NEHAZUGGY

Ahelyett, hogy azon rágódnánk, hány sorban hányszor hazudott

Molnár Bálint | 2022. December 3, Szombat | 10:31

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 137,129 forint, még hiányzik 2,862,871 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A kérdés a következő: szükséges-e nekünk vagy bárki másnak arról hosszasan lamentálnia, hogy mi mindenről delirált 28 percen keresztül az állampártja által kisajátított közpénzszolgálati rádióban a 13 éve teljhatalommal uralkodó miniszterelnök úgy, hogy közben egyetlen büdös szóval nem érintette azt a Pintér Sándor rendőrminiszter által megtorlásokkal, kirúgásokkal felturbózott tiltakozási hullámot, amely a magyar közoktatás áldatlan, mindenféle nemzetközi kitekintésben gyászos állapota ellen formálódik immár nem hetek, vagy hónapok, hanem hosszú évek óta? Aminek a csúcsán meg a tanárhiány csúcsán a sztrájkjoguktól megfosztott pedagógusokat engedetlenség miatt kirúgnak az állásukból, miközben a közoktatás problémáit rendészeti kérdéssé züllesztő korrupt rendőr tárcája a szülőknek címzett, a nemzeti álkonzultációkhoz hasonló ordas propagandakérdőívében igyekszik az ún. megkérdezetteket a tanárok ellen hangolni, azt sugalmazva, hogy valójában a tanárok bujtogatják az ülősztrájkkal, élőlánccal, tüntetéssel tiltakozó diákjaikat a kiállásra.

A kérdés az, hogy kell-e nekünk részletekbe menően elemeznünk, hogy a világpolitikai szélsőjobboldal önjelölt vezetője hogyan fröcsögött december 2-án a dollárbaloldalról, és miket hordott össze ötszáznegyvenhatodik alkalommal a brüsszeli szankciókról, a háborús és szankciós inflációról, az állítólagos háborúpártiságról, vagy ne adj’ isten a migránsokról, miközben egyetlen árva büdös szót nem volt hajlandó annak tudomásulvételére szentelni, hogy az általa ájtatos, szemforgató papok, félnótás, magyarságkutatónak öltözött orvosok és korrupt rendőrök gondjaira bízott közoktatás a megbénulás szélére kerül, ha Pintér Sándor nem áll meg félúton a rendcsinálásban?

A kérdés az, hogy szabad-e bármit komolyan venni annak az általa vezetett ország mindennapjainak húsba vágó valóságát tudatosan ignoráló, kizárólag a Rogán-propaganda sorvezetőjének már eddig is hányásig ismételt hazugságait hétről hétre felöklendező miniszterelnöknek a megszólalásaiból, aki ha nem is fülkeforradalmi fennállása óta, de legalább hat éve nem hajlandó odáig lenézni, ahol az ország jövője eldől?

A kérdések nyilván költőiek: semennyi energiát nem érdemes pazarolni a brüsszelező, migránsozó, szankciózó őrjöngéseire, pláne nem részletesen cáfolni a hazugságait. Abszolút minden sokadrangú jelentőségű ahhoz képest, hogy ma, amikor Hoffmann Rózsa, Balog pap és Kásler doktor magyar oktatást romba döntő dúlása után éppen egy kivénhedt, rovott múltú rendőr sanyargatja, fojtogatja, fenyegeti, zsarolja, félemlíti meg és takarítja el az útból a pártállam dicsőségére, népszerűségére, megkérdőjelezhetetlenségére rossz fény vető renitens tanárokat, a legbátrabb magyarok főnöke, Magyarország Zrt. tulajdonosa kussolva lapít. És már annyit sem mond, hogy mindenki nyugodjon le a picsába, majd lesz pénz lóvéra, ha Brüsszel utalja, ami nekünk jár. Már ezt sem mondja, semmit nem mond. És nemcsak azért, mert ez mind valószínűtlen jövő idő, mert egyáltalán nem biztos, hogy lesz pénz lóvéra, és még annyira sem biztos, hogy abból pont a tanárok béremelésére futja majd, hanem mert eddig is mindig bejött neki, hogy amiről nem beszél, az nincs.

Éppen ezért ahelyett, hogy azon rágódnánk, hány sorban hányszor hazudott a saját kormányzásának kudarcáért semmilyen felelősséget vállalni nem hajlandó féldiktátor, emlékeztessük magunkat arra, hogy 2016 februárjának elején, azaz szűk hét éve, amikor éppen az oktatás elcseszett klikkesítésének, agyatlan központosításának következményei miatt háborogtak teljes joggal a közoktatás szereplői, ugyanabban a rádióban, ahol tegnap nagy erőkkel kussolt őfényessége a közoktatás emberi életeket derékba törő, a jövő nemzedékek életét és az ország jövőjét szavatolni képtelen állapotáról, hogy nézett ki egy péntek reggeli igehirdetés. Hat év távlatából is megrázó politikatörténeti kuriózum, megéri végigolvasni:

– Kezdjük belpolitikai üggyel, mégpedig a legforróbbal, az oktatással. (…) Azt látjuk az OECD-adatokból, hogy például az egy tanára jutó diákok számát tekintve az átlagtól jobbak vagyunk, vagy hogyha a diákok, tanárok leterheltségéről beszélünk szintén az OECD-átlaghoz képest, nem vagyunk rosszabb helyzetben, de már hogyha a tantárgyakról és a minőségről beszélünk egyébként épp a kompetenciamérések fényében, akkor ott már vannak gondok. Vagy hogyha, mondjuk, a KLIK szervezettségét vagy szervezetlenségét – mindjárt megmondja, hogy Önnek mi a tapasztalata –, szóval hogyha a KLIK-et nézzük, akkor, amit például Szabó Balázs miniszteri biztos korábban megfogalmazott, abban, úgy tűnik, nem történt előrelépés. Nincsenek egyértelmű hatáskörök, nem megfelelő az információáramlás. Aztán valószínűleg az is erősíthetné a bizalmat, hogyha, mondjuk, a KLIK elnökét látná a szélesebb nyilvánosság, de az utóbbi időszakban a területért felelős államtitkárt is alig látni. Súlyosak a bajok a tanárképzés minőségével. Mik azok a problémák, amiket Ön lát?

– 2010-ben Magyarországnak egy olyan oktatási rendszere volt, amely pénzügyileg csődbe ment, ezért újra kellett szervezni. (…) a gyerekeink egyre kevésbé állnak helyt a nemzetközi versenyben. Vannak nemzetközi mérések, több is létezik ezek közül, amelyek azt mutatják kivétel nélkül, hogy a magyar gyerekek teljesítménye folyamatosan romlik. Tehát nekünk azzal kellett szembesülni, hogy van egy oktatási rendszerünk, amely pénzügyileg megbukott, és amely szakmailag megbukott. (…) a lényeg az, hogy egy romló teljesítményt nyújtó oktatási rendszerünk volt, ezt meg kellett változtatni. Ezért oda nem szabad visszamenni, ahonnan elindultunk, mert ott gazdasági, pénzügyi csőd van, és egyúttal tudásbeli, szakmai, felkészítési csőd is van, tehát mindenképpen változtatni kellett. Szerintem jó irányba indultunk el. Nagy rendszer ez, rengeteg ember dolgozik benne, ugye, mindenkit érint valamilyen módon, mindenkinek van gyereke, de akinek nincs gyereke, annak van unokája, vagy ha esetleg nincs neki, akkor a testvérének van, tehát ez minden magyar ember életében ott van, ez egy fontos dolog. Az is fontos kérdés, hogy mit helyezünk az egész kérdés középpontjába, mert én értem a pedagógusoknak az összes szakmai felvetését, ezeket meg is fogjuk majd vitatni, de azért a középpontba, az egész oktatási vita középpontjába a gyerekeinket kell helyezni, és azt a kérdést kell szerintem feltenni folyamatosan – nemcsak most, általában és folyamatosan –, hogy vajon felkészíti-e a gyermekeinket az iskola a felnőtt korban való helytállásra. Boldog gyermekkoruk van-e, kiegyensúlyozott gyermekek-e, ezért a boldog élet esélyét megkapják-e az iskolában, mármint hogy felnőttként képesek legyenek saját maguk számára egy ilyen életet létrehozni, helytállnak-e majd a versenyben, egészséges emberek lesznek-e, szóval a legfontosabb kérdésekről beszélünk. Ezért itt különösen érvényes a kormánynak az a szándéka, hogy nyílt kormányzás legyen. A nyílt kormányzás azt jelenti, hogy mindenkinek kíváncsiak vagyunk a véleményére, nagy reményeket fűztünk és én fűzök továbbra is a Nemzeti Pedagógus Karhoz. Azért hoztuk létre, hogy ott politikától és pártpolitikától mentesen az oktatás belső szakmai kérdését folyamatosan meg lehessen vitatni, ennek vagyunk most egy éles pillanatában. (…) betettünk az oktatási rendszerbe fejlesztési oldalon 450 milliárd forintot, béroldalon pedig betettünk körülbelül 230 milliárd forintot. Nincs ágazat Magyarországon, ami egy 700 milliárdot megközelítő forrásbővülést kapott az elmúlt időszakban, és közben sem a rendőrök, sem a közigazgatási szakemberek, sem a közmunkások nem mondták azt, hogy mi akarunk inkább előremenni, hanem belátták, hogy a legfontosabb dolog a gyermek, az ő családjuk jövője is meg az ország jövője is a gyermekeinkben van, ezért előre kell engedni a fejlesztéseknél és a béremeléseknél is a pedagógusokat. Ez nem jelenti azt, hogy a dolgok tökéletesek lennének, ezért a nyílt kormányzásnak, a folyamatos párbeszédnek, oktatási kerekasztalnak van és lesz értelme a jövőben is.

Ez volt 2016-ban, Orbán és az állampárt azóta kétszer kétharmaddal nyert választást úgy, hogy már baszakodni se kell olyan hülyeségekkel még kommunikáció szintjén sem, hogy a pedagógusok szakmai véleményét meghallgatjuk, hogy az oktatás belső szakmai kérdéseit politikától és pártpolitikától mentesen megvitatjuk, hogy párbeszédet folytatunk, mielőtt bárkinek a nyakára lépnénk, hogy nem visszük a csőd szélére a rendszert, mert tisztában vagyunk azzal, hogy az ország jövője függ a minőségi oktatástól. Szűk hat év alatt jutott el a bátrak bátra odáig, hogy negyedik kétharmados mámorában, az oktatási problémák megoldása helyett egy rendőrre bízta a közoktatás megregulázását. A korrupt rendőr pedig nem tárgyal, hanem üt, rúg és kirúg.

Ma sokkal rosszabb a helyzet, mint 2010-ben volt, de ma már beszélni sem kell róla. Mert a rendpárti, korrupt diktátorkezdemény szerint ameddig csak 65 iskola és nem több száz, ameddig csak 700 tanár és nem 27 ezer, ameddig csak néhány ezer szülő és diák, nem egymillió nem hajlandó félni, addig nekik nincs félnivalójuk. Ma már simán megteheti minden magyarok legbátrabb miniszterelnöke, hogy miközben egy primitív álkonzultációval harcol Brüsszel ellen és azt élet-halál kérdésként keretezi az előre megrágott hazugságokkal való egyetértést, 28 percen keresztül nem reagál arra, hogy mi a terve a halódó magyar közoktatással. Ma már a sci-fi kategóriája, hogy a Kossuth rádióban egyáltalán egy olyan felvezetés elhangozhat, hogy kezdjük a legforróbb belpolitikai üggyel, az oktatással. Pedig a 2016-os forróság semmi nem volt a mostanihoz képest. Még ideig-óráig áltathatja magát, hogy neki ehhez semmi köze, nem az ő ügye, nem az ő felelőssége. Pedig de. És felelnie is kell érte. És még az is lehet, hogy már beszélne róla, csak sajnos már senkit nem fog érdekelni.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!