NEHAZUGGY

Valóban ez lenne a jó irány?

Lázár Gergő | Ma | 21:46

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 2,300,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 770,750 forint, még hiányzik 1,529,250 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Egy norvég cég még évekkel ezelőtt kifejlesztett egy olyan robotot, amelyet beültettek egy osztályterembe, hogy például kórházban lábadozó gyermekek „szeme” legyen. A roboton keresztül ugyanis folytatni tudták a tanulmányaikat annak ellenére, ha egyébként átmenetileg egy kórházi ágyon feküdtek. A kezdeményezés sikeresnek bizonyult, azonban nemrégiben egy ettől eltérő feladatra kezdték el használni a robotot Angliában, ahol azokat a gyerekeket „képviseli” az iskolában, akik szorongásaik miatt nem tudnak jelen lenni a tanórákon. A szindrómát EBSA-nak nevezik, ami az iskolába menés krónikus megtagadását jelenti, aminek oka a szorongás és aggodalom. Már több mint 2000 ilyen robot van használatban országszerte és számuk egyre csak növekszik, mivel egyre több gyermeket diagnosztizálnak ezzel a bizonyos szindrómával, ami megakadályozza őket abban, hogy személyesen is megjelenjenek az iskolában.

Nos, lehet, hogy az eredeti ötlet, vagyis az, hogy átmenetileg kórházi kezelés alatt álló gyerekek tanulását segítsék, nemes volt a norvég robotokkal kapcsolatosan, de egy kicsit túlzásnak tartom azt, hogy ilyen módon próbálják kezelni a mai generáció problémáit. Egyáltalán nem azt mondom, hogy a szorongás nem egy valódi probléma – nekem is volt egy időszak az életemben, amikor szorongás miatt képtelen voltam iskolába menni -, de annak megoldása nem feltétlenül abban keresendő, hogy robotokkal helyettesítjük magunkat az osztályteremben. Ugyan a felmérések szerint a robotot használók több, mint 70 százaléka idővel visszatér az iskolapadba, de nem tudni, hogy az elvesztegetett időnek milyen hatása van, vagy lehet a jövőre nézve.

Elvégre egy fóbiát vagy valamilyen szorongást a legtöbbször úgy lehet legyőzni, hogy az ember egész egyszerűen rákényszeríti magát arra, hogy olyan szituációba kerüljön, ahol nincs más választása, mint leküzdeni a félelmeit. Én is pontosan így ültem vissza az iskolapadba pár hét után, hiszen nem maradt más választásom. Ha lett volna nekem is személyre szabott robotom, akkor lehet, hogy könnyebb lett volna a beilleszkedés, viszont vélhetően jóval tovább tartott volna. Persze nem azt állítom, hogy nem lehet megoldás bizonyos helyzetekben egy ilyen segítség, de az, hogy egyre többeket diagnosztizálnak ezzel az úgynevezett szindrómával, véleményem szerint nem egyfajta megoldás felé vezet minket, hanem inkább afelé, hogy bizonyos problémákat meg lehessen úszni, de legalábbis el lehessen halasztani egészen addig, ameddig késznek nem érezzünk magunkat arra, hogy azt megoldjuk. Aztán végül vagy késznek érezzük magunkat rá, vagy soha többé.

A helyzet az, hogy a valódi élet sokszor nem ennyire kegyes vagy kedves. Sok esetben komoly döntéseket kell hoznunk és a szorongással való takarózás, a szorongásra hivatkozás nem fog megoldást jelenteni. Ezzel megint csak nem azt akarom mondani, hogy ez nem egy létező, valódi érzés vagy probléma, hanem azt, hogy ezzel a többség az élete folyamán így vagy úgy, előbb vagy utóbb szembenéz, és kénytelen arra választ adni. A szorongáson ugyanis felül lehet kerekedni, mégpedig úgy, hogy az ember összeszedi minden erejét, és belevág olyasmibe is, amitől alapvetően fél, vagy retteg. Számtalan olyan szakma van, ahol az ember szinte napi szinten tart a rá váró feladatoktól, mégsem mond fel csupán ezért. Persze jó lenne egy olyan világban élni, ahol az élet minden területe nyugalmas és az embernek nincs oka aggódni semmi miatt, de ez az esetek legnagyobb többségében nincs így. Az élet sokszor könyörtelen, és választás elé állítja az embert. Persze ettől még jó, ha vannak más opciók is, amelyek esetleges segíteni tudják akkor, amikor tényleg nincs már ereje a változáshoz, de arra is vigyázni kell, hogy ne váljanak túlságosan érzékennyé egyesek, hiszen ha egy-egy probléma esetén azonnal segítséget vesz igénybe valaki ahelyett, hogy megpróbálna maga felülkerekedni a problémán, akkor sajnos olyan helyzetek fognak kialakulni, amikor egyre életképtelenebb emberek válnak a társadalmunk részeivé.

Itt nem arról beszélek, hogy vannak az erős és a gyenge emberek – fizikailag vagy szellemileg -, hanem arról, hogy igenis vannak olyan helyzetek, amelyek megerősítenek valakit és képessé teszik arra, hogy le tudja küzdeni az élet által elé gördített akadályokat. Ha viszont mindentől megóvjuk az embert, jelen esetben az iskoláskorú gyereket, akkor igenis ártunk neki is és a társadalomnak is. Nem véletlen, hogy az ember hagyja, hogy fára másszon a gyermeke, vagy focizzon, vagy adott esetben elessen, hiszen ezek kellenek ahhoz, hogy megtanuljon fontos dolgokat, amelyekre szüksége lehet az életben. Azt, hogy van, hogy az ember leesik a fáról, vagy felrúgják a foci pályán, de nem adja fel, hanem újra és újra talpra áll, hogy bizonyítson. Persze én egy másik generáció gyermeke vagyok, ezért lehet, hogy ahhoz ragaszkodom, amit én magam is megtanultam, mindenesetre abban biztos vagyok, hogy egy ilyen robot csak az utolsó utáni opció lenne abban az esetben, ha a gyerekem szorongana az iskolában. Elvégre amellett, hogy legyőzhető a szorongás, az sikerélményt is nyújt a gyermeknek, ami megint csak a jellemfejlődés egyik fontos része.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!