Nem jön hó. Megmondták álmomban. Az pedig mindig bejön, főleg, ha ilyen eszméletlenül alszom, szinte hibernált leszek valamitől egy éjszakára, hogy gyakran azt sem hiszem el, hogy felébredtem végre. Nem jön hó. Állok az ablaknál, várom mégis, az üveget rendületlenül veri az eső, miközben olyan hideg van, hogy legalábbis jégtábláknak kéne hullani az égből. Kegyetlen az idő. Nem jön hó: minden marad a régiben, a sárba taposott titokzatos ösvények, a szürkére kopott-fagyott-tiport, halott fű, az ázott szemét, a meztelen fák és a megfagyott, szerencsétlen kis madártestek a szegélykő mellé söpörve… Ki takarít el végre, ha a hó nem jön?
Állok az üvegnél, egy egészen másfajta üveget szorongatva, s ha megbocsátod, ha nem, most felhajtom ezt a maradék pofa bort vagy mit is, nézegetem még egy kicsit, méricskélem, mire elég és mire nem, de tudom, kiürítem ezt a szent palackot, törik-szakad: nem mentségképp, de valami játszik bennem, vacakol, diderget, rossz. Nem csak a hideg, és nem is a hó miatt.
Ha tudnám, mi ez most, megmondanám, legalább neked. Nem a félelem, nem. Egyszerűen valami megnevezhetetlentől reszketek idebe, valami különös, soha nem érzett szorongat nagyon: nem tudom elmagyarázni, legyen hát a neve – valami. Tulajdonképp az ajándékodnál kezdődött, vagy legfeljebb kicsivel előbb. Ahogy hurkot formáztam a vékony madzagból, ahogy a díszes papírra meredtem hirtelen („a máz” – ez a szó villant elém akkor), ahogy eszembe jutott furcsamód, kellemetlenül hangsúlyosan és sokatmondóan, mit is rejt a hangulatos kis csomagolás. Ahogy elkaptam a kezem, mint tűztől, és bámultam, mintha először látnám, mintha a kezem tehetne bármiről is, mintha nem tőlem kapná a parancsot, mintha külön élőlény lenne a tíz ujj egysége, s csak vádlóan néztem rá, kicsit összeszűkült a szemem és vonalba feszült a szám, vékony vonalba, amilyenbe csak akkor szokott, ha… Hiszen tudod te jól.
Akkor kezdődött a játék itt bent. Inkább ne is kérdezz semmit, jobb talán, ha magam se jövök rá, mi az igazi ok, ha létezik egyáltalán: a lényegen már úgyis túl vagyok, és miattam most már te is túl vagy biztosan. Mire is várnál, mit is várnék… Talán csak a tartalom hiányzott belőlünk-közülünk: a formákat délcegen hoztuk mindvégig. A tartalom, amin – most vonatkoztass vissza – ott, a csomag fölött görnyedve elgondolkodtam.
Amikor reszketni kezdett bennem az a valami, amikor – talán ettől is – hirtelen eszembe jutott az álmom, hogy a hó nem jön, amikor azután kibontottam szép lassan, a mindenre elszántak, semmitől meg nem riadók komótosságával kibontottam azt a félig kész mestermunkát, a hurkot, lecsavargattam és kimérten a bal kezemre fontam a madzagot, leginkább emlékbe tán, aztán összehajtottam a finom papirost, nem mintha másra kéne, de mégis, és szép, megkomponált mozdulatokkal préseltem, nyomtam, passzíroztam és ordítottam szét a tartalmat, a csomagod tartalmát – egy másik tartalom, a miénk, robbanásszerűen felfedett kiáltó hiánya okán. És szétpréseltem ott, akkor az asztalon még valamit: meg ne kérdezd, mit és miért.
Én azóta itt állok. Nézem a piszkos üvegen túl kavargó piszkos időt, s érzem azt a másik időt, ahogy bepiszkol engem is a múlásával, ahogy átmegy rajtam, piszok erőszakosan és otrombán, és nem jön hó – már megint. Itt állok, az álmom még itt kavarog, fogom az üvegeimet sorra, s már tudom, hogy nem engedlek be, ha csöngetsz, ma nem leszünk karácsonyosan őszinték, csillogó szeműek, szeretők és szelídek, mert egyszerűen már semmilyenek se leszünk: az ajándékod elpusztult, megölte magát, a tartalom a múlté, és tényleg nem tudom, mi vacog itt ilyen kegyetlenül, de biztos, hogy nem fázhatok, hiszen a radiátor melegíti a lábam.
Csavargatom a madzagot, időt húzok, és tényleg semmit nem értek: ez most nem egy trükk, nem egy jól megszervezett pszicho-fogás. Úgy repedt meg bennem az egész, mint a vékonyfalú pohár, ha hirtelen tartod a forró víz alá. Egyszerre csak: nem volt tovább. Nem jön hó, hiába is szólítgatom kutató-könyörgő szemekkel a felhőket: csak ez a szemét eső ömlik ide, dagaszthatom majd a sarat, amíg végül eltűnök innen. A fa, a fánk, a kedves kis fenyő, amit olyan nagy örömmel díszítgettél, már csak az én fám: aláteszem a madzagot, már nem neked és nem nekem, csak valami objektív emlékként tekergőzik majd a fa alatt: mindörökké ámen, haha. Nem jön hó, és így semmi értelme tovább várni. A gyertyákat meggyújtom, legalább azokat lásd, amikor csodálkozva nézel lentről az ablakon át, ágaskodsz, hogy bepillanthass, mert nem érted, ugye, miért nem vagyok otthon. A gyertyákat meggyújtom, óvatosan félrehajtva a kritikus ágakat, nehogy lángot kapjon valamelyik, a tűz útjába óvatlankodó.
Félrehajtom az ágakat, amelyik nem engedelmeskedik, letöröm: fenyőnek nincs ma karácsony. A szőnyeg felé fordulok arccal, magam sem tudom, mi a jó ebben az egészben, reszketek ettől a megmagyarázhatatlan hülyeségtől, ettől a Valamitől, nyitva a szemem, issza a sötétet mohón, és már hallom a csengőt.
És nem sejtem azt sem, hogy valahol fenn, nagyon fenn, csendesen esni kezd a hó.
Boda András
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.