VENDÉG

Négy év háborúban – 3. rész

Előző rész ITT

5. Prognózis

A háború ötödik évének kezdetére a konfliktus olyan szakaszába lépett, amelyben a katonai, gazdasági, társadalmi és nemzetközi tényezők már elválaszthatatlanul összefonódnak. A 2026-ra vonatkozó prognózis ezért nem egyetlen eseményre vagy fordulatra épül, hanem egymással párhuzamosan futó kényszerekre és korlátokra, amelyek mindkét felet behatárolják. A legtöbb amerikai és európai elemzőintézet és a védelmi kutatóhelyek – egyetértenek abban, hogy 2026 nem a döntés éve, hanem a konfliktus kimerülésének időszaka lehet. Nem várható gyors frontáttörés egyik oldalon sem. Oroszország az elmúlt két év alatt Ukrajna területének kevesebb mint 1,5 százalékát tudta elfoglalni. Ez az arány – több százezer áldozat néhány ezer négyzetkilométerért – matematikailag is azt jelzi, hogy a jelenlegi támadó tempó lényegében stagnálás, a korábban hirdetett orosz katonai célokhoz képest Putyin és hadereje teljes kudarca.

Ha az orosz hadsereg 2026-ban is hasonló ütemben haladna előre, az éves területi nyereség néhány száz négyzetkilométerre korlátozódna, miközben a veszteségek további 200–300 ezer fővel nőnének. Ez már nemcsak katonailag, hanem társadalmilag is nehezen kezelhető, még az autoriter rendszer eszköztárával is. Ennek fényében a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy Oroszország fenntartja a nyomást, de kerüli a nagy kockázatú offenzívákat, és inkább tüzérségi, drónos és rakétacsapásokkal próbálja rombolni a frontvonalat és az ukrán hátországot, energetikai létesítményeket, lakótelepeket, óvodákat, kórházakat, így demoralizálni a polgári lakosságot.

Ukrajna oldalán a front várhatóan tartó jellegű marad. A hadsereg képes lehet a fő városi csomópontok – Pokrovszk, Kosztyantinyivka, Szlovjanszk, Kramatorszk, Zaporizzsja – védelmére, de nagy terület-visszafoglalásra 2026-ban sem kínálkozik reális lehetőség. Az ukrán stratégia továbbra is az időnyerésre és az orosz erők felőrlésére épül, különösen a drónhadviselés és a precíziós csapások segítségével.

Az előttünk álló évben várhatóan megszaporodnak a békekezdeményezések, de ezek esélyei korlátozottak. Oroszország hivatalos álláspontja továbbra is a megszállt területek elismeréséhez kötné a tűzszünetet, míg Ukrajna társadalmi és politikai konszenzusa ezt elutasítja. A közvélemény-kutatások szerint az ukrán lakosság 60–70 százaléka még 2025 végén is ellenezte a területi engedményekkel járó békét. Oroszországban ezzel szemben a háború támogatottsága passzív, apatikus. A társadalom többsége elfogadja a status quo-t, de nem mutat lelkesedést az újabb áldozatokért. Ez a különbség alapvető. A béketárgyalások akkor válhatnának reálissá, ha az egyik fél belső politikai kényszere megváltozna. 2026-ban azonban egyik oldalon sem látszik ilyen fordulat. A legvalószínűbb diplomáciai kimenet ezért nem átfogó béke, hanem részleges, ideiglenes tűzszüneti kísérletek, humanitárius megállapodások, vagy a harcok intenzitásának időszakos csökkentése. Ezek azonban nem oldják meg a konfliktus alapvető kérdéseit.

A prognózis szempontjából kulcskérdés, hogy melyik társadalom merül ki előbb, és milyen formában. Oroszország gazdasága 2026-ban várhatóan 0–1 százalék közötti növekedést mutat majd, miközben az infláció tartósan 6–8 százalék körül maradhat. A munkaerőhiány – amely jelenleg 1,3–1,6 millió főre becsülhető – tovább nőhet, különösen, ha a veszteségek pótlására újabb mozgósítási hullámra kerülne sor. Ez a gazdasági stagnálás nem azonnali összeomláshoz, hanem lassú, de gyorsuló lecsúszáshoz vezet.

Ukrajna 2026-ban is külső finanszírozásra szorul. A nemzetközi támogatások nélkül a költségvetés akár 40–50 százalékos hiányt mutatna. Amennyiben a nyugati segítség fennmarad – még csökkentett szinten is –, Ukrajna gazdasága 2–4 százalékos növekedést produkálhat, elsősorban a helyreállítási és hadiipari beruházások révén. A társadalmi feszültség azonban nő, a menekültek egy része nem tér vissza, a munkaerőhiány és a katonai szolgálat terhei egyre egyenlőtlenebbül oszlanak meg. A számok és trendek alapján 2026 legvalószínűbb kimenetele nem a háború vége, hanem annak befagyott, alacsonyabb intenzitású folytatása. A frontvonalak nagyjából stabilak maradnak, a veszteségek tovább nőnek, de egyik fél sem jut döntő fölénybe. Ez a forgatókönyv különösen kedvezőtlen, mert nem kínál gyors megoldást, ugyanakkor folyamatosan erodálja mindkét államot.

Oroszország számára a háború 2026-ban már kevésbé a győzelemről, mint a veszteségek menedzseléséről szól. Ukrajna számára pedig egyre inkább arról, hogy meddig tartható fenn a honvédő háború belső társadalmi és külső politikai és pénzügyi támogatása. A konfliktus így fokozatosan átalakul: katonai összecsapásból hosszú távú állóképességi versennyé válik, amelyben a gazdaság, a demográfia és a nemzetközi politika legalább olyan fontos, mint a fronton elfoglalt terület.

A prognózis egyik kulcskérdése, hogy az Egyesült Államok hajlandó-e túllépni a jelenlegi támogatási kereteken. Egy szigorúbb szankciós rendszer – különösen az orosz olajat és gázt vásárló harmadik országokkal szemben – rövid időn belül érezhető bevételkiesést okozna Moszkvának, hiszen az energiahordozók továbbra is az orosz költségvetési bevételek 30–35 százalékát adják. Másodlagos szankciók esetén az export jelentős része csak nagy árengedménnyel lenne értékesíthető, ami évi több tízmilliárd dolláros veszteséget jelenthet. Ugyanilyen fordulatot hozhatna a háborúban néhány eddig nem, vagy csak korlátozottan átadott fegyverrendszer. Ha az Egyesült Államok nagy számban adna át Ukrajnának nagy hatótávolságú precíziós csapásmérő eszközöket (például ATACMS-kategóriájú rakétákat) és modern, rétegzett légvédelmi rendszereket (Patriot, NASAMS), az jelentősen növelné Ukrajna mélységi csapásmérő képességét és a kritikus infrastruktúra védelmét. Ez egyszerre korlátozná az orosz logisztikai és légicsapás-potenciált, miközben csökkentené az ukrán városok elleni rakéta- és dróntámadások hatékonyságát. Összességében a front stabilizálódhatna vagy egyes szakaszokon Ukrajna javára mozdulhatna el, mivel Moszkva számára nőne a hadműveleti költség és a hátország sebezhetősége. Egy ilyen amerikai döntés azonban politikai kockázatokkal járna, és 2026-ban mindenekelőtt attól függ, hogy Washingtonban a konfliktus kezelése vagy lezárása válik-e elsődleges stratégiai prioritássá. Az USA számára kényes kérdés, hogy az Oroszország elleni szankciók bővítése és a fegyverszállítások fokozása milyen mértékben tolná a valódi globális vetélytárs, Kína ölelő karjaiba az egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő Putyint.

A 2026-os kilátások egyik legnagyobb bizonytalansági tényezője az Európai Unió belső kohéziója és támogatási képessége, amelyet nemcsak gazdasági és politikai korlátok, hanem tudatos külső befolyásolási kísérletek is gyengítenek. Bár az EU 2022 óta összesen 130 milliárd eurót meghaladó pénzügyi, katonai és humanitárius támogatást nyújtott Ukrajnának, ennek fenntarthatósága egyre inkább politikai viták tárgyává válik. Az orosz állam ezzel párhuzamosan folytatja a már említett dezinformációs hadjáratot Európában, amelynek célja a nyugati társadalmak háborús fáradásának felgyorsítása. A „békepártiság” hazugsága Ukrajna számára nem az európai segítség megszűnését jelenti, hanem annak kiszámíthatatlanná válását, ami a háború hosszú távú tervezését nehezíti. A konfliktus így 2026-ra nemcsak katonai és gazdasági, hanem információs és politikai állóképességi próbatétellé válik az Európai Unió számára is.

A legvalószínűbb rövid távú forgatókönyv tehát egy elhúzódó, befagyott konfliktushoz közelítő állapot, amelyben a frontvonalak lassan változnak, időszakos eszkalációkkal. Ez azonban nem klasszikus „befagyás”: nem jár politikai rendezéssel, nem stabilizálja a régiót, és nem zárja le a háborút. Inkább egy instabil fegyvernyugvás-szerű állapot, amely bármikor újra intenzív harcokba fordulhat.

Három forgatókönyv rajzolódik ki 2026-ra:

1. Status quo fenntartása: a Nyugat továbbra is elegendő támogatást nyújt Ukrajnának a védekezéshez, de nem eleget a döntő fordulathoz. Ez hosszú távon fenntartja a háborút, miközben mindkét fél fokozatosan gyengül. Ez a legvalószínűbb, de stratégiailag a legköltségesebb opció.
2. Nyugati elköteleződés erősödése: Ukrajna olyan mértékű katonai és ipari támogatást kap, amely már nemcsak a túlélést, hanem az orosz hadigépezet fenntarthatóságának megtörését célozza. Ez növeli az eszkaláció kockázatát, de egyedül ez nyithat utat valódi politikai rendezés felé.
3. Nyugati kifáradás vagy politikai visszalépés: ebben az esetben Ukrajna fokozatosan védekező pozícióba szorul, és nő a kényszer egy kedvezőtlen tűzszünet elfogadására. Ez rövid távon csökkentheti az erőszak intenzitását, hosszú távon azonban instabil és revansra ösztönző helyzetet teremt, amely újabb háborút vetít előre.

Itt térnék ki egy háttérben fel-felsejlő, de jellemzően ki nem mondott kérdésre: mi van akkor, ha Putyin háborús céljai elérése érdekében atomfegyverhez nyúlna? Egy orosz taktikai nukleáris fegyver bevetése Ukrajnában, vagy egy atomerőmű elleni szándékos, katasztrofális következményekkel járó támadás radikális eszkalációt jelentene, de nem hozna döntő katonai áttörést. Egy kis hatóerejű atomfegyver a fronton lokálisan pusztító lenne, ugyanakkor stratégiailag inkább politikai üzenetként működne. Átlépné a második világháború óta fennálló nukleáris tabut, és alapjaiban rengetné meg a globális elrettentési rendszert. Egy atomerőmű – például a zaporizzsjai létesítmény – súlyos megrongálása pedig nem nukleáris robbanást, hanem Csernobil- vagy Fukusima-szerű radioaktív katasztrófát idézne elő, tömeges kitelepítéssel, hosszú távú egészségügyi és gazdasági károkkal, valamint több országot – ide értve Oroszországot is – érintő környezeti következményekkel. Mindkét forgatókönyv drámai nemzetközi reakciót váltana ki, újabb súlyos szankciókat, Oroszország további diplomáciai elszigetelődését, és nagy valószínűséggel erőteljes – de bizonyára nem nukleáris – NATO-válaszlépéseket. Ugyanakkor reális következmény lenne bizonyos ENSZ-testületekből való felfüggesztés, háborús bűncselekmények miatt nemzetközi büntetőjogi eljárások kezdeményezése és a globális politikai státusz további romlása. Összességében egy ilyen lépés nem lezárná, hanem kiszámíthatatlanul kiterjesztené a konfliktust, és tartósan destabilizálná az európai és a világbiztonsági rendszert. Abban pedig egészen biztosak lehetünk, hogy az ukrán ellenállást tovább erősítené és fokozná egy ilyen akció.

Távlati prognózisként bizonyosnak látszik, hogy Európa legnagyobb projektje a következő évtizedben az ukrán újjáépítés lesz. Ez nem pusztán romeltakarítást és infrastruktúra-helyreállítást jelent, hanem egy teljes gazdasági és intézményi modernizációs programot: energiahálózatok, közlekedési folyosók, lakásállomány és ipari kapacitások újjászervezését, az európai uniós normákhoz igazított szabályozási környezettel és digitális átállással. A cél nem a háború előtti állapot konzerválása, hanem egy versenyképesebb, zöldebb és technológiailag fejlettebb gazdaság felépítése. Történelmi párhuzamként jelezném a nyugatnémet újjáépítést, a lerombolt és leszerelt ipari kapacitások helyén az 1950-es években már a kor legmodernebb technológiáival felszerelt üzemek jöttek létre, ami jelentős termelékenységi-, illetve versenyelőnyt biztosított, és hozzájárult a német „gazdasági csodához”. A pusztítás paradox módon lehetőséget teremtett a szerkezeti megújulásra és a technológiai ugrásra. Ukrajna esetében is bizonyosra vehető, hogy a rombolás után nem egyszerű rekonstrukcióra, hanem legújabb technológiák beépítésére, bevezetésére fognak törekedni – modern energetikai rendszerrel, korszerű iparral és integrált európai beszállítói hálózatokkal. Mindez azonban csak akkor valósulhat meg, ha a finanszírozás – uniós és amerikai támogatások, nemzetközi pénzügyi intézmények forrásai, magántőke, valamint esetleg a befagyasztott orosz vagyon hozamai – stabil és hosszú távú keretet kap, és ha a jogállami reformok, az átláthatóság és a biztonsági garanciák megerősítik a befektetői bizalmat. Ha ez sikerül, az ukrán újjáépítés nemcsak a háborús károk helyreállítását jelenti majd, hanem a béke gazdasági megalapozását, egy prosperáló állam felépítését is – ahogyan egykor Nyugat-Németország esetében történt.

A háború eddigi tapasztalata azt mutatja, hogy egyelőre sem Oroszország, sem Ukrajna nem képes egyoldalúan lezárni a konfliktust. A kérdés ezért nem az, hogy meddig tart még a háború, hanem az, hogy milyen stratégiai árat hajlandóak megfizetni a szereplők annak érdekében, hogy egyszer valóban véget érjen. 2026 tehát nem lezárás, hanem választóvonal lehet, egy tartós, instabil európai háborús állapot megszilárdulása, vagy egy olyan politikai–katonai fordulat éve, amely végül kikényszeríti a háború feladását. A háború kimenetele nem egyetlen csatában, hanem a társadalmak teherbírásában dől el. A számok nem gyors győzelmet, hanem lassú kimerülést jeleznek. Ebben az értelemben a háború ötödik éve nem lezárás, hanem átmenet egy elhúzódó, bizonytalan végkifejlet felé.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább