VENDÉG

Négy év háborúban – 2. rész

Előző rész ITT

3. A front helyzete orosz szemszögből

A háború során az orosz hadviselés fokozatosan elvesztette kezdeti ambícióit, és defenzív-offenzív hibriddé alakult: egyszerre próbálja fenntartani a kezdeményezés látszatát, miközben valójában egyre inkább felőrlő háborút vív. A stratégiai cél már nem Ukrajna gyors megtörése, hanem az időnyerés és az ellenfél kifárasztása – abban a reményben, hogy a nyugati támogatás politikailag vagy gazdaságilag elapad. Az orosz hadvezetés fronthelyzete egyszerre tűnik fenntarthatónak és reménytelennek. A hadsereg nem omlott össze, képes folyamatos támadó műveletekre, és helyenként még területet is szerez. Ugyanakkor mind világosabbá vált, hogy a katonai erőfeszítés és az elért eredmények között aránytalanság feszül, amelyet az utánpótlás, az emberveszteségek és a haditechnika strukturális korlátai tovább mélyítenek. A cél immár az ukrán védelem fokozatos erodálása: állandó nyomás, folyamatos támadások, az ellenfél kimerítése emberben, lőszerben és politikai türelemben. E stratégia azonban egyre inkább önmaga ellen fordul, mert a felőrlés ára aránytalanul magasabb az orosz oldalon.

Az utánpótlás első pillantásra még működik. Oroszország képes nagy mennyiségű tüzérségi lőszert előállítani, részben saját iparából, részben külső forrásokból – mindenekelőtt Észak-Koreából. A lőszerellátás így rövid távon biztosított, ám a minőség és a pontosság elmarad a korszerű nyugati rendszerekétől. A haditechnikai veszteségek pótlása ezzel szemben egyre problematikusabb. Oroszország több ezer páncélozott járművet, harckocsit és önjáró löveget veszített el 2022 óta. Ezek egy részét raktárakból felújított, gyakran elavult eszközökkel pótolják, amelyek túlélőképessége alacsony a modern, drónnal támogatott harctéren. Az emberveszteségek nagyságrendje önmagában meghatározza a front dinamikáját. A háború kezdete óta az orosz fegyveres erők összesített vesztesége – mint fentebb láttuk – meghaladja az 1,2 millió főt, a halottak száma ebből 250–325 ezer közé tehető. Ez nemcsak demográfiai sokk, hanem katonai minőségi válság is. Az elesettek és súlyosan sebesültek között aránytalanul sok a tapasztalt altiszt és a harctéri parancsnok, akiknek pótlása még tömeges mozgósítással sem lehetséges rövid távon. Az újonnan érkezők kiképzése gyakran hetekben mérhető, ami taktikai hibákhoz és további veszteségekhez vezet.

Ez a spirál különösen jól látható a 2026 eleji hadműveletekben. Januárban az orosz hadsereg mindössze 152 négyzetkilométert foglalt el Ukrajnában – ez a legalacsonyabb havi területi nyereség volt kilenc hónap óta, és harmada a decemberinek. Ezzel párhuzamosan a veszteségek rekordot döntöttek: egyes becslések szerint átlagosan napi közel 200 orosz katona halt meg, a legvéresebb napokon pedig a halottak száma meghaladta a 350-et. Orosz szemszögből ez a képlet rendkívül kedvezőtlen: több száz halott néhány hektár földért. A front földrajzi képe sem kínál gyors megoldást. A több mint ezer kilométeres arcvonalon a harcok három fő térségre koncentrálódnak. A déli szakaszon Zaporizzsja irányában az orosz erők lassan közelítenek a városhoz, de valójában nem rendelkeznek elegendő erővel egy 700 ezres nagyváros ostromához. A cél inkább az, hogy tüzérségi és drónos hatótávolságba kerüljenek, és Zaporizzsját olyan „embervadász zónává” tegyék, mint Herszont. Ez katonailag zavaró, politikailag romboló, de nem jelent stratégiai áttörést. Ráadásul a régió keleti részén egy váratlan ukrán ellencsapás miatt 200 négyzetkilométert vesztettek február 11–15. között, tehát nagyobb területet, mint amit az orosz haderő egész januárban képes volt elfoglalni. A középső frontszakaszon Mirnohrad elfoglalása közel egy évig tartott, Pokrovszk azonban továbbra is ukrán kézen maradt. Pedig Pokrovszk kulcsfontosságú lenne a Donyec-medence ezen részének operatív megnyitásához. Orosz szemszögből ez klasszikus csapdahelyzet: a város elleni frontális támadás óriási veszteségekkel járna, ezért a hadvezetés inkább lassú bekerítéssel és az utánpótlási útvonalak támadásával próbálkozik – mindeddig korlátozott sikerrel. Keleten, Sziverszk elfoglalása után az orosz csapatok Szlovjanszk és Kramatorszk felé nyomulnak, de a nyílt terep, a téli időjárás és az ukrán védelem együttese lelassítja a mozgást. A hadműveletek itt is azt mutatják, hogy az orosz haderő nem képes manőverháborút folytatni: a támadások gyalogságra és tüzérségre épülnek, miközben a gépesített egységek alkalmazásától a drónfenyegetés miatt gyakran eltekintenek.

Az orosz hadvezetés egyik legszembetűnőbb korlátja, hogy immár három éve nem alkalmaz széles körű, mélységi légibombázást az ukrán front és a hátország ellen. Ennek oka nem politikai önmérséklet, hanem katonai kényszer. Az ukrán légvédelem – nyugati és szovjet eredetű rendszerek kombinációjával – továbbra is életveszélyes környezetet teremt a harci repülőgépek számára, különösen a front közelében. Az orosz légierő már 2022-ben súlyos veszteségeket szenvedett el a bevetések során, ami óvatosságra kényszerítette a vezérkart. A modern, nagy értékű repülőgépek elvesztése nemcsak katonai, hanem presztízs- és kiképzési katasztrófa lenne, hiszen a pilóták pótlása évekig tart. Ennek következtében az orosz légierő szerepe eljelentéktelenedett. Nagy távolságból indított rakétákra, siklóbombákra és korlátozott légi támogatásra szorítkoznak, miközben a klasszikus légifölény – amely a 20. századi háborúk döntő eleme volt – nem valósult meg. A front felett így nem az orosz vadászbombázók, hanem a drónok és a földi légvédelem határozzák meg a hadviselés szabályait.

A haditechnikai csapda lényege éppen ebben áll. Oroszország képes sok eszközt és sok embert a frontra vinni, de nem képes áttörni azt a technológiai falat, amelyet az ukrán drónrendszerek, precíziós fegyverek és felderítési hálózatok alkotnak. A támadó alakulatok már a felvonulási területeken veszteségeket szenvednek, a páncélosok gyakran még harcba lépés előtt megsemmisülnek, a sebesültek kimentése pedig sokszor lehetetlen. Egyre több nyugati elemzés – köztük a washingtoni Institute for the Study of War (ISW) értékelései – hangsúlyozza, hogy az orosz veszteségek jelentős részét már nem a klasszikus tűzharc, hanem a drónok okozzák. Mindez Oroszország számára stratégiai dilemmát teremt. A támadások leállítása politikailag kudarcként értelmezhető lenne, folytatásuk viszont gyorsítja az emberi és technikai erőforrások felélését. A jelenlegi pálya azt mutatja, hogy az orosz hadsereg képes még hónapokig, akár évekig is fenntartani ezt a tempót – de egyre romló hatékonysággal.

A szerzőt mindez az I. világháború vég nélküli lövészárokharcaira emlékezteti: a géppuskákkal védett védelmi vonalak behozhatatlan előnyt biztosítottak a védekező félnek, s egy-egy frontszakasz áttörése csak óriási emberveszteségek árán valósulhatott meg, majd újabb védelmi vonallal találta szembe magát a támadó. Akkor a tankok tömeges megjelenése hozta meg az áttörést, ennek volt köszönhető a nyugati front összeomlása. Kérdés, hogy Oroszország rendelkezni fog-e olyan fegyverekkel, amelyek hasonló fordulatot hozhatnak? Az orosz hadvezetés kommunikációjában a háború kezdete óta kiemelt szerepet kaptak az úgynevezett „csodafegyverek”: az Armata szupertank, más, új generációs páncélosok, valamint a sokszoros hangsebességű rakéták. A front valósága azonban nem igazolta vissza ezeket az ígéreteket. Az Armata harckocsi például gyakorlatilag nem jelent meg a hadszíntéren: sorozatgyártása elmaradt, bevetése túl kockázatosnak bizonyult egy olyan környezetben, ahol az olcsó drónok képesek többmillió dolláros eszközöket megsemmisíteni. A hiperszonikus rakéták alkalmazása ugyan látványos technológiai demonstráció volt, katonai értelemben azonban nem változtatta meg a front helyzetét: számuk korlátozott, célkijelölésük sérülékeny, hatásuk inkább politikai-pszichológiai, mint operatív. Orosz szemszögből a „csodafegyverek” így nem áttörési eszközökké, hanem szűk körben alkalmazható presztízsfegyverekké váltak, miközben a háború tényleges kimenetelét továbbra is a tömegesen fogyó, egyszerű eszközök és az emberanyag határozzák meg.

A háború elhúzódásával párhuzamosan Oroszország egyre nagyobb hangsúlyt helyez az úgynevezett információs–pszichológiai hadviselésre, amelynek elsődleges célja nem Ukrajna, hanem a nyugati támogató államok politikai és társadalmi kohéziója. Az orosz stratégia alapfeltevése szerint a háború nem katonailag, hanem politikai kifárasztással nyerhető meg: ha a demokratikus társadalmak támogatási hajlandósága meggyengül, Ukrajna katonai ellenállóképessége is csökken.

A dezinformációs műveletek több szinten zajlanak. Az egyik csatorna a nyílt állami propaganda, amely hivatalos orosz médiumokon és diplomáciai üzeneteken keresztül terjeszti az olyan narratívákat, mint a „nyugati proxiháború”, a „szankciók önsorsrontó jellege” vagy Ukrajna „elkerülhetetlen veresége”. Ennél hatékonyabb azonban a közvetett befolyásolás, amely politikai pártokon, civil szervezeteken, alternatív médiaplatformokon és közösségi médiás influenszereken keresztül működik. Több európai országban dokumentálták olyan szereplők jelenlétét, akik orosz állami vagy államközeli finanszírozásban, kapcsolati hálókban, illetve információs együttműködésben érintettek, mások pedig ideológiai vagy belpolitikai érdekből erősítik fel az orosz narratívát. A dezinformáció nem feltétlenül nyíltan oroszbarát üzenetek formájában jelenik meg. Gyakoriak az „álbékepárti”, „realista” vagy „költségérzékeny”, illetve „az orosz energiahordozók nélkülözhetetlenségére” épített keretezések, amelyek a támogatások csökkentését, a tárgyalások sürgetését vagy a konfliktus „befagyasztását” szorgalmazzák anélkül, hogy az orosz agresszió tényét szóba hoznák. Ezek az üzenetek különösen hatékonyak a magas inflációval, energiaárakkal és társadalmi bizonytalansággal küzdő országokban, ahol könnyen összekapcsolhatók belpolitikai elégedetlenségekkel. Stratégiai szempontból az orosz információs hadviselés célja az Európai Unió egységének megtörése, a döntéshozatal lassítása, a vétókockázat növelése és a támogatások feltételrendszerének szigorítása. Ez a „száz apró bot a küllők közé” szisztéma: önmagukban kis hatású narratívák összessége végül intézményi bénultsághoz vezethet. A háború 2026-ra ezért nemcsak a frontokon, hanem az információs térben is kritikus abban, hogy az európai társadalmak képesek-e felismerni és kezelni azt a helyzetet, amikor a „béke nyelve” valójában egy agresszió normalizálásának eszközévé válik.

Orosz szemszögből tehát a front helyzete 2026 elején nem a győzelem küszöbét, hanem egy elnyúló, költséges és stratégiailag kimerítő patthelyzetet jelez. A hadsereg halad előre, de nem oda és nem úgy, ahogy azt a háború elején tervezték. Minden megtett méter egyre drágább, és mind kevesebbet ér. Az ötödik év frontvalósága így nem az áttörés ígérete, hanem annak felismerése, hogy a háború katonailag folytatható, stratégiailag azonban egyre nehezebben indokolható.

4. A front helyzete ukrán szemszögből

A háború ötödik évében az ukrán hadvezetés számára a front helyzete nem a területnyerés, hanem a védelem fenntarthatóságának kérdése köré rendeződik. Ukrajna szemszögéből a konfliktus már nem az offenzív áttörések korszaka, hanem a harcérték megőrzéséé: hogyan lehet a korlátozott emberi erőforrásokat, a külső utánpótlástól függő haditechnikát és a politikai támogatást úgy összehangolni, hogy az állam ne veszítse el katonai működőképességét.

Az utánpótlás kérdése ebben a helyzetben kettős. Egyfelől Ukrajna hadserege nem szenved lőszerhiányt olyan értelemben, mint 2023-ban, amikor a tüzérségi lőszerkészletek időszakosan kritikussá váltak. Az európai gyártás felfutása és az amerikai szállítások stabilizálása 2024–2025-re javított a helyzeten, bár az orosz félhez képest továbbra is szűkösebb tűzfelhasználást tesz lehetővé. Másfelől a haditechnikai utánpótlás minőségi kérdés maradt: a nyugati fegyverrendszerek – precíziós tüzérség, légvédelem, páncéltörő eszközök – nem tömegesen, hanem célzottan érkeznek, és hatásuk akkor érvényesül, ha integrált rendszerben alkalmazzák őket. A mélységi védelem, az aknamezők, a mobil tüzérségi egységek és a drónalapú felderítés kombinációja lehetővé teszi, hogy az orosz előrenyomulás rendkívül költségessé váljon. Ez a stratégia nem látványos, de hosszú távon kimeríti az ellenfelet.

Az emberveszteségek Ukrajna számára is súlyosak, de másképp értelmeződnek, mint az orosz oldalon. Az ismertetett számok egy honvédő háborúban is megrázóak, ugyanakkor a társadalom elfogadását döntően befolyásolja, hogy a veszteségek közvetlenül az állam fennmaradásához kötődnek. A hadvezetés tudatosan törekszik a veszteségek minimalizálására: a támadó műveletek ritkábbak, a védelem inkább rétegezett, és a technológiai eszközök szerepe felértékelődik. Az elvesztett területek kérdése ukrán szemszögből nem mennyiségi, hanem minőségi. A háború negyedik évére világossá vált, hogy néhány település vagy járás elvesztése önmagában nem döntő amennyiben időt nyernek, kimerítik az orosz erőket, és megóvják a hadsereg magját. Ez magyarázza, miért nem indított Ukrajna 2024–2025-ben nagy, kockázatos offenzívát. A tapasztalat azt mutatta, hogy az ilyen műveletek aránytalan emberáldozatokkal járnának, miközben a stratégiai helyzet csak korlátozottan javulna. A front ukrán értelmezésében a városi csomópontok kulcsszerepet játszanak. Pokrovszk, Kosztyantinyivka, Szlovjanszk és Kramatorszk nem pusztán térképi pontok, hanem logisztikai és morális bástyák. Ezek megtartása lassítja az orosz előrenyomulást, és olyan terepet kényszerít rá az ellenfélre, ahol a gyalogsági támadások és a páncélos műveletek rendkívül költségessé válnak. Ukrajna számára minden hónap, amelyet ezek a városok kitartanak, stratégiai nyereség, még akkor is, ha a frontvonal apró elmozdulásokat mutat.

A haditechnikai eredmények közül kiemelkedik a drónhadviselés. Ukrajna a háború negyedik évére egy olyan, részben hazai gyártásra épülő drónökoszisztémát hozott létre, amely képes folyamatos felderítésre, célmegjelölésre és csapásmérésre. A front mentén kialakult egy 10–20 kilométer mélységű zóna, ahol az orosz csapatmozgások állandó megfigyelés alatt állnak. Ez radikálisan csökkentette az orosz manőverezési szabadságot. A nyugati fegyverek szerepe ebben a rendszerben erősítő tényező. A modern légvédelmi rendszerek csökkentették az orosz rakéta- és dróncsapások hatékonyságát, a precíziós tüzérség pedig lehetővé tette a nagy értékű célpontok – parancsnoki állások, lőszerraktárak – megsemmisítését. Ezek a képességek nem billentették át a háborút, de jelentősen növelték az ukrán védelem túlélőképességét. A kulcs az integráció: a nyugati technológia akkor hatékony, ha össze van kötve az ukrán felderítéssel, drónrendszerekkel és helyi döntéshozatallal.

Ukrajna szemszögéből a fronthelyzet egyik legfontosabb eredménye az, hogy megakadályozta az állam katonai összeomlását. A hadsereg nem tudott visszafoglalni minden elvesztett területet, de elérte a stratégiai minimumot: az ország magterülete, fő városai és kommunikációs vonalai védettek maradtak. Ez a teljesítmény különösen figyelemre méltó annak fényében, hogy Ukrajna demográfiai és gazdasági erőforrásai jóval szerényebbek, mint ellenfeléé.

A háború negyedik évében az ukrán hadvezetés így egyfajta realista védekező stratégiát követ. A cél nem a látványos győzelem, hanem az időnyerés, az orosz erők kimerítése és a politikai feltételek megváltozásának kivárása. Ez a stratégia kockázatos, mert hosszú távon a társadalmi teherbírás és a nyugati támogatás határait feszegeti. Ugyanakkor jelenleg ez az egyetlen olyan út, amely nem áldozza fel Ukrajna jövőjét egy bizonytalan kimenetelű katonai kalandért. Ehhez kapcsolódik, hogy Ukrajna hadviselése új szintre lépett azzal, hogy rendszerszerűen támadta az orosz hátország stratégiai infrastruktúráját. A célpontok kiválasztása – olajfinomítók, exportkikötők, katonai repülőterek és tengeri bázisok – a háború költségeit növeli. 2024–2025 folyamán az orosz olajfinomítói kapacitás becslések szerint 8–12 százaléka esett ki időszakosan dróncsapások miatt, ami nemcsak exportbevétel-kiesést, hanem belső üzemanyag-ellátási zavarokat is okozott. Különösen nagy visszhangot váltott ki, amikor ukrán drónok Szentpétervártól mintegy 150–180 kilométerre, a Balti-tenger menti olajkikötők – köztük Primorszk és Uszty-Luga – térségét is elérték, ahol békeidőben napi több mint 1,5 millió hordónyi kőolaj és olajtermék halad át. Ugyanilyen jelentős volt a Fekete-tengeri hadszíntér átalakulása: a szevasztopoli bázist érő csapások hatására az orosz flotta több egységét Novorosszijszkba kellett áthelyezni, ami csökkentette műveleti szabadságát és rakétahordozó kapacitását. A legnagyobb stratégiai üzenetet azonban az jelentette, amikor ukrán drónok 1300–1500 kilométerre a fronttól, az Urál térségében – például a Nyizsnyij Tagil környéki ipari–energetikai komplexum ellen – is képesek voltak csapást mérni. Ez a támadás nem pusztító ereje miatt volt fontos, hanem azért, mert megdöntötte a „biztonságos orosz mélység” illúzióját. Oroszországnak ennek következtében légvédelmi eszközöket kellett átcsoportosítania a frontról ipari régiók védelmére, ami pontosan megfelelt az ukrán stratégiai célnak: nem az azonnali rombolás, hanem az erőforrások szétaprózása és a háború hosszú távú költségeinek növelése.

Ukrajna eddigi, talán legkreatívabb katonai akciója 2025. június 1-jén a stratégiai bombázók négy repülőtere ellen végrehajtott sikeres dróntámadás volt. A célpontok közvetlen közeléből, kamionokról indított drónok nagy hatótávolságú csapásmérő képesség szempontjából kulcsfontosságú repülőgépeket értek el; nyugati becslések szerint csaknem 40 gép, közöttük 8–12 stratégiai bombázó (Tu-95 és Tu-22M3 típusok) vált átmenetileg vagy tartósan harcképtelenné. Ukrajna számára a művelet legfőbb üzenete itt sem a pusztítás mértéke volt, hanem annak demonstrálása, hogy az orosz légicsapások egyik fő hordozóeszköze sem élvez feltétlen védettséget, még mélyen az orosz hátországban sem. A támadás hozzájárult ahhoz, hogy az orosz stratégiai légierő bevetései még ritkábbá váljanak. A 7 milliárd dollárra becsült kárt okozó akció filléres költségvetésű volt, s mintegy egyharmados csökkenést eredményezett az orosz stratégiai bombázó-kapacitásban, amelyet át is helyeztek még távolabbi vidékekre, pl. Kamcsatkára.

Ukrajna szemszögéből tehát a front helyzete nem vereségek és győzelmek sorozata, hanem egy állam túlélési kísérlete a modern hadviselés legkeményebb feltételei között. A kérdés nem az, hogy a hadsereg képes-e még harcolni, hanem az, hogy mennyi ideig képes ezt a szintet fenntartani.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább