VENDÉG

Az önvizsgálat és a szembenézés elmarad

2010-ben Kis János váltóőrt is megválasztották volna képviselőnek, ha Fidesz-jelvény van a hajtókáján. Akkor ez előre tudható volt. A későbbi választások során a Fidesz és Orbán Viktor jól megtanulta, hogy a szabályok saját képre formálása, a megfelelő székekbe saját emberek ültetése, az ellenzék sikeres megosztása és megfelelő hatékonyságú egyszerű kampányüzenetek eljuttatása a választópolgárhoz pótolja, sőt helyettesíti a jó kormányzást, és biztosítja élethosszig tartó hatalmát. Aztán valami elromlott a nagy műgonddal konstruált gépezetben, ráadásul úgy, hogy annak megalkotói ezt észre sem vették.

Az eredményvárón, még jóval a szavazatok számlálásának befejezése előtt Orbán Viktor elismerte a Tisza Párt győzelmét. Bizonyára nemcsak nekem volt meglepő a gyors és határozott bejelentés. Picit később, a rakparti eufórikus ünneplés szemlélésekor jutott eszembe elgondolkodni ezen a történésen, s arra jutottam, hogy mindent összevetve ez a kevés dolgok egyike, amiért Orbánt elismerésem illeti az elmúlt 16 éves kormányzása alatt. Amikor kiállt a kamerák elé, bár – mint később számomra kiderült – nem értette, hogy történhetett meg ez a csúfság, de már az akkori számokból is nyilvánvaló volt, hogy semmiképp sem tudja folytatni tovább a kormányzást. Megtehette volna, hogy pl. ukrán ügynökök, hackerek beavatkozására, vagy a Tisza Párt által szervezett választási csalásra, megfélemlítésre hivatkozva nem ismeri el az érkező, s a Fidesz számára egyre katasztrofálisabb vereséget jelentő eredményeket, s utcára szólítja híveit, hogy védjék meg „a magyar szuverenitást”, azaz az ő hatalmát. Ne legyen kétségünk, hogy országszerte emberek tíz- és tízezrei indultak volna botot, kapát, kaszát ragadva „megvédeni”. Még azon sem lepődnék meg, ha utóbb kiderülne, a Fidesz-vezérkar előzetes megbeszélésén el is hangzott ehhez hasonló javaslat. Egy ilyen megszólalás a kamerák előtt a még regnáló miniszterelnök részéről bizonyosan polgárháborúba sodorta volna Magyarországot. S Orbán ezt már nem vállalta. Egy autokráciában mindig a vezéré az utolsó szó, így nekem nincs kétségem afelől, hogy ez Orbán döntése volt. Meglepő ugyan, de úgy tűnik, maradt még valahol az elkorcsosult lelke mélyén egy morzsányi a régi Orbánból, aki még nemcsak saját érdekeit nézte, hanem a hazája javát is akarta szolgálni.

Azóta aztán kiderült, hogy sem Orbán, sem a fideszes főemberek nem értik sem a választás eredményeként kialakult helyzetet, sem bukásuk okait. A miniszterelnök április 16-án interjút adott a Patrióta nevű fideszes propagandacsatornának. A beszélgetésben a „megújulásról”, a „nemzeti oldal újraszervezéséről”, „új mozgalmak indulásáról”, valamint különféle munkacsoportok felállításáról elmélkedett. Nem korszakzárásként, hanem átmeneti megingásként értelmezte a vereséget, és világossá tette, hogy nem készül hátralépni, sem politikai irányt radikálisan váltani. Nem beszélt rendszerszintű bukásról, inkább „figyelmeztetésként” értelmezte az eredményt. Azt sugallta, hogy a választók nem elutasították a Fidesz politikáját, hanem változást, korrekciót várnak. Személyes felelősséget részben – igazából felszínesen, inkább eltolva azt magától – vállalt, de itt sem vetette fel a lemondását. A hangsúlyt a kampányhibákra és kommunikációs problémákra helyezte. Számomra meglepően nyugodt és kontrollált módon beszélt, nem volt benne az orbáni „harci retorika”, inkább elemző, helyenként védekező, de stratégiailag magabiztos képet igyekezett mutatni magáról. Ugyanakkor letagadhatatlanul egy megtört és megfáradt embert láttunk. 

Nyilvánvalóvá vált, hogy Orbán ma abban a saját maga által felépített párhuzamos valóságban él, amelyben a vereség nem lehet a rendszere következménye. Ebben a világban Magyarország továbbra is sikertörténet, a kormány politikája alapvetően helyes, és a problémák legfeljebb technikai jellegűek, s persze az elrontott kampány.

A valóságérzékelés torzulását, sőt inkább hiányát jól mutatja az a visszatérő érv is, amellyel a Fidesz vezetői próbálják relativizálni a vereséget: „még mindig van 2,25 millió szavazójuk”, akiknek felelősséggel tartoznak, akiket képviselniük kell a következő években. Ez első hallásra igaznak és stabil bázisnak tűnhet, valójában azonban tipikus önáltatás. A választási vereségek természetéből fakad, hogy a vesztesektől rögtön elfordul a szavazók jelentős hányada — különösen akkor, ha a bukás nem szoros, hanem történelmi léptékű és politikailag visszafordíthatatlannak látszik. Az a politikai folyamat, amely ilyenkor elindul: a kiábrándulás, az elbizonytalanodás, a csendes elpártolás. A „két és félmilliós tábor” hangoztatása így csak kapaszkodás egy már megbomlott politikai valóságba. Annak az illúziónak a fenntartása, hogy a rendszer társadalmi beágyazottsága változatlan, miközben éppen ez az alap rendült meg.

Innen nézve teljesen logikus a munkacsoportok felállítása: elemezni kell a kampányt, a szervezetet, a kommunikációt. Csakhogy a valódi kérdés nem az, hogy mi ment félre a kampányban, hanem az, hogy mi romlott el a rendszerben. Ez a különbség döntő. Mert amíg a problémát nem ott keresik, ahol az van, bizony nem is fogják megtalálni. A munkacsoportok így nem a valóság feltárásának eszközei, hanem annak elfedéséé vagy elkerüléséé. Egy politikai párt saját rendszere bukását próbálná elemezni úgy, hogy közben kizárja azokat a tényezőket, amelyek valójában a bukáshoz vezettek.

Ezek közül az egyik legnyilvánvalóbb a mindent átszövő, a kormányzat által irányított, pofátlanul nyílt korrupció. Nem elszigetelt ügyekről van szó, hanem olyan működési módról, amely az államot a hatalomhoz közel álló gazdasági körök szolgálatába állította. Orbán ezt következetesen tagadja. Az interjúban is rezzenéstelen arccal beszélt arról, hogy „soha nem tűrt meg korrupciót”. (Wáberer György erre annyit mondott egy vele készült interjúban, hogy „amiben nem volt benne.”) Ez a mondat azonban nem egyszerű politikai állítás, hanem a valóság tagadása. Egy olyan rendszerben, ahol ipari méretű rablásról beszélnek még egykori szövetségesek is, az ilyen kijelentés teljesen hiteltelen. A korrupció azonban csak egy része a problémának. Legalább ennyire fontos a hatalom és a vagyon koncentrációja egy szűk körben, beleértve a családi és klientúrahálózatokat. Az elmúlt másfél évtizedben kialakult egy gazdasági elit, amelynek felemelkedése elválaszthatatlan a politikai hatalomtól. Orbán ezekről a kérdésekről rendszerint kitért, vagy támadásként értelmezte őket. Ez a stratégia azonban már nem működik. A társadalom jelentős része magyarázatot és választ vár, és amikor ezt nem kapja meg, elvész a bizalom.

Talán még a korrupciónál is mélyebb oka a bukásnak a társadalom tudatos megosztása. A „nemzeti oldal” narratívája évekig működött, de közben szét is feszítette a közösséget. Nincs olyan, hogy nemzeti oldal, egyetlen magyar nemzet van, amelynek mindenki tagja, aki magyarnak vallja magát. Mindegy, hol lakik, milyen nemű, korú, IQ-jú, iskolázottságú, vallású, szexuális orientációjú, vagy politikai nézetű az illető. Nem bonyolult dolog ez. A Fidesz szavazói sajnos nem értik vagy nem akarják érteni, hogy maga a „nemzeti oldal” kifejezés egy politikai vezető szájából a nemzetből való kirekesztés ordító megvalósulása. S nem értik, vagy nem akarják érteni, hogy azok a politikusok, akik „nemzeti oldalra” és bármilyen más oldalra (mire is? nemzetellenes oldalra? hazaárulók oldalára?) osztják a magyarságot, aljas és cinikus módon próbálják manipulálni híveiket, táptalajt teremtve a kirekesztésnek, a gyűlölködésnek. Orbán Viktor erre a megosztásra építette fel saját hatalmát és legitimitását, és ezzel hosszú távra aláásta a társadalmi kohéziót. S most, a kiütéses választási vereséget követő első interjújában vagy hússzor használta és nyomatékosan hangsúlyozza ugyanazt a kifejezést önmagukra, s a Fideszre történelmi vereséget mérő politikai erőre és választóira pedig azt mondta, hogy „van egy másik oldal, amit most nem akarok megnevezni, nem akarom őket bántani nagy győzelmüknek az előestéjén, ezek a globalista, vagy, vagy brüsszeli vagy valami ilyesmi”. Tehát a kétharmados parlamenti felhatalmazással beülő tiszás képviselők és a Tiszára leadott 3,38 millió listás szavazatot leadó polgártársunk Magyarország még hivatalban lévő miniszterelnöke szerint nem ők, hanem ezek, és globalista, vagy brüsszeli vagy valami ilyesmi-k. Tehát nem emberek, mert ha azok lennének, akkor nem ezek, hanem ők lennének, s a valami ilyesmik úgy hangzott, mintha poloskákat, csótányokat, férgeket akart volna mondani, de ugye nem akarta őket bántani, ünnepeljenek csak. Aztán majd meglátjuk… S az egész interjú azt sugallta, hogy Orbán Viktor mély meggyőződése szerint nem ez a szemlélet, hanem egy rosszul sikerült kampány volt a győzelmük elmaradásának oka. Az elmúlt másfél évtized folyamatos ellenségkép-gyártása — Brüsszel, Soros, migránsok, belső árulók, ukránok — egy idő után önmaga paródiájává vált egyre több választópolgár számára. Egy ponton túl már nem mozgósított, hanem kontraproduktív lett. S 2026 tavaszára a valós problémák — infláció, megélhetési válság, intézményi leépülés — felülírták a primitív kormányzati üzeneteket, és a rendszer hirtelen védtelenné vált.

Ehhez társul a külpolitikai irányvesztés. Az orosz, kínai és amerikai érdekek közötti lavírozás egy ideig pragmatizmusnak tűnhetett, de egyre inkább következetlenségként jelent meg. Különösen élesen mutatkozott meg ez Ukrajna kapcsán, ahol a szabadságukért küzdő ukránokkal szembeni folyamatos relativizálás és gyalázkodás sokak számára erkölcsi határt lépett át. Ez nem pusztán külpolitikai kérdés, hanem értékválasztás — és a választók egy része ezt a választást elutasította. Az USA és Izrael Irán ellen indított háborúja óriási szöget vert be az Orbán-rezsim koporsójába, hiszen a „békepárti” kebelbarátok akciója valóban az egekbe lökte az üzemanyagok árát. Azt pedig még Pista bácsi az alvégen is tudta, hogy a „védett ár” és a piaci ár közötti különbséget így vagy úgy, de ő fogja megfizetni, akár van autója, traktorja, akár nincs.

A rendszer egészét egyre többen írják le neofeudális struktúraként: lojalitásért cserébe erőforrások, személyes függések hálózata, központosított hatalom. Ez a modell hosszú ideig stabilnak tűnhet, de valójában törékeny. Mert nincs benne valódi visszacsatolás, nincs benne korrekciós mechanizmus. Amikor meginog, nem tud alkalmazkodni — csak még erősebben kapaszkodik önmagába.

Itt érünk el a jelenlegi helyzet lényegéhez. Orbán ideje lejárt. Nem azért, mert ezt egy ellenzéki politikus mondja, hanem mert a rendszer elveszítette alkalmazkodóképességét. A vereség nem baleset volt, hanem következmény. Ami most zajlik, az nem megújulás, hanem utóvédharc. A „választmány”, a „munkacsoportok”, a „megújulás” mind pótcselekvések, ennek a színháznak a kellékei. A cél nem a valóság feltárása, hanem az időnyerés. Orbán úgy tesz, mintha minden rendben lenne, mintha egy új ciklus kezdődne. Valójában azonban már a hatalom megtartásáért folyik a küzdelem — nem az országért, hanem a párton belül. Mert miközben a nyilvánosság előtt a stabilitás képét próbálja fenntartani, a háttérben megindult a pozícióharc. Az úgynevezett „ifjútörökök” — a fiatalabb, ambiciózusabb politikusok — már érzik a lehetőséget. A rendszer gyengülése számukra nem válság, hanem alkalom. És bár nyílt kihívás még nincs, a késélezés megkezdődött. Elég volt ránézni Lázár János arcára április 12-én este a színpadon.

Orbán nem tud és nem is akar visszavonulni. Bár formálisan magára vállalja a felelősséget, valójában minden lépése arról szól, hogy megőrizze hatalmát — legalább a Fidesz élén. Ez a kettősség — felelősségvállalás retorikája és hatalommegtartás gyakorlata — teszi hiteltelenné az egész megújulási narratívát. Egy politikai közösség csak akkor képes valódi változásra, ha hajlandó szembenézni saját hibáival. Itt azonban éppen az a vezető akadályozza ezt, aki a rendszer központja. A Fidesz megújulásának legnagyobb akadálya maga Orbán Viktor. Egy politikai vezető, aki nem képes szembenézni a valósággal, de nem képes lemondani a hatalomról sem. Egy rendszer, amely elveszítette társadalmi beágyazottságát, mégis tovább működteti saját illúzióit. Egy korszak, amely véget ért — csak a főszereplő nem hajlandó ezt tudomásul venni. A kérdés már nem az, hogy bekövetkezik-e a Fidesz összeomlása, hanem az, hogy milyen áron és milyen gyorsan.

Mindeközben a Tisza Párt és vezetője, Magyar Péter láthatóan nem a múlt magyarázatával, hanem a jövő szervezésével foglalkozik. Az elmúlt időszakban olyan lépések sorozata figyelhető meg, amelyek egy kormányzásra készülő, profi politikai erő képét mutatják: nemcsak belpolitikai, hanem nemzetközi szinten is.

Magyar Péter és jövendő miniszterei rendszeresen egyeztetnek külföldi döntéshozókkal, ami nem pusztán diplomáciai gesztus, hanem egy leendő kormány nemzetközi beágyazásának előkészítése. Emellett hazai szakpolitikai tárgyalások is zajlanak — volt miniszterekkel, szakértőkkel, iskolaigazgatókkal, sőt még a jegybank vezetőjével is. Ez a fajta kapcsolati építkezés azt sugallja, hogy nem improvizációra, hanem strukturált kormányzásra készülnek.

Különösen fontos, hogy a Tisza már most konkrét problémák mentén gondolkodik. Az energiaválság kezelése, az ellátásbiztonság kérdése, az árak stabilizálása mind olyan témák, amelyek nem kampányszlogenek, hanem azonnali kormányzati kihívások. Ugyanez igaz az uniós források ügyére is: a befagyott pénzek hazahozatala nemcsak gazdasági, hanem politikai kérdés is, amelyhez hitelesség, tárgyalóképesség és nemzetközi bizalom szükséges.

Ez a különbség talán a legélesebb kontraszt a két politikai világ között. Az egyik oldalon Orbán és főemberei, propagandistái, akik saját bukásuk okait sem képesek felismerni, és belső konfliktusokkal vannak elfoglalva. A másikon egy formálódó, egyre karakteresebb politikai erő, amely a kormányzás konkrét feltételeit próbálja megteremteni. A történelemben az ilyen helyzetek nem maradnak sokáig egyensúlyban. Amikor az egyik oldal még a múlt romjait próbálja összerakni, a másik pedig már a jövőt szervezi, az erőviszonyok eltolódása elkerülhetetlen.

A kérdés tehát immár az, hogy mikorra takarítja el a Fidesz önmagát az új hatalom útjából, illetve érdeklődve várom, hogyan esik majd darabjaira.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább