VENDÉG

Kinyílnak a szemek

Tudatosítom a tisztelt Olvasóban, hogy történelmi időket élünk. Az elmúlt napokban ugyanis nem egyszerűen egy választási vereséget láttunk. Sokkal inkább egy politikai vallás összeomlását. Egy gondosan felépített hitrendszerét, amelyet tizenhat éven át vertek bele az ország fejébe napi adagokban, minden csatornán, még a sportközvetítések szüneteiben is, mint valami állami nyugtatót. S a választópolgárok fele-harmada ezeket az egyébként nagyon átlátszó hazugságokat el is hitte. A tanítás lényege egyszerű volt: Magyarország önmagában életképtelen, Európa utál minket, a Nyugat csak büntetni akar, a keletiek viszont kizárólag Orbán Viktor személyes nagysága miatt hajlandók velünk tárgyalni. Ha ő nincs, nincs olaj, nincs gáz, nincs befektetés, nincs diplomácia, nincs világ. Legfeljebb sötét, hideg lakások és egy összecsukló gazdaság, elárasztanak bennünket a migránsok, illetve az utóbbi négy évben csak neki köszönhetjük, ha kimaradunk a háborúból. Ez volt a mese. Most, hogy omlik le a díszlet, hirtelen kiderül: a csodálatos történet nem igazság, s főleg nem geostratégia volt, hanem közönséges politikai zsarolás, más megközelítésben egy nagy-nagy blöff.

Már az energiapolitika körüli hisztériából is sok minden látszik. Éveken át úgy beszéltek az orosz energiafüggésről, mintha az valami természeti törvény volna, kőbe vésve, mint a gravitáció. Aki alternatív útvonalakról, diverzifikációról vagy az orosz kitettség csökkentéséről beszélt, azt vagy dilettánsnak, vagy hazaárulónak állították be. Aztán alig telt el néhány nap, és egyszer csak az derült ki, hogy a magyar üzemanyag-ellátás mégsem szakad meg, a MOL-lal lehet tárgyalni, és maga Magyar Péter jelenthette be, hogy Hernádi Zsolttal egyeztetve az ország üzemanyagellátása zavartalanul biztosítható. Vagyis lám, a valóság mégsem olyan hisztérikus, mint a propaganda. Nem az volt a fő gond, hogy ne lettek volna lehetőségek, hanem az, hogy a hatalomnak érdekében állt úgy tenni, mintha nem lennének. Ide tartozik a Barátság-kőolajvezeték ügye. A korábbi hatalom évekig arra építette a saját nélkülözhetetlenségének legendáját, hogy kizárólag ő tud lavírozni Moszkva, Kijev és Brüsszel között. Most pedig azt látni, hogy az új helyzetben a sérült vezeték újraindításáról már nem a sértett szabadságharcos póz, hanem a szerződések, a műszaki helyreállítás és a gyakorlati együttműködés nyelvén beszélnek. Magyar Péter nyíltan azt mondta: Ukrajna nyissa újra a vezetéket, ha készen áll rá, Oroszország pedig teljesítse a szállítási szerződéseket. Ez nem világrengető varázslat, hanem normális állami viselkedés. Ebből is látszik, mennyire hazug volt az a beállítás, hogy csak az állandó konfliktus képes biztosítani a magyar érdekeket, holott épp a konfliktus volt az akadály. 

Ugyanez a blöff omlik össze a külpolitikában is. A rendszer egyik legnagyobb hazugsága az volt, hogy Orbán Viktor valami pótolhatatlan világpolitikai tényező, aki nélkül Magyarországot legfeljebb a portás engedné be a hátsó ajtón. Trump, Erdoğan, Putyin, Hszi, Alijev – úgy sorolták ezeket a neveket, mint a személyes varázserő bizonyítékait. Mintha az ország külkapcsolatai nem intézményekre, érdekekre és állami folytonosságra, hanem egyetlen ember magántelefonkönyvére épülnének. Csakhogy a diplomácia nem haveri golfmeccs. A diplomácia érdekvezérelt szakma. Amint megjelent egy új, legitim tárgyalópartner, azonnal kiderült, milyen gyorsan oldódik fel a „csak Orbánnal beszélnek” meséje. Erdoğan telefonon gratulált Magyar Péternek, hangsúlyozta, hogy a kétoldalú kapcsolatok tovább fejlődhetnek, sőt mélyíteni akarja a stratégiai partnerséget. Ennyi volt hát a nagy keleti exkluzivitás: egyetlen választási eredmény, és máris nem omlott össze a világ. Az európai reakciók különösen kínosak azoknak, akik évekig azt mantrázták, hogy „Brüsszel” gyűlöli Magyarországot. A választás után nem az történt, hogy Európa büntetőexpedíciót küldött Budapestre. Az történt, hogy megindultak a gratulációk, és az Európai Bizottság részéről is gyors kapcsolatfelvétel kezdődött. Az Európai Bizottság sajtótájékoztatóján elhangzott, hogy Magyar Péter telefonon beszél Ursula von der Leyennel a befagyasztott források lehetséges felszabadításáról, miközben a sajtóban sorra jelentek meg a beszámolók arról, hogy Donald Tusktól Emmanuel Macronig számos európai vezető üdvözölte a változást és konstruktív együttműködést remélt. Európa politikai elitje gyorsan jelezte: kész együttműködni az új magyar vezetéssel. Ez pedig rommá töri azt az ostoba mesét, hogy az EU-nak „Magyarországgal” van baja. Nem Magyarországgal volt baja. Az intézményesített zsarolással, az államilag irányított korrupcióval, a vétópolitizálással és a kisstílű utcai vagányságként előadott állami diplomáciával volt baja. 

A befagyasztott uniós pénzek ügye külön fejezetet érdemel. Mert itt mutatkozik meg a rendszer egyik legaljasabb trükkje. Előbb tudatosan szétverték a jogállam számos tartóoszlopát, elriasztották a partnereket, kockára tették az uniós forrásokat, aztán amikor a pénz nem jött, ugyanők mutogattak kifelé: lám, Brüsszel zsarol bennünket. Mint az a részeg sofőr, aki falnak megy, majd közli, hogy a fal provokálta. Az új kormány egyik fő célja éppen a befagyasztott uniós milliárdok felszabadítása és a korrupció miatt elveszett közpénzek visszaszerzése. Vagyis az, amit tizenhat évig nem tudtak megoldani, hanem sokszor maguk idéztek elő, most egyszerre megoldható feladattá vált. Nem azért, mert hirtelen megváltozott a világ, hanem mert megváltozott a politikai magatartás. 

A Norvég Alap visszatérése is jelképes erejű. Ez az ügy évekig bizonyította, hogy az orbáni rendszernek nem az idegen befolyással volt baja, hanem azzal, ha nem ő oszthatja a pénzt. Amikor független civil szervezetekhez kerülhetett volna támogatás, rögtön nemzetbiztonsági kérdés lett belőle. Most viszont hivatalosan is visszatér a program: az EEA és Norway Grants civil társadalmi alapja. Közel 100 milliárd Ft-os támogatásról beszélnek, kifejezetten a magyar civil szféra megerősítésére. A program a demokratikus értékeket, az emberi jogokat és a jogállamot támogatja. Micsoda kényelmetlen szavak egy olyan rendszer után, amely a „nemzeti szuverenitás” nevében valójában a saját klientúrájának korlátlan szuverenitását védte. 

Itt jutunk el a blöff talán legmulatságosabb részéhez: ahhoz, hogy Orbán a világpolitika megkerülhetetlen nagyágyúja, nélküle Magyarország egyszerűen „semmi” lenne. Ez persze eleve sértő volt az országra nézve. Mert azt állította, hogy tízmillió ember, egy teljes gazdaság, egy ezeréves állam, egy uniós és NATO-tagország önmagában nem ér semmit, csak akkor, ha egyetlen politikus köré szerveződik. A hazának ennél nagyobb lenézése kevés van. Valójában Orbán nem Magyarországot emelte fel, hanem saját magát igyekezett Magyarországgal azonosítani. Aki őt bírálta, arra rögtön ráfogták, hogy a hazát támadja. Aki más külpolitikai irányt képzelt el, azt rögtön úgy kezelték, mintha le akarná kapcsolni a villanyt az országban. Most pedig, hogy a világ nem omlott össze, csak kellemetlenül gyorsan alkalmazkodott, egyre nyilvánvalóbb: nem a nemzet volt foglya a geopolitikának, hanem a geopolitikát használták zsarolóeszköznek a nemzet ellen.

Az új kormányra súlyos feladatok várnak. Az energiaszerkezetet nem lehet egy hét alatt átírni, a Paks II. finanszírozási és kivitelezési gondjai sem tűnnek el attól, hogy új ember ül a karmesteri pulpituson. Magyar Péter is arról beszélt, hogy a projekt szükséges, de a hitel- és finanszírozási feltételeket újra kell vizsgálni, miközben a költségek csillagászatiak. De említhetnénk a Budapest-Belgrád vasút, az autópályakoncessziók, a várható újabb aszályos esztendő, a nyugdíjak beígért emelésének vagy az önkormányzati csődhelyzetek ügyét és az ordító költségvetési hiányt. Vagyis nem csodaország következik. 

De a változás mégis óriási lesz. Mert a legfontosabb, ami most történik, nem pusztán a hatalomváltás, hanem a szellemi levegőcsere. Az, hogy egyszerre láthatóvá vált: a fél országot túszul ejtő végzet-narratívák blöffök halmaza volt. Nem a magyar állam volt túl gyenge a normális együttműködéshez, hanem a hatalomnak volt szüksége arra, hogy minden kapcsolatot saját személyes kegyként adjon el. Most pedig lelepleződött a mutatvány. És ez fájhat a legjobban azoknak, akik évekig a szemünkbe mondták, hogy nélkülük nincs ország, nincs gazdaság, nincs tél, nincs nyár, nincs reggel. Lett. Van. Lesz. S ami a legkegyetlenebb az egészben: nem is kellett hozzá semmi természetfeletti. Mindössze annyi, hogy a politika egyszer ne maffiafilmnek, hanem közszolgálatnak tekintse magát.

Csak remélni tudom, hogy a következő időszakban egyre több átvert, megtévesztett honfitársunk lesz képes szembenézni a valósággal és önmagával. Ajánlom nekik az Amazing Grace egyik sorát: Was blind, but now I see / Vak voltam, de most látok.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább