VENDÉG

A Fidesznek vége van

A miniszterelnök egy 12 perces videófelvételben mutatta be az Orbán-kormány távozó miniszterei és az új kormány tagjai átadás-átvételi procedúrájának néhány részletét. Röviddel később a Fidesz-frakció is közzé tette 6 perces „válaszukat”, amely egészen más hangulatot mutat. Vélhetően a kettő között találnánk meg az igazságot, ha keresnénk. De most nem ezt tesszük. Orbán Viktor egyik anyagban sem szerepelt, mivel nem volt jelen. A bukott miniszterelnök egyelőre bujkál, – állítólag – elkezdte előkészíteni a Fidesz kongresszusát, illetve az őszi – újabb? – repülőrajtot, immár ellenzékből. A leköszönő kormány meghatározó tagjainak viselkedése, mimikája az átadáskor viszont megmutatta a jelenlegi helyzetet. Ezek a nem is olyan rég még pökhendi, lekezelő, önmagukat a világ eszének képzelő volt vezetőink sápadt arccal, szorongva, vagy elemi dühüket alig leplezve hallgatták Magyar Péter keresetlen szavait, pikírt megjegyzéseit megszégyenülésről, felelősségről, elszámoltatásról.

Egy hatalom bukása nem akkor kezdődik, amikor elveszíti a választást. Sokkal korábban indul el a bomlás: amikor megszűnik a hit. Amikor a rendszer saját emberei már nem hisznek a rendszer örökkévalóságában. Amikor a nyilvánosság előtt még harsog a magabiztosság, de a szemekben már ott van a bizonytalanság vibrálása. Magyarországon az elmúlt hónapokban már ezt láttuk. A Fidesz még állt, de már nem uralta a politikai teret úgy, mint korábban. Olyan volt, mint egy túlvilágított színházi díszlet: messziről monumentálisnak tűnt, közelről azonban látszottak a repedések, a szétázott kartonfalak, a rohadó tartógerendák. És ezt már nemcsak az ország látta, hanem maga a hatalom is kezdte megérteni.

A legárulkodóbb pillanatok mindig azok, amikor a rendszer emberei elveszítik az önuralmukat. Most, az átadás során már nemcsak ezt lehetett megfigyelni. Pintér Sándor beszédes volt, tán az elmúlt négy év során nem hallottam ennyit összefüggően beszélni. Egy fáradt, nosztalgiázó öreg rendőr benyomását keltette, aki mintha már nem is a jövőnek, hanem a saját politikai nekrológjának beszélne. Rogán Antal a cinizmus mögé próbálja elrejteni a szorongását; a „nem érdekel semmi” póza valójában védekezés volt a valósággal szemben. Lázár János nagyon idegesnek, zaklatottnak tűnt, olyan politikusnak, aki érzi, hogy a talaj teljesen kicsúszik a talpa alól. Hankó Balázson a döbbenet látszott, mint aki nem érti, hogy az aláírásaiért felelősséget is kell vállalnia. Büntetőjogit is. Szalay-Bobrovniczky Kristóf pedig úgy beszélt, mint aki egyszerre próbál hűséges maradni és menekülőutat keresni. Ezek az emberek pontosan tudják, mi történt az elmúlt másfél évtizedben. Nemcsak politikai értelemben tudják, hanem személyesen. Tudják, milyen papírokat írtak alá, hogyan játszották ki a közbeszerzéseket, kiket gazdagítottak meg, kik lettek milliárdosok egyik napról a másikra. Tudják, hogyan épült fel a Mészáros Lőrinc-jelenség, hogyan vált Tiborcz István a magyar gazdaság egyik legbefolyásosabb figurájává, hogyan működött a Matolcsy-klán pénzügyi világa, hogyan ömlött a közpénz a propagandaiparba, és miért vált Hatvanpuszta a magyar politikai képzelet legsötétebb szimbólumává. Sajnos nem volt jelen Menczer Tamás, pedig sokan várták őt pápai ornátusban, ministránsok gyűrűjében bevonulni. 

A hatalom addig könnyű, amíg következmények nélküli. A Fidesz elitje meg volt győződve arról, hogy sohasem bukhat meg, hogy hatalma örökkévaló. Így most először érezhette meg azt, hogy egyszer mégis lehetnek következmények. Ez a felismerés látszott az arcokon. Ők pontosan tudják, hogy a Fidesz nem egyszerűen egy párt. A Fidesz egy zárt politikai-gazdasági univerzum lett, amelyben az állam, az üzlet, a média és a személyes lojalitás teljesen összefonódott. Egy olyan rendszer, ahol a politikai hűség gazdasági jutalmat jelentett, a gazdasági lojalitás pedig politikai védelmet. Ez a NER-nek nevezett konstrukció sokáig rendkívül stabilnak tűnt. Csakhogy minden ilyen rendszernek van egy végzetes gyengesége: ha meginog a központ, egyszerre kezd remegni minden. Orbán Viktor hosszú éveken át nem egyszerűen vezetője volt a Fidesznek, hanem maga volt a Fidesz. Az origó, az adatbázis és a keresztapa egy személyben. Ő adta a rendszer ritmusát, önbizalmát, stratégiai érzékét. Egy ideig valóban úgy tűnt, hogy politikai ösztönei – ami a hatalomtechnikai lépéseket illeti – tévedhetetlenek. Mindig pontosan érezte, merre mozdul a társadalom, mikor kell konfliktust keresni, mikor kell hátralépni, korrigálni, mikor kell ellenséget gyártani és mikor kell békét ígérni. Most azonban valami eltört.

Orbán Viktor ma már nem a társadalom többségéhez beszél, hanem saját maradék, fogyatkozó törzséhez. A Fidesz kommunikációja fokozatosan bezárult egy digitális bunkerbe, ahol a valóságot kommentháborúk, Megafon-videók és szélsőjobboldali reflexek helyettesítik. A Vadhajtásokkal való kokettálás, az állandó kulturális hisztéria, az örökké tartó „szabadságharc” valójában nem erőt mutat, hanem stratégiai kifulladást. A magabiztos hatalom nem ordít folyamatosan. A magabiztos hatalomnak nincs szüksége arra, hogy naponta új ellenséget találjon ki. A pánikban lévő hatalom viszont minden árnyékban merénylőt lát.

Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a választások óta a Fidesz egyre inkább szétesőben van és pániküzemmódban működik. Ennek egyik legfontosabb oka, hogy megszűnt a rendszer jövőképe. A Fidesz valaha társadalmi ajánlatot tett: stabilitást, felemelkedést, nemzeti önérzetet ígért. Sokan hittek ebben, még azok közül is, akik nem kedvelték Orbánt. Ma azonban a rendszernek nincs ajánlata Magyarország számára. Csak önmaga fenntartása maradt. A „folytatjuk” mára nem kampányszlogen, hanem fenyegetés. Mert mit jelentene ma a folytatás? Tovább romló egészségügyet? Széteső oktatást? A közszolgáltatások lassú haldoklását? Egy olyan gazdaságot, amely néhány kiválasztott család érdekei köré szerveződik? A Fidesz már nem jövőt kínált, hanem megszokást. Csakhogy a politikában a megszokás egyszer csak átfordul undorba.

A rendszer másik tragédiája az utánpótlás hiánya. A Fidesz húsz év alatt gyakorlatilag felszámolta saját politikai második vonalát. Orbán Viktor nem tűrte az autonóm karaktereket. Aki túl erős lett, azt háttérbe tolta vagy eltávolította. Így jutottunk el oda, hogy ma nincs valódi örökös, nincs új generáció, nincs olyan politikus, aki képes lenne önálló víziót adni a jobboldalnak. A NER-ben nem politikusokat neveltek, hanem udvaroncokat. Ez rövid távon működött, hosszú távon azonban végzetes hibának bizonyult. Mert amikor egy rendszer kizárólag egyetlen ember politikai képességeire épül, akkor az a rendszer ugyanazzal az emberrel együtt öregszik, fárad és merevedik meg. A Fidesz ma már nem dinamikus politikai közösség, hanem egy védekező elit koalíciója. Egy olyan hatalmi blokk, amelynek tagjait már nem a közös hit, hanem a közös félelem tartja össze. A félelem attól, hogy mi történik most, hogy elveszítették a kontrollt. Mert mostantól minden megváltozik. A lojalitás feltételessé válik. Megkezdődött a menekülőutak keresése. Elindult a halk árulások korszaka. Kiszivárognak információk, nő a belső bizalmatlanság, egyre többen próbálnak időben átállni vagy legalább távolságot tartani. A párt belül immár rohad.

A széleskörű felháborodást kiváltó interjúban, amit Orbán május 8-án Dopeman podcastjában adott, a Vadhajtásokat nevezte meg napi „igeforrásának”. Ez talán mindennél pontosabban mutatja, mennyire beszűkült Orbán szellemi világa, horizontja. A Vadhajtások nem politikai gondolkodás, hanem agresszióba fordult kommentkultúra: gúny, gyűlölet, permanens ellenségkeresés és intellektuális nihil. Amikor egy tizenhat évig kormányzó miniszterelnök innen próbál politikai inspirációt meríteni, az már nem erőt, hanem szellemi leépülést jelez. Orbán és a Fidesz végül saját propaganda-univerzumának foglya lett.

Szóra érdemesebb a Magyar Nemzet nevét gyalázó lapban a május 16-án megjelent Orbán-interjú. Ennek legérdekesebb része nem is az, amit mond, hanem az, amit nem ért. Mert az egész megszólalásból ugyanaz a mély tévedés sugárzik, ami a volt miniszterelnök és vezérkara április 12-e óta megszólaló tagjai és propagandistái szavaiból: a Fidesz veresége pusztán kommunikációs vagy kampánytechnikai probléma volt. Mintha rosszul szervezték volna a hajrát, mintha nem elég erősen mozgósítottak volna, mintha a „fiatalok politikai kultúrája” változott volna meg, amihez nem alkalmazkodtak retorikailag. Orbán is arról beszél, hogy „előbb meg kell érteni, mi történt”, és kulturális-antropológiai magyarázatokat keres a nyugati mintákban meg a generációs különbségekben. Pedig a válasz sokkal egyszerűbb és sokkal kegyetlenebb. Nem a kampány miatt buktak meg, hanem a kormányzásuk miatt. A Fidesz vereségét nem néhány rossz plakát, nem egy félresikerült mondat, vita és nem is TikTok-stratégiák okozták. A vereséget az okozta, hogy tizenhat év alatt létrejött egy rendszer, amely fokozatosan elveszítette kapcsolatát az országgal, a valósággal. Egy rezsim, amelyik nem kormányzott, hanem uralkodott a magyar társadalom fölött. Orbán még mindig úgy beszél, mint aki azt hiszi: az emberek valami történelmi félreértésből fordultak el tőlük. Pedig nem félreértés történt, hanem tapasztalat. A választók nem egy kampányra szavaztak nemet, hanem arra az életre, amelyet a Fidesz-korszak jelentett számukra. Arra, hogy miközben a propaganda a „magyar polgárosodás legsikeresebb tizenhat évéről” beszélt, az ország jelentős része közben a saját bőrén érezte az állam lassú szétesését. Az emberek látták a várólistákat a kórházakban, a széthulló vasutat, a tanárhiányt, az elszálló árakat, a leszakadó vidéket, a kivándorló fiatalokat. Látták azt is, hogy miközben nekik egyre nehezebb lett az élet, valakik mesés gyorsasággal gazdagodnak meg közpénzből.

A Fidesz bukását nem az ellenzék okozta. A Fidesz bukását a Fidesz okozta. Ez az a valóság, amit Orbán Viktor még mindig nem képes elfogadni. Ezért beszél továbbra is úgy, mint egy hadvezér, aki elveszített ugyan egy csatát, de még mindig zseniális stratégiának tartja a háborút. Innen jönnek a grandiózus mondatok a „tigrisekről” és a „nemzeti oldal erejéről”. Csakhogy a választók jelentős része már nem harcost lát bennük, hanem egy elfáradt, megkövült hatalmat. A „nemzeti oldal” mantrázása pedig egyre anakronisztikusabb és egyre irritálóbb mindazok számára, akik nem a Fideszre adták voksukat. 

Orbán legnagyobb tragédiája talán éppen az, hogy történelmi léptékű hatalomtechnikai tehetsége végül saját rendszerének foglyává tette. Legelvakultabb hívein kívül bizonyára senkinek nem jut róla eszébe az a fogalom, hogy államférfi. Pedig Orbán minden törekvése arra irányult, hogy beírja nevét nemcsak a magyar, hanem a világtörténelem könyvébe is. Igaz, ez bizonyos értelemben sikerült neki, mégpedig a magyar történelem legnagyobb elszalasztott lehetőségének okozójaként. Olyan buborékot épített maga köré, amelyben már minden adat manipulált, minden kritika árulás, minden kudarc külső támadás volt. Egy idő után már nem az országot látta, hanem a róla gyártott hamis legendát. A legendák pedig mindig ugyanúgy omlanak össze: amikor találkoznak a valósággal.

A Fidesz évekig abból élt, hogy elhitette az emberekkel: nincs más alternatíva. Hogy lehet ugyan elégedetlenkedni, lehet panaszkodni, de végül úgyis ők maradnak, mert stabilak, erősek, szervezettek. Ez volt a rendszer igazi ereje: a legyőzhetetlenség pszichológiája. Csakhogy amikor ez a mítosz egyszer megreped, akkor minden egyszerre kezd omlani. A hatalom ugyanis nemcsak intézményekből áll, hanem hangulatból is. És most először maga Orbán Viktor sem látszott legyőzhetetlennek. Inkább úgy, mint egy politikus, aki próbálja magát meggyőzni arról, hogy a történelmi korszak, amit felépített, még mindig él. Miközben valójában már csak a romjai között járkált.

A birodalmak bukása általában belül kezdődik. A Fidesz ráadásul egy történelmi csapdába is belesétált: azzal, hogy túl sokáig volt hatalmon, elveszítette kapcsolatát a valósággal. Körülöttük mindenki bólogatott, minden adatot kozmetikáznak, minden kudarcot propagandával próbálnak elfedni. Egy idő után a vezetés már nem az országot látja, hanem saját maga által gyártott illúziókat. És amikor a valóság áttöri ezt az illúziófalat, a zuhanás brutális. A Fidesz, illetve Orbán most ehhez a ponthoz érkezett el. A bukás után már nem képes új történetet mesélni Magyarországról. Már nem tud reményt adni. Már csak ellenségeket tud gyártani, újra és újra. De egy országot nem lehet örökké gyűlöletre építeni. A félelem politikája felemésztette saját alkotóit is. A rendszer valójában akkor ért véget, amikor elveszítette önmaga jövőjébe vetett hitét. A Fidesz pedig már jó ideje nem hisz önmagában.

Ezért lehet kimondani azokat a mondatokat, amelyek néhány éve még elképzelhetetlennek tűntek: Orbán egy politikai hullává vált. Vezérkara – vele együtt – várhatja az újjáéledő független igazságszolgáltatás lépéseit. Képviselőjelöltek, polgármesterek, önkormányzati képviselők igyekeznek szabadulni a Fidesz-bélyegtől. A szavazótábor mintegy negyede már átáramlott egy hónap alatt a Tiszához.

A Fidesznek vége van.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább