VENDÉG

Amikor nem találom a szavakat

Emlékeznek még arra a pillanatra, 2025. szeptember 24-én, amikor Tuzson Bence (i)gazságügyi miniszter egy lapot lobogtatva állt a kamerák elé, és közölte: a Szőlő utcai ügynek nincs kiskorú érintettje?

Mert én emlékszem!

Tudatosan kerültem ezt a nevelőszülős-gyermekotthonos-javítóintézetis témát. Attól tartottam és tartok most is, hogy képtelen vagyok megfelelő távolságot tartani, elragadnak az indulatok. Ám a Kontroll csatornán az április 24-én, Gergely Éva által a most 20 éves Bangó Sándorral készített interjú megtekintését követően muszáj néhány gondolatot megosztanom.

Egyik volt munkahelyemen kiváló kollégám Feri, korábban az egyik gyermekvédelmi intézet igazgatója volt. Amikor szóba került, miért jött el, azt mondta, hogy nem tehetett mást, az évek során lelkileg teljesen kikészült. Nem volt képes arra, amire a nevelők, dolgozók közül sokan, hogy távolságtartással kezeljék azt a rengeteg tragédiát, traumát és mocskot, ami körbevette ezeknek a gyermekeknek az életét, ahonnan kiszabadították őket, s amit minden jószándéka ellenére nem volt képes meg nem történtté tenni. Egy részükön nem tudott segíteni, lassan, de biztosan felőrölte a tehetetlenség, az eszköztelenség, illetve az a társadalmi közöny, amivel nap nap után találkozott. Azok a pedagógusok, akik normál, netán elitiskolákban tanítanak, el sem tudják képzelni milyen szerencsések, sohasem találkoznak azzal a kilátástalansággal, amiben élnek, amivel szembesülnek az intézetis gyermekek és a velük foglalkozó nevelők. Miközben néztem és hallgattam Sándort, Feri jutott eszembe, illetve egyik volt diákom, Angéla, akiről tudom, hogy az ágazatban dolgozik, nagy odaadással. (Mint nagyon sokan, akik ellenszélben, hegynek fel is lelkiismeretes munkát végeznek.) Mit mondanának ők Sándor történetére? S egyáltalán: mit lehet az ő történetére mondani? Mert amit mondani lehetne, az mind elégtelennek tűnik. Mert a szavak, amelyekkel körülírnánk, túl könnyűek ahhoz képest, amit hordozniuk kellene. Egy gyerek története áll előttünk, aki csecsemőként került be a magyar gyermekvédelmi rendszerbe, és akinek élete attól a pillanattól kezdve nem a védelemről, hanem a kiszolgáltatottság egyre mélyebb rétegeiről szólt.

Hatévesen már a nevelőszülő szexuálisan bántalmazta. Az a személy, akinek a biztonságot kellene jelenteni, az első lesz azok sorában, akik ezt a biztonságot elpusztítják. Aztán jön a gyermekotthon, ahol a társak között történik meg ugyanez. Újra és újra. Egy más közeg, amelynek korrigálnia kellene az első törést, de ehelyett tovább súlyosbítja azt. Majd egy intézmény dolgozója, egy karbantartó, aki a rendszer peremén áll, mégis hozzáfér a gyerekhez. Egy gyermekotthonban. Említ egy civil embert, aki valahogyan belép ebbe a térbe, és akinek jelenléte újabb bizonyítéka annak, hogy nincsenek valódi határok, nincsenek működő védelmi mechanizmusok.

Ez nem egyetlen tragédia. Ez egy sorozat. Egy olyan ismétlődés, amely már nem magyarázható véletlenekkel vagy egyéni hibákkal. Mert ha egy gyereket ennyi különböző helyen, ennyi különböző ember bántalmaz, akkor a kérdés nem az, hogy kik voltak ezek az emberek, hanem az, hogy milyen rendszer az, amelyben ez újra és újra megtörténhet?

Ám a folyamat nem áll meg itt. Tizennégy évesen a gyerek már nem csak áldozatként jelenik meg, hanem elkövetőként is: drog, haverok, aztán rablás miatt bekerült a Szőlő utcai javítóintézetbe. Ez az a pont, ahol a társadalom hirtelen észreveszi őt. Ahol a rendszer, amely addig nem tudta megvédeni, most fegyelmezni akarja. Mintha a védelem hiányát az ellenőrzés túlsúlya pótolhatná. Mintha az addig elszenvedett abúzus nem lenne része annak a történetnek, amely ide vezetett. Itt aztán újra megjelenik az erőszak, immár a hatalom csúcsáról. Az a pozíció, amelynek a rendet és a biztonságot kellene garantálnia, maga válik a kiszolgáltatottság forrásává. Egy újabb bizonyíték arra, hogy a probléma nem egy-egy „rossz emberben” rejlik, hanem abban a struktúrában, amely lehetővé teszi, hogy ezek az emberek következmények nélkül működjenek. Ez a történet nem egyszerűen megrázó. Ez a történet önmagában leleplezi az egész gyermekvédelminek hazudott intézményi struktúra teljes csődjét. Megmutatja, hogy mit jelent egy rendszer, amely papíron létezik, de a valóságban nem tölti be a funkcióját. A gyermekvédelem ebben az esetben nem véd, hanem adminisztrál és abuzál. Nem megelőz, hanem reagál, azt is későn és hiányosan. Nem az áldozatot helyezi a középpontba, hanem saját működésének fenntartását.

Ahhoz, hogy ez megtörténjen, nem kell összeesküvés. Nem kell különleges gonoszság. Elég a hiány. A források hiánya, az ellenőrzés hiánya, a felelősség hiánya. Elég egy olyan közeg, ahol a túlterheltség normalizálja a hibát, ahol a hierarchia elfojtja a jelzéseket, ahol a rendszer önmagát védi, nem azokat, akikért létrejött. Elég az, hogy mindenki egy kicsit kevesebbet tesz annál, mint amit kellene, és máris létrejön az a tér, ahol a legsérülékenyebbek válnak védtelenné. Ebben a történetben nincs egyetlen pont sem, ahol a rendszer valóban működni kezdett volna. Nincs egyetlen helyszín, ahol azt mondhatnánk: itt megállt a folyamat, itt valaki közbelépett, itt helyreállt valami abból, ami elveszett. Ez a folytonosság teszi igazán nyomasztóvá az egészet. Mert azt jelzi, hogy nem egy hibáról van szó, hanem egy állapotról. Egy gyerek, aki ebben nő fel, nem csak sérül, hanem tanul is. Megtanulja, hogy a világ nem biztonságos. Hogy a hatalom nem véd, hanem kihasznál. Hogy a szabályok nem rá vonatkoznak, vagy ha igen, akkor csak büntetés formájában. Amikor később ő maga is átlépi ezeket a szabályokat, az nem a történet kezdete, hanem annak folytatása. Egy olyan folyamaté, amelyben az áldozat és az elkövető szerepe tragikusan összefonódik.

Aztán elérkezünk a csúcsponthoz. Az igazgató – ne felejtsük el a nevét: Juhász Péter Pál – úgy hívja be az irodájába az általa már csak egy darab eleven húsnak használt gyermeket, hogy ott egy politikus várja. Nem azért, hogy kiszabadítsa ebből a világból, hogy emberi mivoltának megfelelően, esküjéhez híven megszabadítsa szenvedéseitől, megaláztatásaitól ezt a gyereket. Nem. Ő azért várja a sötét szobában, hogy kiélhesse rajta (is) beteg hajlamát, és újabb szexuális abúzust kövessen el rajta. Sándor nem tudta, ki az illető, aki gátlástalanul bántalmazta, bár a végén már látta a férfit. Később ismerte fel, meglátta valahol a tévében vagy újságban, s akkor jött rá, hogy egy politikus használta az ő testét. S azt mondta a riportban, azért nem mert eddig szólni, mert amíg a Fidesz van hatalmon, nem lehetett. Ebből a mondatból nehéz más következtetést levonni, minthogy kormánypárti politikusról van szó.

Lehet erre azt mondani, hogy kivizsgálás kell. Hogy egyéni felelősséget kell megállapítani. Hogy ha bűncselekmény történt, annak következményei legyenek. Mindez szükséges. De nem elégséges. Mert az egyes ügyek lezárása nem jelent valódi megoldást. Csak ideiglenes nyugvópontot egy olyan folyamatban, amely újra és újra elindul.

A kérdés ezért az, hogy hogyan működik az a rendszer, amelyben mindez lehetséges? Milyen ellenőrzési mechanizmusok léteznek, és miért nem működnek? Milyen jelzések érkeznek, és mi történik velük? Kihez fordulhat egy gyerek, ha bajban van, és mi történik akkor, ha szól? Ki felel azért, hogy ezek az intézmények valóban azt tegyék, ami a nevükben szerepel?

Amíg ezekre a kérdésekre nincs megnyugtató válasz, addig minden egyes hasonló történet nem kivétel lesz, hanem tünet. Nincs megfelelő kifejezés arra, hogy egy rendszer, amelynek a védelem lenne a feladata, ennyire következetesen kudarcot vall. Nincs olyan mondat, amely feloldaná azt az ellentmondást, hogy a legkiszolgáltatottabbak éppen ott sérülnek meg újra és újra, ahol biztonságban kellene lenniük.

Az új kormány előtt itt a kettős feladat:

1. Nem lehet egy olyan rendszert fenntartani, amely nem védi meg azokat, akik a leginkább rá vannak utalva. Nem lehet elfogadni, hogy a védelem ígérete helyett kiszolgáltatottságot kapnak. Nem lehet beérni azzal, hogy egy-egy ügy után történik valami, miközben az alapstruktúra érintetlen marad. Mert amíg ez a struktúra változatlan, addig nem az a kérdés, hogy megtörténik-e újra, hanem az, hogy mikor. Át kell világítani és újra kell strukturálni az egész gyermekvédelmi rendszert.
2. A nyomozati szerveknek minden eszközt rendelkezésre kell bocsátani, akár külön csoportot-osztagot létrehozni, hogy megtalálják azokat az elkövetőket, akik emberi szörnyekként, hatalmukkal visszaélve elkövették ezeket a borzalmas bűncselekményeket. A magyar társadalom igazságérzete ezt követeli! S természetesen azt, hogy a független magyar bíróság a hatályos törvényeknek megfelelően, beosztástól, pártállástól, életkortól függetlenül ítélje el ezeket a bűnözőket.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább