen arra szolgáltatnak példát, hogy a magyar érdekek érvényesítéséhez nem feltétlenül a közös európai fellépéstől való távolmaradás vezet. Megjegyzem, ha Magyarország az uniós gazdasági súlyának megfelelő arányban részt vállalna a tervezett 45 milliárd eurós ukrán hitelcsomagból, hozzávetőleg 200–240 milliárd forintnyi hitelgarancia, illetve pénzügyi felelősség jutna rá, amelynek éves kamatterhe néhány milliárd forint lehetne. Aligha elhanyagolható összeg, de érdemes összevetni azzal, hogy egy orosz katonai győzelem következtében mennyivel növekedhetnének Magyarország hosszú távú biztonsági kiadásai. Ha pedig a következő hétéves költségvetésben szereplő, legfeljebb 100 milliárd eurós ukrán támogatási keretet nézzük, az arányos magyar részesedés mintegy 440–520 milliárd forint lenne hét év alatt. Ez sem jelentene a magyar költségvetést megrengető kiadást. Tragikomikus, de nem éri el a Matolcsy-klán által az MNB-ből elsíbolt vagyont. Különösen elenyészőnek tűnik az összeg, ha hazánk várható hétéves uniós támogatási nagyságrendjét tesszük mellé, ami kb. 38 milliárd euró, azaz 16-18 ezer milliárd forint.

Végül pedig van ennek a kérdésnek egy erkölcsi dimenziója is, amelyet nem lehet pusztán gazdasági számításokra redukálni. Magyarország 1849-ben és 1956-ban egyaránt megtapasztalta az orosz katonai túlerő pusztító következményeit. 1956-ban a nyugati világ rokonszenve és együttérzése nem bizonyult elegendőnek szabadságunk megvédéséhez. Ma szerencsére nem nekünk kell fegyverrel szembeszállnunk az orosz hadsereggel. De éppen ezért különösen nehezen indokolható, ha még az anyagi segítség arányos terheiből sem kívánunk részt vállalni. Azon pedig egyenesen elsírom magam, hogy pl. a románok mutatnak számunkra erkölcsi példát ebben az esetben. Magyar Péternek nem kell minden brüsszeli javaslatot feltétel nélkül elfogadnia. Nem kell lemondania a magyar érdekek képviseletéről, és nem kell olyan kötelezettségeket vállalnia, amelyek aránytalanul terhelnék az országot. De fel kellene ismernie, hogy Magyarország hosszú távú érdeke nem a közös felelősség elkerülése, kiskapuk keresése, hanem egy erős, egységes és cselekvőképes Európai Unió fenntartása.

Az európai szolidaritás nem önzetlen jótékonykodás, hanem annak felismerése, hogy bizonyos veszélyekkel szemben csak együtt lehetünk eredményesek. Aki ezt nem érti meg, az lehet, hogy ma megtakarít néhány milliárdot. Holnap azonban sokkal nagyobb számlát kaphat. S akkor már hiába keresi majd a szolidaritást azoknál, akiktől korábban maga tagadta meg.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább