Június 22,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

NEHAZUGGY


Itt az idő, hogy a méltán kiérdemelt, országhatárokon átnyúló megvetés babérjait learassuk

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,920,462 forint, még hiányzik 1,079,538 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Jó, hát mi a disznót is élve perzseljük azért, hogy valakinek érezzük magunkat, vagy egyszerűen hagyománytiszteletből, vagy a franc se tudja, milyen okból, de legalább élvezzük is. Meg utólag letagadjuk.

Jó, hát mi a cigányozó, buzizó, kiskutyákat kínzó, meggyőződéses rasszista, hangsúlyozottan fasisztoid húrokat pengető, a közpénzzel elszámolni nem tudó elöljárókat nem elhajtjuk a vérbe, hogy a büdös életben eszükbe ne jusson többé mások fölött uralkodni az emberi civilizációval összeegyeztethetetlen ténykedésükkel, hanem végignézzük, ahogy lenne pofájuk visszatapsoltatni magukat valahol máshol a hatalomba. Ráadásul az életterünk (Lebensraum) megvédésére hivatkozva.

Jó, hát mi a 60 millió forintos uniós támogatásból úgy építünk lombkoronasétányt, hogy tarra vágjuk az erdőt körülötte, vagyis csak éppen a lombkorona hiányzik ahhoz, hogy tökéletes legyen, de ez nemhogy nem korrupció és lenyúlás, hanem kvázi így akartuk. Fantáziátlan szerencsétlen, aki nem látja be, mennyi mindenre lehet így is használni.

Jó, hát  mi a kontinensünket és az egész világot felforgató háborús bűnösöket se tartóztatnánk le, ha netán Magyarországra enné őket a fene, mert az baromira ellentétes lenne a nem létező alkotmányunkkal, és az hova vezetne. Mert nekünk ilyen alkotmányunk van, rohadtul büszkék is vagyunk rá.

Jó, hát mi listát írunk azon európai uniós szövetségeseinkről, akik szerint az illiberális kleptokráciának semmi köze a jogállamhoz és a demokráciához, és bosszúból botokat akasztunk a NATO-csatlakozásuk küllői közé, de aztán amikor szemtől szemben állunk az ellenségnek tekintett kritikus szövetségessel, még arra sem vagyunk képesek, hogy értelmes magyarázatot adjunk arra, hogy miért műveljük azt, amit művelünk.

Jó, hát mi csilliárdos nemzeti konzultációval harcolunk a háborús bűnös ellen bevezetett brüsszeli szankciók ellen, amelyek állítólag minket tesznek tönkre, nem a háborús bűnöst, és a mimagyarok 17 és fél százalékának 97 százalékát a teljes populáció 97 százalékának hazudva döngetjük a mellünket, hogy nemet mondtunk ezekre az elcseszett szankciókra, aztán odamegyünk Brüsszelbe és ugyan nem verjük nagy dobra, mert annyira hülyék és bátorak azért nem vagyunk, de csendben, sunyin, lapítva rábólintunk arra, hogy legyenek újabb szankciók a háborús bűnös ellen.

Jó, hát mi magasról lehányjuk, hogy az anyaföldön kívül semmink nincs (se nyersanyagunk, se gázunk, se áramunk, se vizünk, se munkaerőnk) ahhoz, hogy érdemes legyen a mérgező, környezetpusztító akkumulátorgyártás európai fellegvárává válnunk, de a biztonság kedvéért azért példás rendőrminiszteri szigorral kirúgjuk az állásából azt a kérdéshez értő szakembert, aki még az orbánizmus tizennegyedik évének hajnalán valamiért vízügyi igazgatói pozícióban ülhetett és volt bátorsága kritikus véleményt írni a Debrecenbe tervezett akkugyár ügyében.

Jó, hát nem pont mi és főleg nem mind működünk, élünk és pusztítunk így a civilizált Európa perifériáján, a háború árnyékában, önmagunkból kifordulva, és sajnos tényleg mindent elkövetve azért, hogy kivessen magából a halódó Nyugat, de ennek annyira nincs jelentősége, amikor Magyarország neve szóba kerülnek, amikor a magyarok szóba kerülnek a nyugati szövetségi rendszer bármely tetszőleges szegletében. Sőt, nem is kell Brüsszelig loholni azért, hogy a méltán kiérdemelt, határokon átnyúló megvetés babérjait learassuk. Itt vannak rögtön a mi sokat emlegetett lengyel barátaink, akikkel állítólag elválaszthatatlan, megbonthatatlan, széttéphetetlen kapcsolat köt össze, akikkel a legenda szerint olyan közös gyökérzettel rendelkezünk, amit még Soros sem téphet ki a földből, és mégis: még soha nem volt ilyen rossz a megítélésünk a szemükben, mint az orbánizmus uralkodása második évtizedének derekán.

Mondhatnám a fenti hiányos, random módon egymás alá rakott közéleti-politikai történéseket summázó csokorra való tekintettel, de arra tekintet nélkül is, hogy meg vagyok döbbenve azon, hogy az elmúlt harminc évben soha nem látott hőfokon égő ellenérzéseket és minden korábbinál alacsonyabb szimpátiát sikerült kiváltani a baráti lengyelekből, de nem mondhatom. Szükségszerű következménye ez azon feslett erkölcsű nemzetrontók áldásos tevékenységének, akik ugyan lehet, hogy nem élve perzselik még a disznót (cserébe állítólag a disznó körméből vedelik a pálinkát), de legalább mindent megtettek azért, hogy az öklendezés, az undor, a megvetés jusson osztályrészül nem a magyarok 97 százalékának, nem nekik, akik az ország történelmi lealjasításán ügyködnek ezekben a percekben is, akik így élnek, és így pusztítanak el maguk körül mindent, hanem a magyarok 100 százalékának. Azt határozottan nem kis teljesítmény volt elérni, hogy az illiberalizmussal a felcsúti kultúrkörhöz hasonlóan alig titkoltan kokettáló lengyelek minden politikai, világnézeti ismérvektől, jobb-, avagy baloldaliságtól függetlenül ma egyszerűen megvessék mimagyarokat.

Ezen a lehangoló tényen mit sem változtat, hogy a moszkvai háborús bűnös soha el nem évülő háborús bűnei nélkül talán ma nem ez lenne a helyzet, ugyanakkor nem is akarom, nem is érdemes túlértékelni ennek a szubjektív szimpátia-antipátia mérésnek a jelentőségét, de akkor is. Ha belegondolunk abba, hogy mekkora kultusz épült erre a mesés barátságra, ha eszünkbe jutnak azok a boldog szép idők, azok a háború előtti március 15-ék (és nem is voltak olyan régen ahhoz képest, hogy mikor robbantak fel először a fülkék Magyarországon), amikor lengyel zászlóerdő várta Orbán Viktort a Múzeum körúton, akkor azért ennek több mint szimbolikus jelentősége van.

A lengyel-magyar barátság napja alkalmából az egyik legnagyobb lengyel közvélemény-kutató intézet, a CBOS által megjelentetett friss, meleg felmérés eredményei – amelyben azt vizsgálták, mit gondolnak a lengyelek más nemzetekről, például a magyarokról – nem azt mutatják, hogy lengyelek mélyen megvetik a Moszkva szekerét toló Orbán Viktort. Aki nem Moszkva háborús bűneit ítéli el több mint egy éve naponta tizenháromszor, hanem a háborús bűnös által fenyegetett Európa, háborús bűnös ellen szankciókat kivető vezetőit mocskolja, az ország nyugat-európai és transzatlanti szövetségesein gúnyolódik és Brüsszel ellen hergeli a magyarokat. Nem, a lengyelek nem Orbántól és kormányától, hanem a magyaroktól viszolyognak, nem az ő megítélésük romlott. Pedig nem mind élve perzselik a disznót, nem istenítik valamennyien az uniós pénzből összehozott lombkorona nélküli lombkoronasétányok kormányát, nem mind döngetik a mellüket fél téglával, hogy ők az 48-as, 56-os szabadságharcosok büszke örökösei, miközben már ott tartanak a kormányzati propaganda súlya alatt nyögő szellemi zsibbadásban, hogy úgy tudják, 1956-ban valójában az ukránok jöttek be az országba, és ők verték le a forradalmunkat.

Nem akarom túlértékelni egy harminc éves hervasztó mélypontot jelző felmérés eredményeit, viszont. Bár az sem elhanyagolható teljesítmény, hogy a békepárti álnokság korrupt fenegyerekei szétverték a V4-es szövetséget, hogy minden önáltatás ellenére pillanatnyilag a kínos és vállalhatatlan V1 maradt a középhatalmi státuszról hagymázas álmokat kergető kelet-közép-európai véd- és dacszövetség önjelölt vezetőjéből, de ezen is túlmutat a lengyel társadalom ellenszenve. Szerintem sem őket, sem ezt a vállalhatatlan V1-et maximálisan megvető magyarokat sem nyugtatja meg, hogy még magyar sem undorodott annyira a magyartól, mint V1 kétharmados uralkodása óta. Akinek a lengyelek barátsága semmit nem jelent a háborús bűnös Putyinhoz való önsorsrontó, megbocsáthatatlan ragaszkodáshoz képest. Lesz honnan visszajönni, ha egyáltalán még lesz hova visszajönni.

A címlapon lengyel barátaink egy része látható az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulója alkalmából rendezett állami ünnepségen Budapesten, a Múzeum körúton 2014. március 15-én. (Fotó: MTI/Marjai János)

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.